Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-04-07 / 14. szám

Félicien Marceau

— jól emlékszem rá, tizenöt esztendős

koromban történt - egy napon kihágási ügybe keveredtem, mert kerékpárommal lelhajtottam a járdára. Féltem atyám haragjától, és ezért elszaladtam Eugene bácsihoz. „Gyermekem I — szólt a bácsi. — Mind a mai napig családunk egyetlen tagjának sem gyűlt meg még a baja Justitia asszonnyal. Te hozol gyalázatot a házunkra? Hiszen még csak tizenöt esztendős vagy! Aggódom érted ... De egyelőre még nem súlyos a hiba. Felkeresem a rendőrtanácsost; barátom. Ám ha még egyszer kisértésbe találnál esni, jusson eszedbe, hogy egy tisztességes ember a te hibádból volt kénytelen olyan lépésre szánni magát, amely, lélek tőle, a szabálytalanság határát súrolja." Szavainak komolysága vagy a lelkiismeretfurdalás okozta-e, nem tudom, de sírva fakadtam.

Es húsz esztendővel később elég volt felidéznem ezt az emléket, hogy újból elsírjam magam a szerény szalonban, a mellett a szoba mellett, amelyben ki volt terítve holtteste. Testvérei, sógornői, unokaöccsei és azok gyermekei, mindnyájan együtt voltunk. Eugene bácsi az imént hunyta le a szemét, s mi megtört szívvel próbáltuk felmérni az elszenvedett veszteséget.

És ebben a pillanatban megszólalt a

bános úr nem látta a könyvet — súgta fülembe.

Sóhajtottam egyet. Ó, korántsem hittem azért, hogy Eugéne bácsi tisztességtelen ember volt. Nem. Hiszen attól, hogy valaki szereti a sikamlós olvasmányokat, még valóságos mintakönyvelő lehet. Csakhogy Eugéne bácsi egészen más szeretett volna lenni, nem mintakönyvelő. Az erkölcsi példakép szerepében akart díszelegni, és hát ebben hazudott. Hazudott, amikor leckéztetett bennünket. És akkor is hazudott, amikor részt vett minden körmenetben, vagy amikor szemünkre vetette legcsekélyebb mulasztásunkat is.

Ettől lógva kezdtem kételkedni az emberekben. Utóvégre is, ha egy ilyen valaki, mint Eugéne bácsi, ennyire képes volt visszaélni hiszékenységünkkel, mit gondoljon az ember a többiek becsületességéről és erkölcsösségéről? Ott, abban a templomban, a gyászének zengése közepette, valami megbomlott bennem. Onnantól kezdődik az én megváltozásom. Mert először is elolvastam azt a híres könyvet. A csudába is, hogyne, hiszen Eugéne bácsi is el akarta olvasnil „Kövessétek az ő példáját!" — buzdított beszédében a plébános úr. Hát hogyanis ne követtem volnál Sőt, még több hasonló művet is elolvastam. Élvezetet leltem bennük. Egész kis

*ÖT4WTTU)

■ maguk nem ismerték Eugéne

bácsit, s így nem is tudhatják, miiyen erényes életű I ember volt ő, s példája miképpen vezérelt bennünket a kisértések és kelepcék közepette.

Pedig Isten a tanúnk, családunk tagjai mindenkor emelt fővel járhattak. Családfánkon hűséges tisztviselők, feddhetetlen közhivatalnokok, s megvesztegethetetlen pénztáros atyák és fiúk követik egymást hosszú sorban. Ám e sok becsületes ember között is Eugéne bácsi volt a legbecsületesebb. Élvezettel szokta elmesélni, hogyan bontotta fel ifjúkorában eljegyzését csupán azért, mert egy leányzó atyja, a köztiszteletben álló cukrászmester, egy napon azzal dicsekedett előtte, hogy rászedte az adóhivatalt. „Uram — jelentette ki Eugéne bácsi — mikor az ön hajlékába beléptem, abban a hitben voltam, hogy egy egyszerű cukrászdába érkezem. De azt kell látnom, hogy akaratomon kívül rablóbarlangba tévedtem." És eltávozott, lemondva nemcsak a leányról, pedig szerette, hanem egyszersmind a házasság gondolatáról is, annyira felháborította az eset.

Jól tudjuk, sajnos, mit érnek nagyon gyakran az agglegény nagybácsik. Ám Eugéne bácsi valóságos példakép volt. Magánéletéről soha semmiféle pletykát nem lehetett hallani. Ezért aztán feddhetetlenségének és tiszta erköicsiségének tudatában hajlamos volt rá, hogy szigorúan ítéljen az emberekről és cselekedeteikről. Ha közülünk, unokaöccsei közül egyiket vagy másikat lánnyal karonfogva látta sétálni, azonnal maga elé rendelte az illetőt, megtudakolta, mik a szándékai, komoly teremtés-e az a nőszemély, a bizalmaskodás milyen fokát engedte már meg eddig is, s a válasz természete szerint fáradságot nem sajnálva hozzálátott, hogy vagy szétrombolja a viszonyt, vagy pedig a lehető legtörvényesebb formában szentesítse. Ilyeténképpen három házasságot és öt szakítást köszönhettünk neki, bár meg kell vallanom, a belőlük származó következmények nem minden esetben álltak arányban szándékainak nyilvánvaló tisztaságával. Én magam is

csengő. Lucien unokaöcsém ment ajtót nyitni; nemsokára egy meglehetősen kicsike csomaggal tért vissza.

