Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-04-07 / 14. szám
— Rajzolás az alapja minden alkotásnak — lelke és gyökere minden tudománynak (Michelangelo) Kis kezek — ш и ф т к edves Ismeretlen barátomI Fogadd szeretettel szívélyes -------- üdvözletemet és ezt a kis ajándékot, amit számodra készítettem." Ilyen szövegű, fényképes üdvözlőkártya kíséretében adnak át idén a montreali világkiállításon 567 darab díjnyertes képzőművészeti alkotást azoknak a kis vendégeknek, akik eljönnek megtekinteni hazánk pavilonját. Persze az üdvözlőlapon az alkotó címe is rajta lesz, hogy a megajándékozottak válaszolni tudjanak és így barátság szövődjön tengeren inneni és túli gyermekek között. A több mint fél ezer művészi munEgy tehetséges kislány a sok közül kát — ceruza és tussrajzot, akvarellt, linó metszetet, kerámiát, fába vésett kompozíciót, drót plasztikát — héttizennégy éves fiúk és lányok készítették szerte köztársaságunk területén és küldték el előzőleg sok más munkával együtt a iilinai gyermekképzőművészeti kiállításra. Itt szigorú szakemberek, a bírálóbizottság tagjai mondták ki a végső szót és a legsikerültebb müvek azután elindultak világot látni, gazdát cserélni. Nem véletlen, hogy ezt az országos kiállítást éppen Zlltnán rendezték meg, mint ahogy az sem, hogy a legtöbb, Montreálba küldött művészi P. Kráí: Falu AZ EGYETLEN operarendező, aki nem férfi, de mégis legény a talpán, tehát nő — Amikor ez megy: plam-tarararáro-la-la, akkor maga lehúzza a négyest. Nem egészen! Ügy, úgy, Jól van. Érti? — Értem, értem, már fel is írtam, — Mi mozog ott hátúi? Csukják be azt az ajtót az istenért! Mit? Hogy nem ajtó? Akkor az a fűtőtesttől mozog. Takarják be valamivel. — Marhaság, ezek a szalagok . . . Ne beszéljen bele, csinálja, amit mondtam! ... És közben meseszép melódiák hallatszanak, lágy bariton zeng . . . — Megállni, megállni! Ugyan kérem! A huszonkettőtől újra kérem. Köszönöm ... Ne essen ott le kérem, akkor kifut a fényből, idébb, igen, ott. . . Gyújts rá. Sláviát szívsz? De ne lásson meg senki. Ez mehet így, csak ne felejtse el odakészíteni. Feljegyezte? . . . Plampam lalalála . . . Aki ebben a pillanatban kinyitja a szemét, meglepetten látja, hogy itt nem járkálnak fehér köpenyes markos ápolók, a fehér falú celláknak nyoma sincs, hanem körben vörös bársony széksorok, elől a zenekar, fölötte a színpad. Igen, igen, színházban vagyunk, nem bolondokházában . . . Ámbár. . . némely próbán már-már úgy tűnik, hogy az szinte mindegy. Persze, a beavatatlanrtak a szófoszlányok, a rendezői utasítások többsége zagyva értelmetlenségnek tűnik. A fentebb idézett, látszólag összefüggéstelen jelenetnek is van értelme, Ha „lefordítjuk magyarra" a bevezetőben idézett szöveget, akkor megtudjuk: a négyes számú fényszótót a világosító a második felvonás harmadik jelenetében a szoprán ária befejeztével, a zenekar utolsó taktusainál tompítsa le, hogy a szereplő alakja ne körvonalazódjék olyan erősen, hiszen a figyelmet most a belépő baritonistára kell összpontosítani, de azért az énekesnő se tűnjék el egészen. Tehát ezt jelenti a „lehúzni a négyest, de nem egészen". „Ami ott hátul mozgott", az nem volt más, mint a díszlettervező ötlete folytán szalagokból „épített" háttér, amely hullámzani kezdett, de nem huzat miatt, mint később kitűnt, hanem a színpad alá rejtett fűtőtestből felszálló meleg levegő hatására. Azt a melegítő lyukat kellett befedni valamivel, hogy a díszlettervező által megálmodott képzőművészeti hatás is megmaradjon és a hullámzó háttér se rontsa az illúziót. Mindezek az utasítások a nézőtér közepéről hangzanak, természetesen csendben, szinte suttogva, hogy ne zavarják az énekeseket. A rendező ezért mikrofonba beszél, s a drót másik végén az ügyelő hallgatja a színfalak mögött. Míg a rendező a műszakiaknak utasításokat ad, az énekesek nyugodtan próbálnak tovább. De egy hanyag, oda nem való mozdulat miatt a rendező a jelenetet ismételted. Pl. a főhősnek buknia kell, de, mivel ő a cselekmény központja ebben a percben, nem szabad elhagynia a legnagyobb reflektor fénycsóváját, ezt már nem a mikrofonba suttogja, hanem végigkiáltja a nézőtéren. A „menet" azért nem áll meg, csak a főhős húzódik közelebb a fényhez. A rendező közben cigarettával kínálja vendégét. Csakhogy a színházban nem szabad dohányozni. Csupán egyetlenegy embernek szabad, az pedig a rendező. A rendező tőszomszédságában ülő ember azért nyugodtan rágyújthat ha megkínálják, mert a félhomályos nézőtéren az éber tűzoltó nem láthatja, kinek a szájában van a cigaretta. Csak két parázsló cigarettát ne lásson meg, mert akkor biztos, hogy más is szív. Erre kell vigyázni. A színpadon minden jól megy, csak még az ügyelőt kell figyelmeztetni, ne felejtse el a színész keze ügyébe helyezni azt a levelet, mert az előadáson aztán nem a karmesterre figyelne, hanem azt a papirost keresné . . . Ha minden jól megy, a rendező is a zenekarral dúdolja a melódiát. Ez az a „Plampam-lalalála". így már érthető? Aligha. Vagy, ha igen, akkor a fődolog marad érthetetlen: hogyan képes az ég szerelmére a rendező ennyi zűrzavarban, apró semmiségeken „nyargalva" valamiféle művészi koncepciót érvényre juttatni? Hol a csudában marad az elképzelése, az alkotás, ha a munka gyakorlatilag fűtő-
