Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-04-07 / 14. szám
tem, nem hozott-e csomagot a postás. Nem lappang emögött valami könyvkereskedői csalafintaság? Gondosan figyeltem az újságok halálozási rovatát. Utóbb már folyton feketében jártam, gyászkarszalgot viseltem. Idővel csodálkozni kezdtek rajtam. Milyen vagyok, hóbortos, meghibbant, üfödött alak? De türelmem végül is meghozta gyümölcsét. Egy napon egy bizonyos lean Baptiste Plat nevű nyugdíjas kapitány temetésére vetődtem be, éppen abban a pillanatban, amikor egy rokona csodálkozó képpel fizetett ki háromszáz frankot „A könyvkötő kézikönyve" c. műért. Utánvéttel érkezett az elhunyt címére! Sikerült megkaparintanom a csomagolópapírt. Ott volt rajta a könyvkereskedés címe. Elrohantam. Kicsike, siralmas külsejű üzlet volt. — Beutre úrra! szeretnék beszélni. Egy tizenhat év körüli fiatalember kényszeredetten tekintett lel szemlátomást érdekfeszitő olvasmányából, és felvilágosított, hogy Beutre úr nincs az üzletben. Kérdezősködésemre láthatóan nem minden zavar nélkül vallotta meg, hogy a könyvkereskedés valóban szokott néha utánvéttel könyveket küldeni. Kinek? Miféle megrendelésekre? Azt állította, hogy mindenről nincsen tudomása. Hát akkor hány órakor számíthatnék arra, hogy találkozhassam Beutre úrral? Ezt sem tudta megmondani. Mindez nagyon különös volt. Másnap újból visszatértem. Ezúttal szerencsém volt. Ott találtam Beutre urat egy kecskeszakállas, apró emberke személyében. — Beutre úr — kezdtem, s még csak annyi fáradságot sem vettem magamnak, hogy elleplezzem felindulásomat — Beutre úr, egy rejtéllyel állok szemben. Egyedül ön tud rá felvilágosítással szolgálni. — Foglaljdn helyet — mondta. — Beutre úr, maholnap két esztendeje lesz, talán már nem is emlékszik rá, ön az én nagybátyámnak; Eugene Bosserand úrnak egy könyvet küldött... — Az bizony meglehet. Valóban, egyes üzletfeleim megbízásából vállalni szoktam, hogy felkutatom az őket érdeklő műveket. — ön Jeanne Duforl kisasszonynak is küldött egy kötet könyvet. .. — Ez sincs kizárva. — £s végezetül, most legutóbb meg Plat kapitánynak. — Valóban, erre én is emlékszem. — Nos, uram, mind a három szóban forgó személy meghalt. — Meghalt? Mit hallok? — Csak az igazságot, uram! Igazán nem kívánhattam ettől a könyvkereskedőtől, hogy megkönnyezze három üzletfelének az elhunytál, akikkel talán csak felületes üzleti viszonyban állott. De az illendőség kedvéért annyit legalább megtehetett volna, hogy megdöbbent, sajnálkozó arckifejezést öltsön. Am vonásairól semmi ilyesfélét nem olvashattam le. Megelégedett annyival, hogy félrehajtotta a fejét és mereven rám szegezte a tekintetét. — De hát — mondta egy pillanatnyi szünet után — ez a három személy, úgy hiszem, már elég koros volt, nemde? Elismerem. De mikor az imént azt mondtam, hogy meghaltak, akkor még éppen csak belekezdtem a mondanivalómba, mert többről van itt szó: az ön által küldött könyvek mindhárom esetben pontosan a temetés napján érkeztek meg. — Ne mondjál Milyen érdekes! — De még csak nem is erről akarok beszélni. Hiszen mindenféle véletlen elképzelhető, tudom én azt jól. Példákat is idézhetne rá. De ne tegye. Ami engem nem hagy nyugodni, ami engem emészt és gyötör, az a következő: a küldött könyvek egyik esetben sem feleltek meg, a legcsekélyebb mértékben sem, az elhunyt jellemének, szokásainak, bogarainak vagy legalábbis annak az