— Egy könyvkereskedőtől érkezett — szólt — a bácsinak címezve, utánvéttel. Háromszáz frankot kell érte fizetni.

— Biztosan valami könyv, amit még ő rendelt — mondta Charles bácsi.

Előhúzta pénztárcáját, kivett belőle háromszáz frankot, és átnyújtotta Luciennek.

— Eredj, fizesd ki — mondta. — Ez az utolsó adóssága szent dolog.

Meg-megemelte a csomagot, elgondolkozva méregette.

— Fogjad. Te is szeretsz olvasni. Bizonnyal ez a könyv volt szegény Eugéneünk utolsó gondolata. Szép emlék lesz számodra.

Megindultan, könnybelábadt szemmel kezdtem bontani a csomagot.

— Ту Oh, a kutyafáját! — szisszent lel Lucien, aki átlesett a váltam felett.

Tekintetemmel hallgatásra intettem. A családnak nem volt szabad megtudnia! Nem, nem volt szabad. Soha, sohasem! Mert ez a könyv, ez a könyv, amelyet Eugéne bácsi rendelt, ez a könyv, amely — mint azt oly helyesen jegyezte volt meg Charles bácsi — minden bizonnyal egyike lehetett az utolsó dolgoknak, amik foglalkoztatták, ez a könyv, amint azt már címe és fedőlapja is napnál világosabban elárulta, egyszóval ez a könyv olyasféle volt, amilyet a könyvkereskedők csak titokban szoktak eladni lopva érkező öreguraknak, meg ijedt tekintetű gimnazistáknak. Lucienre pillantottam. Máskor oly nyílt arca illetlen, csúf vigyorra torzult.

— Maradj csendben! — súgtam neki.

Másnap temettük. Tekintélyes gyásznép kísérte, magába szállva, a halottaskocsit. A templomban az egyházközség plébánosa búcsúztatta, lelkesen magasztalva az elhunyt erényeit, feddhetetlenségét, erkölcseinek szigorúságát. Illett volna meghatódnom, de a nyomorult könyvhistória meggátolt benne. Lucien ott állt mellettem. Rajtakaptam, ahogy elmosolyodik. Odahajolt hozzám.

Még az a szerencse, hogy a plékönyvtárra valót gyűjtöttem össze. Egy napon szórakozottságból nyitva felejtettem a szekrény ajtaját, amelyben tartottam őket. Mikor hazaérkeztem, észrevettem, hogy hiányzik egy pár kötet. Vajon ki vehette el őket? A feleségem? Vagy talán valamelyik gyerekem? Ah, oda se nekil Már a felelősségérzetem is szertefoszlott.

Egészen odáig jó férj voltam. Most azonban egyszerre öncsalásnak tűnt számomra hitvestársi hűségem. Ugyan minek tagadtam volna meg bármit is magamtól ezen a világon, amelyben még az Eugéne bácsiknak is megvannak a maguk fogyatékosságai, gyengeségei? és engedtem azoknak a közeledési kísérleteknek, amelyekkel egy idő óta egy bizonyos Rózsi ostromolt, akiről környékünkön mindenki tudta, hogy könnyű erkölcsű nőszemély, s ezt hasznára is fordítja. Szeretett eljárni hazulról, szórakozni. Éjszakai mulatókba vittem el. Egyik kollégám, aki ugyanannál a vállalatnál dolgozik, mint én, találkozott is velem. Biztos vagyok benne, hogy elmondta fűnek és fának, mert azóta érzem, hogy suttognak körülöttem. Vége a becsületemnek, hírbe hoztak.

Minapában a lányom olyan karkötőt viselt, amelyet még sohasem láttam rajta. Nem mertem magyarázatot kérni tőle. Mert ez a rákfene lassacskán kikezdte egész családomat. Semmi kétség aziránt, hogy ebben az én példámnak is volt némi szerepe. Vagy az is meglehet, hogy Lucien mesélte el mindenfelé annak a könyvnek a történetét. Azon veszem magamat észre, hogy lassacskán minden erkölcsi érzék kivész belőlünk. Jules testvérem egyre-másra gyanús üzletekbe keveredik. A felesége szeretőt tart, a drogistájukkal lépett viszonyra. Az meg, a nyomorult féreg, arra kényszeritette az asszonyt, hogy karonfogva menjen vele végig az utcán. Azóta senki sem köszön már nekünk a környéken. Ami pedig Lucient illeti, kétségtelenül őt érte a legsúlyosabb fertőzés, összeállt egy kasszírnővel, adósságokba verte magát. Az apja elkergette a háztól. Lucien erre lopott. Most lakat alatt van, és a neve — a mi nevünk — belekerült az újságokba.

