Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-04-07 / 14. szám
gyermekmunkán a zsolnai képzőművészeti iskola tanulóinak névjegye szerepel. Hírüket néhány esztendeje az egész világon, Moszkvától Berlinig, Tokiótól San Franclscótg, New Yorktól Párizsig sok helyütt ismerik. Minden hazat és külföldi kiállítás után számos díj és elismerő oklevél öregbíti az iskola pedagógusainak és tanulóinak hírnevét. Ztltnán könnyebb megtalálni, a félreeső Kuzmány utcát, mint bejutnt a képzőművészeti iskola épületébe. Az egyemeletes, kopott külsejű ház előtt hatalmas víz és sártenger torlaszolja el az utat. Itt ügy látszik nemcsak reményteljes rajzolónak vagy modellezőnek, de távolugrónak is kell lennie annak, akt be akar kerülni az iskolába. Megvallom, kissé csalódottan léptem át az iskola küszöbét és ez az érzés bent az épületben is fogva tartott. A dohos levegőjű folyosók komor falait színes gyermekrajzok Igyekeznek vidámabbá tenni, de kevésbé sikerül, mert a félhomályban nem érvényesülnek. A tanteremben néhány szedett-vedett bútordarab, pad és rajzolótábla. Az egyik sarokban mennyezetig érő hatalmas polcos állvány, roskadástg megrakva rajzlapokkal. A szekrény tetején szorosan egymás mellett fából faragott, porlepte figurák, kerámia és néhány igen mutatós drótplaszttka. Nem így képzeltem el. — Ezt már sokan mondták — mosolyodík el szomorkásán FrantiSek Behúá, az iskola igazgatója. Mi mégis örülünk, hogy legalább ennyink van. Nyolc évvel ezelőtt, amikor ez a képzőművészeti tskola létesült, sokkal mostohábbak voltak a körülményeink. Olyan padláshelyiségekben voltunk, ahol még a legelemibb higiéniai berendezések is hiányoztak. Nyolcvan tanulóval kezdtük a munkát Zdenek Hortckp festőművész kollégámmal. Azután, ahogy szaporodott a növendékek száma, úgy nőttek gondjaink is. Amikor sikerült elhelyezkednünk ebben az épületben, több lett a férőhelyünk, de amint látja, még mindig igen sivár körülmények között élünk. Az érdeklődök száma évről évre növekszik. Ma 364 növendékünk van. A járási nemzeti bizottság támogat minket, az anyagi eszközöket rendelkezésünkre bocsájtja, de nincs vállalat, amely az építkezéshez hozzáfogna. Még a kiállításokra sem tudunk megfelelő termet biztosítani. Hazánk területén számos hasonló iskola működik, ahol a körülmények sokkal kedvezőbbek, mégis a íilinai képzőművészeti Iskola áll az érdeklődés középpontjában. Mi a titka növendékei kimagasló eredményeinek? A gyermek veleszületett képességeinek kibontakoztatásában jelentős szerepet tölt be a szakképzett pedagógus, akt érzi mikor, melyik pillanatban kell megfogni a bizonytalankodó kezet és mikor nem szabad zavarni a gyermek elképzelését. Nálunk valamennyi pedagógus tevékeny alkotó művész, önálló kiállításokat rendez. Felügyelnek, ha kell tanácsot adnak, észrevétlenül vezetik a fiatalokat, csak akkor javítanak, ha kell, de soha nem erőltetik saját akaratukat a gyermekre, mert minden gyermek másképp érez és másképpen fejezi ki meglátásait. Érzékenyen reagál a körülötte zajló élet minden mozzanatára, számára a legközönségesebb hétköznap is tömegével ontja az érdekeset, önálló alkotással szeretné bizonyítani képességeit. Hagyni kell, hadd bizonyítson úgy, ahogy ő látja a legjobban. A tanteremben kócos fejek hajolnak a rajztábla fölé. A második évfolyam növendékei. Zilina környékéről járnak be minden héten szerdán és három órát töltenek az iskolában. Néhány évtizeddel ezelőtt az itt élő fiatalok csak az élet árnyoldalát ismerték, nyomorúságosán tengették életüket és ha már nem bírták elviselni a nélkülözést, kivándoroltak a hazából. Ma a legifjabb generáció már a művészet iránt érdeklődik, szabadon bontja ki tehetségét, művelődik és alkot. A néma csendben az ecsethúzások halk neszét és a ceruza sercegését hallani. Az alkotás belső öröme teljesen leköti figyelmüket. Kezük nyomán a fehér rajzlapon színes jelenetek