elképzelésnek, amelyet róluk alkottunk magunknak. Beutre úr égnek emelte karját. — Nem vagyok felelős érte, hogy mit rendelnek tőlem a vevőim. — De éppen ez az, vajon valóban olyan könyvekről van-e itt szó, amelyeket meg is rendeltek öntől? Ezt szeretném tudni. Rendben folyik önnél a szállítmányozás? Nem csúsznak bele hibák? Próbáljon csak meg visszaemlékezni a dologra! Nem maradt valami írott nyomuk ezeknek a megrendeléseknek? Mindez olyan furcsa. Mert azt fel tudnám fogni, ha Plat kapitány valami haditudományi művet rendelt volna meg öntől, bár általában, ami a nyugdíjas kapitányokat illeti... Még az is megjárná, ha teszem azt, egy kertészeti szakkönyvet rendel öntől, mert szeretett a kertjével foglalatoskodni. De van-e abban a legcsekélyebb ráció is, hogy állítólag könyvkötészeti szakkönyvet rendelt, holott értesüléseim szerint világéletében a legnagyobb közömbösséget tanúsított ezzel a művészettel szemben, és egyébként sem olvasott el két kötet könyvet sem egy esztendő alatt. .. No, és Dufour kisasszony? Dulour kisasszony félkegyelmű volt, uram, akinek értelmi világa nem terjedt túl a madarainak vásárolt tyúkhúron. És állítólag felsőfokú orosz nyelv-tankönyvet rendelt önnél! Lehetetlen, ön erre azt fogja válaszolni, hogy mi is tévedhettünk képességei határait illetően. No de kérem, ilyen mértékben? És végül az én nagybácsim! Az én nagybácsim! Az erkölcs mintaképe volt. ön pedig egy trágár könyvet küldött neki. Ó, tudom én, hogy mindenkinek megvannak a maga titkai, néha megdöbbentő dolgokra jövünk rá, mert az emberek szívesen eltitkolják a gyengeségeiket. Igen, az én nagybácsim esetében ezt még meg lehet magyarázni. De ugyan mi a csudának titkolta volna el Plat kapitány, hogy érdekli a könyvkötés? És miféle furcsa szeméremérzet titkoltatta el Dufour kisasszonnyal, hogy oroszul tanul? Azt kell-e vajon mindezek alapján hinnem, hogy semmi sem igaz, hogy ítéleteink ingatagok, és végeredményben minden csak látszat és képmutatás? De hát mire építhetek? Pedig az emberismeret létező valami uram ... Beutre úr végre mintha kibontakozott volna közönyéből. — Uram — szólt, s kezét karomra tette — meghat a felindulása. De ugye, nem fog beperelni érte? Nem jelent fel? ígérem, hogy nem. — Hihetek önnek? Becsületszavamra, uram. — Egyszerű a dolog. Két évvel ezelőtt a véletlen úgy hozta magával, hogy egy árverésen egy tételben valami ötszáz kiló könyvet vásároltam papirsúlyban. Azt gondoltam, majd csak elsózom valahogyan. De mikor felleltároztam a tételt, rájöttem, hogy csupa tökéletesen eladhatatlan műről van szó. Mit tehettem? Belenyugodjak ebbe a tiszta veszteségbe? Uram, nekem feleségem és gyermekeim vannak? Ekkor támadt az az ötletem, hogy átnézem az újságok halálozási rovatát, és utánvéttel szétküldöm a könyveimet olyanoknak a címére, akiknek a halálhírét olvasom. Azt mondta, hogy az emberismeret létező valami. Az imént ez indított meg engem, uram. Mert az én eljárásom is éppen az emberismereten alapul, Ugyanis hová érkezik az én küldeményem? Gazdag családokhoz, ahol a közönyös inas ilyen semmiségért nem zavarja gyászoló gazdáit, hanem szemrebbenés nélkül fizet. Vagy szegény családokhoz, ahol meg lelkiismeretlurdalást éreznének, ha nem rendeznék az elhunytnak ezt az utolsó tartozását, ön el sem fogja hinni, de tíz eset közül nem fordul elő kettőben sem, hog megtagadnák a küldemény átvételét. Ó, sokkal több