Ilyen körülmények között találkoztam össze régi barátommal, Oscar Meulonnal. Éppen a fiával sétálgatott. Négy-öt esztendős lehet a kölyök, a család legifjabb sarja. Meulon és én néhány esztendő óta elvesztettük egymást a szemünk elől. A családja felöl érdeklődtem.

Sajnos — mondta fájdalom sújtotta arccal - nagy szomorúságunkra elvesztettük szegény Jeanne nénit. Ismerted ugye? No hát, meghalt, kedves barátom.

Kifejeztem neki részvétemet.

— Egy ilyen derék asszony ...-— Egy ilyen derék asszony! — vágott szavamba sokkal több hévvel, mintsem a téma indokolttá tette volna. — Egy ilyen derék asszony! Eddig mi is Így vélekedtünk mindannyian. No, csak ne izélj, valid be, hogy tökéletesen hülyének tartottad. Ne is mentegetőzz, mindnyájunknak ez volt róla a véleménye. Mennyit ugrattuk miatta! Hogy az a Jeanne néni milyen tudatlan! Jaj, milyen ostoba! Utóbb már ő maga sem sértődött meg miatta. Elfogadott tétellé vált, szentesítette a szokás. Egy ízben azt bizonygattuk neki, hogy a nagy óceánjárókon tengervízzel sózzák a levest, másszor meg, hogy Izland fővárosa Tanger. Úgy tett, mintha el hinné, még el is ismételte otromba tréfáinkat. Mert csak úgy tett, mintha, érted?

— Csak úgy tett?

— Hát persze! Tudod, mire jöttünk rá a halála után? Tudod-e, hetvennégy éves korában mit csinált ez a derék jó hülye Jeanne néni, ez az ostoba, együgyű, nehézfejű nő? Oroszul tanultl

— Oroszul?

— Megértem az elképedésedet. Oroszul! A létező legnehezebb nyelven. És hozzá titokban! Fitogtatás nélkül. Anélkül, hogy csak egy szót is szólt volna róla, tűrve, hogy kifigurázzuk a tudatlanságát. Hej, de jóizűeket nevethetett a hátunk mögött! Képzeld csak el! Egy árva kukkot sem szólt I Micsoda jellemerő! ... Azt nem is említve, hogy az ilyesmi mennyi minden egyebet feltételez. Mert utóvégre is, a nyelvtanulást nem az orosszal szokta kezdeni az ember. Előzőleg biztosan ő is megtanult egy sereg egyéb nyelvet. Sajnos, titkát magával vitte a sírba, de ki a megmondhatója, nem tudott-e már angolul, németül, spanyolul, portugálul, meg mit tudom én miül? Ebbe bele lehet szédülni I

— Csodálatos!

Megálltunk egy pillanatra, s elgondolkoztunk az életen, rejtelmein és váratlan meglepetésein.

— De — mondtam neki — egy valamit mégsem értek. Azt mondtad, Jeanne néni mindig eltitkolta előttetek, hogy oroszul tanul. Nos, ha ez Így van, akkor mégis hogyan tudtad meg?

— Véletlenül, kedves barátom. A leghihetetlenebb, a legtisztább véletlen folytán derült ki. Képzeld csak el, azon a napon, amikor temettük, csomagot hozott a postás, Jeanne néni címére. Felbontottuk. Egy könyv volt benne, amelyet még ő rendelt. Orosz nyelvkönyv. De nem ám valami kezdők számára irt nyelvtan, akár hiszed, akár nem. Hanem egyetemi tankönyv, amilyet a tanárjelöltek használnak. Képzelheted a csodálkozásunkatI Utánvéttel érkezett, háromszáz frankomba került. De szívesen kifizettem, mert mindig jólesik az ember szivének, ha valakiről kiderül, hogy különb, mint amilyennek gondoltuk.

Postai küldemény utánvéttel! A temetés napján! És háromszáz frankba került! Az adatok ilyetén összetalálkozásának természetesen fel kellett keltenie a figyelmemet. Fel is keltette, s nem hagyott nyugodni egész nap. Miféle titok lappang emögött? Miféle könyvkereskedő az, aki szemmelláthatóan csak holtaknak szállít?

Ettől fogva ott voltam minden temetésen. Elegendő volt gyászjelentést kapnom, és máris híven eleget tettem a szomorú meghívásnak. Az embereket ez nagyon meghatotta. Ilyenformán sikerült megszereznem néhány barátomat, akiket annak idején elriasztott mellőlem a viselkedésem. Ha valahol gyászba vont kapura bukkantam, azonnal bementem, és tapintatosan érdeklőd-