elevenednek meg: az aréna és a mesék világa, a család, játszótér és az iskola élete, kedves háziállatok ]. Skovránková: Hegedűművész képei, az utcán zajló élet ezernyi mozzanata és hasonlók Kék szemű, szöszi kislány mellett időzök. Kezében szaporán mozog az ecset. Egy utcarészletet fest autóbuszmegállóval, előtte emberek állnak egymás mögött, de néhányon kilógnak a sorból. Vajon miért? — Ezek arra várnak — emelt rám napsugártekintetét a szöszi — hogy amikor megáll az autóbusz, oldalról feltolakodjanak. Hát igen. A gyermeknek semmi sem kerüli el figyelmét. Ez a kislány nagy ígéret — mondja az igazgató. Ötéves korában hozta el az édesanyja, azzal, hogy telefesti a falakat, meg a szekrényajtókat, de nincs szíve megverni, mert olyan szépeket rajzol. Igaza volt a mamának. Ma már gyermekrajzok mellett elismerő oklevelek díszítik a falat. Kik a legtehetségesebb növendékei? — Nevet nem említek, mert sokan vannak és nem szeretnék kihagyni senkit. A nevek helyett inkább az eredmények beszéljenek: évente átlag öt tanítványunkat veszik fel a mű-Jurigová: Csellózó leányka I. Grossmann felvételei vészképző iskolára, ez az egyik nagy eredményünk. A másiknak meg itt vannak a kézzelfogható bizonyítékai — tárja fel előttem az üvegszekrény ajtaját. Arany, ezüst és bronzérem Tokióból, két nagydíj Moszkvából, arany és ezüst Olaszországból, Izraelből, négy ezüst Varsóból, az Unesco nagydíja, a „Gyermek és a világ" — kiállítás nagydíja, sok-sok elismerő oklevél, és egyéb kitüntetés. A szekrény ajtaja nyikorogva becsukódik, Behúfí igazgató elbúcsúzik. Örára megy. A legutóbbi kiállításról szóló cikkben azt olvasom: a lilinai képzőművészeti iskola tárlatain évről évre azt tapasztalhatjuk, hogy a gyermekek alkotásai témagazdaságukkal, formai és tartalmi színességükkel tűnnek ki. Ogy hírlik, a jó munkáért állami kitüntetésre terjesztették elő azt a kiváló iskolát. Nagy elismerés, de ... a tehetséges gyermeknek ahhoz, hogy alkotni tudjon esztétikai érzékének állandó fejlesztésére rendezett, tiszta, korszerű munkahelyre van szüksége. JANDANÉ H. MAGDA test betakarósában, fényszórók dirigálásában, kuliszszatologatókkal folytatott vitában, egy vacak papírdarab oda és nem idehelyezésében merül ki. Hát így születik a művészet? Rettenetes! Hisz ez kiábrándító! Azért nem nyilvánosak a próbák. A nézőnek édes mindegy lehet, hogyan születik a darab, őt a végeredmény érdekli. És igaza van — mondja erről a kérdésről a véleményét Drahomíra Ba rgár о v á, Szlovákia egyetlen operarendezőnője. Drahomíra Bargárová a J. G. Tajovsky Színház dramaturgja és rendezője Banská Bystricán. Ritkaság ezen a poszton nővel találkozni. Ráadásul nagyon felelős munkahely ez: a világ legnagyobb operaházában járunk ugyanis. Pontosabban: aránylag ez a legnagyobb operaház. Mert egy operaház Bratislavóban — ahol 270 ezer ember él — és ugyancsak egy Banská Bystricán, ahol harminc-egynéhány ezer a lakosság száma — nagy különbség. Hogy legkisebb kerületi székhelyünk operaelőadásának nézőterét megtöltse a közönség, ahhoz a közönségnek igen gyakran kell színházba járnia. De magától a néző nem jön, s ezért olyan élményt kell nekik nyújtani, hogy jöjjön, sőt, hogy többször is eljöjjön. Másképp lehetetlen fenntartani egy operaházat ilyen kis városban. Tehát, ha a lakossághoz viszonyítva számítjuk, bizony a legnagyobb operában járunk. Méghozzá olyanban, amely túlteljesíti a látogatottság tervét. És ez a mai televíziós időkben nagy szó. Drahomíra Bargórovától egy olyan nyugodt délutánt szeretnénk kicsikarni, amikor nincsen más elfoglaltsága, hogy sokat kérdezhessünk, s bemutathassuk őt olvasóinknak. Végül számos próba közben és véletlen találkozásokkor készült interjú alapján sikerül úgy ahogy összeállítani az arcképet. Elsősorban az érdekel bennünket, hogyan teremtette meg a színházban, fiatal nő létére, a rendezőnél elengedhetetlen tekintélyt. Tudjuk, ez