becsületes ember van még a világon, mintsem hinnők, uram. Persze, ilyen körülmények között nem kívánható, hogy a küldött mű minden esetben megfeleljen az üzletfél kívánságainak. De hát tulajdonképpen miféle kívánságai is lehetnének? Hiszen meghaltak . .. Egyébként a raktáram már majdnem teljesen kiürült. Csak néhány kötet van még belőle. Nézze, éppen most készültem postára adni az utolsók egyikét. Kínáról szól. Nem érdektelen olvasmány. Ha óhajtja, szívesen elsőbbséget biztosíthatok önnek a vásárlásnál. Nem óhajtja megvenni? Pödör László tordítása JUHÁSZ GYULA 1883 április 4 — 1937 április 6 „S boldogtalan tegnapért cserébe Köszöntöttem a szabad holnapot.“ A SZÁZADVÉG még nem árulta el a jövő tragédiáit, a bomlást eltakarta a millennium romantikus vásári ragyogása, a magyar főurak rendjelekért árulták az országot és a bécsi Burg fenyegető felkiáltójelként magasodott a sok nép, a heterogén, minden eresztékében recsegő Monarchia fölé. Ebbe a világba érkezett a szegedi postatiszt fia, Káló Antal gombkötőmester unokája, származása révén a félproletár társadalmi osztály korlátái közé szorítva, amelyből nem vezetett út a polgári jólét felé. Családja mégis vállalta a taníttatás terheit. A fiatal diák mohón szívta magába a tudást és alig volt tizenhat éves, amikor megjelen* első verse a Szegedi Naplóban. A hatodik gimnázium után szülei nem bírják tovább az anyagi terheket és Juhász Gyula kispapként folytatja tanulmányait Vácott, azonban nyolc hónap után lerázza magáról a kolostori él,et bilincseit. 1901-ben kerül a budapesti egyetem bölcsészettudományi karára — tanulás mellett nevelőként keresi meg létfenntartási költségeit — ott ismerkedik meg Kosztolányival és Babitssal, ott látja meg saját és a mágnás-csemeték sorsa közötti szociális különbséget. A Stefánián félvilági nők és címeres kurtizánok kocsikáznak, az orfeumokban vad kánkánnal lobbantják fel a nőre éhes magyar urak vérét, a Ferencesek templomában pedig száll a tömjénfüst és a Dunaparton a Gotterhalte-val kezdődik a térzene. A nihilizmus mérge Juhász Gyulára is hatott. Küzdött ellene, de tanári pályájának első állomása, Máramarossziget, az ócska ágy és rozoga almáriom, a piarista szerzetestanárok világa aláássa ellenállóképességét. Az apostoli királyság, az urak és a papok birodalma, a kapitalista társadalom sivár nyomora jó táptalaj volt a dekadens világszemlélet elburjánzására és .1907- ben öngyilkossági kísérletet követett el. 1908-ban Nagyváradra kerül, ahol találkozik Adyval és újjászületett kedvvel és lendülettel kapcsolódik be a Holnaposok mozgalmába. Megtanulja, hoqy a költő tolla fegyver is lehet. Életében ez a nagyváradi időszak a felismerések, rádöbbenések, meglátások kora. És ott Nagyváradon ismeri meg örök szerelmét, az Anna-versek hősnőjét: Sárvóry Anna színésznőt. Kortórsak és utódok értékelésében ez a szerelem ugyanolyan torz vetületként verődik vissza, mint Juhász Gyula eqész élete és munkássáqa. Botcsinálta esztéták, perifériális „irodalomtörténészek" kabarégiccsé silányították az Anna-ciklust és nem látták meg, hoqy ez a reménytelenszép szerelem ihlette a költőt arra, hogy a ragyogó elérhetetlen Annára gondolván, meglássa a szakolcai szlovák Ancsák cselédsorsának szomorúságát. A nagyváradi fény után következett a szakolcai sötétség. Borba fojtott szomorúság, pozsonyi kirándulások — ez volt a költő sorsa Szakolcán. Budapestre, vaqy Pozsonyba szeretett volna kerülni, de kérvényére kegyetlen, dölyfös választ kapott a „renitens költő erkölcstelenséqe miatt felháborodott magyar királyi tanüqyi hatóságtól": 1913-ban áthelyezték Makóra. 1914 tavaszán ismét megkísérti a halóit. Megmentik és a haladó szellemű értelmiségiek társasága teszi elviselhetővé számára az immár másodszor visszakapott életet. Aztán elindul a cserfaleveles halálmenet, kitör a világháború. A háború ellen még a polgári humanizmus alapállásából tiltakozik, de 1918 nyarán már felteszi a kérdést, mi lesz: „Ha megutálva száz here pimaszt már, Vihart aratva zendül a magyar nyár?" Amikor kitör a forradalom, már elhagyta a tanári pályát és hazaköltözött Szegedre. Az októberi forradalom idején a Radikális Párt alelnökeként dolgozik. 1919 január 1-én egy irodalmi esten „Petőfi és a kommunizmus" címén tart előadást, márciusban az ifjúság előtt olvassa fel forradalmi verseit és a Tanácsköztársaságban betegen is a szegedi színház direktóriumának vezetője. De a nyugati csapatok megszállják Szegedet. „Az imádott Nyugat szenegáli négereket hajszol Szegedre a magyar forradalom eltiprására". (Bóka László.) Nem állíthatjuk, hogy Juhász Gyula kommunista volt. A polgár-szemlélet és a dekadencia korlátáit csak Ady tudta áttörni, de tagadhatatlan és megmásíthatatlan Juhász forradalmi magatartása és töretlen hűsége. Forradalmár maradt élete végéig és talán éppen ezért igyekeztek azok, akik megtagadták forradalmi múltjukat, Juhász Gyula alakját elhomályosítani. Mert kevés olyan félreismert költőnk van, mint a szegedi poéta. A Tanácsköztársaság bukása után, a horthy-hóhérok fehér poklában mi várhatott a forradalom költőjére? Nyugdíját megvonták, gyalázták, tettleg bántalmazták, de Juhász Gyulát már nem tudták megtörni, talpnyaló bűnbánatra kényszeríteni (mint sok más!) és 1920-ban a Munka című versével tesz hitet a forradalmi hűség mellett. „A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett." 1920-ban egy kis pesti proletárgyerek került Makóra diáknak: József Attila. És Juhász Gyula, az Adytól kapott kézfogást, mintha érezné a jövőt, átadja a lánglelkű utódnak és a legnagyobb magyar kommunista költő első támogatója és elindítója. Költészetében és egyéniségében is megtaláljuk a nyugati hatást, de a nyugati formát tiszta magyar zengéssel töltötte meg, soha nem vétvén Petőfi és Arany hagyománya ellen. A magyar népköltészet és a magyar táj, a falusi alkonyotok és az öreg parasztok ránchálós arca — ez volt számára az ihlet forrása és talán ezért érezzük, hogy költői képei nemcsak az embert és a kunyhót, nemcsak a szenvedést és vergődést, hanem az egész életformát megmutatják. „Hogy szent az élet és hogy szent az ember, Ki jövőt épít, mint korállt a tenger, Ki a sötét odúkból fényre vágyva, Majd győzni fog a földön nemsokára!" Ezt a győzelmet már nem várta meg. 1937, április 6-án öngyilkos lett. „Mit mondjak most? Hogy ég veled?" — zokogott a mesterré lett tanítvány, József Attila és vele sírtak a szenvedők, az üldözöttek és vele sírtunk látó kortársak, akik szegények lettünk. És még nem tudtuk, hogy valahol a síneken már csattog, a váltókon már döccen az a vonatkerék, amely néhány hónap múlva Balatonszárszó felé viszi a halált és kioltja a tanítvány — József Attila életét. Ady Endre és József Attila között állt átívelvén az időt, teljesítvén a humanizmus parancsát! Péterfi Gyula