nagyon nehéz lehetett. Mert hogyan fogad a színész egy új rendezőt? Egymástól érdeklődnek a színházi emberek, hogy megtudják, milyen? Milyen a híre, művészi színvonala, erélyes-e, emberséges-e stb. De ha nő az új rendező, akkor természetesen arra a kérdésre „Milyen", a színészkolléga azt válaszolja: „Szép szeme van." Arról, hogy itt, a rendezői pult mögött nem a szeme és az alakja a fontos, igényes, nagyon megfeszített munkával kell meggyőzni a munkatársakat. És arról is, hogy nem „csak nő". Egy férfirendező, az akármilyen hangon adja ki utasításait, azok mindig rendezői utasítások lesznek. Ha viszont egy 'nő ad utasítást, akkor két lehetőség van: vagy nyájasan mondja — és akkor „ujja köré akarja csavarni a fiút", vagy erélyesen beszél és akkor — „hárpia". Hogyan beszéljen hát? — Keveset és tárgyilagosan — válaszolja Bargárová. Ahhoz azonban, hogy a rendező a próbán keveset és tárgyilagosan beszélhessen, jó előre megfontolt, legapróbb részletekig kidolgozott koncepcióval kell rendelkeznie. Meg kell minden részletet tanácskoznia a karmesterrel, a díszlettervezővel, az ügyelővel, a főszereplőkkel. A partitúra fölött napokat kell töprengenie, a legkülönfélébb előadások felfogását kell ismernie, saját kifejezésmódját megtalálnia. Ez időt, rengeteg időt követel. Drahomíra Bargárová pályafutása még rövid, ezért ismertetését korán kell kezdeni: ötéves korában lépett fel először. Hegedülni, zongorázni tanult, majd a brnoi Janácek Zeneakadémián végezte tanulmányait, az operarendező szakon. Nyolc éve dolgozik első munkahelyén, Banská Bystricán. Vendégrendezőként a Német Demokratikus Köztársaságban és Bulgáriában volt bemutatója. Itthon évente legalább három bemutatója van. Legutóbbi nagy sikere az Álarcosbál volt, utána a Bajazzók. A siker modern színpadi zenemű bemutatására ösztönözte, ami vidéki színházban nagyon merész tettnek számít. Végül Carl Orff „Die Kluge" című meseoperája szokatlan zenei felfogása ellenére is sikert aratott. A Szevillai borbélyban már erősen érezhető Bargárová egyénisége. A vígopera ismerőjének is kellemes meglepetést nyújtó színpadravitel jellemzője az az erőteljes vonalvezetés, amely egyértelműen megválaszolja operaszínpadaink manapság égető problémáját: hogyan nyújtsunk igényes élményt, jó szórakozást és emellett ne alkudjunk meg a felszínes ízlés előtt, s mégis telt házunk legyen? A cselekmény fél évszázaddal közelebbhozása, a prózában mondott szöveg kibővítése, Almaviva gróf kissé megváltoztatott jellemzése üdévé, frissé teszi az előadást, amely a mai nézőnek ad vidám élményt, jó zenét. A nézőtéren lehull rólunk a klasszikusoknak "kijáró" tiszteletteljes maszk és szívből szórakozunk . . . — Lehetséges volna, művésznő, mindez — a mű munkaigényes megformálása, a rendezői alkotás egyéni felfogásának kialakítása, valami új megteremtése — ha történetesen ön férjnél lenne? — Ej, de rámenős kérdés . .. Egyébként, azt hiszem a házasélet nem akadálya a művészetnek. Viszont... Szóval, az a gyanúm, hogy az ilyen munka a házaséletre lehet rossz hatással. Azt hiszem, a férj menten kiadná az utamat, ha vacsora helyett színpadi fényhatások elemzésével fogadnám . .. Persze, ezen még gondolkozni kellene. így, egyedül is a szolgáltatásokra vagyok utalva. Hát még ... Ajaj, ne is beszéljen róla ... Ismét valami keserű szájízt érzek, mint mindig, amikor valamiben kiváló, teljes erőbedobást, egész embert követelő munkát végző nőkről írok . . . Miért kell ezeknek a nőknek csak két lehetőség között választaniok: vagy, vagy? Vagy nyugodt családot, új emberéletet teremtesz, vagy új világot alkotsz, amely kulisszákból és zenéből, esetleg palotákból, új hidakból és vasútvonalakból áll, de amely ezért a családot követeli cserébe. Még akkor is, ha olyan nagy kék szeme, egyéni bája és erőteljes fiatalsága van az alkotónak, mint Drahomíra Bargárová rendezőnőnek. Vilcsek Géza
