Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-03-31 / 13. szám
— Jól van — válaszolt egy hang — küldeni fogunk egy gyermekorvost minden szükségessel. A repülő fél órán belül indul. Várják és készítsék el a leszálláshoz szükséges fényjelzőket. Vártunk. Vártunk, viharlámpákkal, a gépállomás raktárából előszedett villanyégőkkel, traktorok reflektoraival, petróleumlámpákkal, melyek mind készenlétben vártak a repülőgép búgására, vagy a vörös fény első pislákolására az esőben. Arsene két-három traktorista kíséretében, akik lemondtak az alvásról, megfelelő területet szemeltek ki az üzemi étkezde mellett, melyen esetleg leszállhatna a repülőgép. Leginkább nappal, és természetesen méginkább szélcsend idején. ... De mi vártunk. Amikor az egészségügyi repülősökkel beszéltem, éppen besötétedett; nyolc óra volt este. Most éjfél után két óra van. A fiúcska láza valamivel feljebb szökött: 40,8°-ot mutatott. Egy óra tájban nyugtalankodva a repülő sorsa miatt, a tanácsra ugrottam és újból kapcsolást kértem Constantával. Felszállt a repülő M-be? Felszállt, — letört hangon válaszolt az ügyeletes — azonban ... Nem tetszett nekem ez az „azonban“. — Mi az, hogy „azonban“? — A pilóta rádión közölte velünk, hogy viharzónába került és ... — És nehézségei vannak? ... — Nagy nehézségei. És a veszély is nagy. Nem szeretném, ha félreértene. Mi felelősek vagyunk a beteg egészségéért, de az orvosok életéért Is. A pilóta vállalkozott, hogy minden kockázat árán folytatni fogja az utat. De az orvosnőről sem szabad megfeledkeznünk. — Orvosnő ... az illető? — Igen, — válaszolt az ügyeletes kissé elváltozott hangon és némi habozás után — orvosnő... Mercea elvtársnő. — Gyermekorvos? Valóban ért a gyermekgyógyításhoz? A vonal túlsó végéről késett a válasz. — Halló, — kiáltottam — kérdeztem, hogy — Hallottam — hangzott, — Igen, ért. És...? Halló! És hajlandó repülni ilyen feltételek között? — Hajlandó ... Sőt, követelte. Mindenáron el akar jutni a beteghez. (Meglepő volt, hogy az ügyeletes hangja remegett.) — Nagyon jó. Csak már megérkezne! Bár már itt volna! Most pedig vártunk. Éjfél után két óra volt, és vártunk. — Mintha búgást hallanék, — ugrott fel Arsene és eldobta cigarettáját. Idegességből, fásultságból vagy a gondokból kiszakadva felfigyelünk és dermedten hallgatóztunk. Valóban, mintha valami búgás hangzana. A leszállás tarthatott egy órát... vagy egy örökkévalóságig. A két érkező viaszfehér arccal lépett ki a kabinból. — Kitűnő, Cris, — öleltem meg a pilótát. — Nehéz volt? Eleinte nem ismert meg (mit keresel Itt), majd azt rebegte: — Majdnem . Hogy érzi magát a gyerek? Él. Rendben van. — És . . . az orvosnő? — súgtam, miközben egy barna, sápadt, sötét kosztümbe öltözött nő felé mutattam, aki Eusebiu doktorral beszélgetett, akitől valószínűleg részletesen érdeklődött a beteg sorsát illetően. A pilóta tekintetével követte. — Az orvosnő ... — kezdte. Időközben a nő eltűnt a gyermek szobájában, ahová Arsene és Eusebiu követték. — Az orvosnő... — folytatta Crisu és hangja erősen emlékeztetett az egészségügyi repülősök ügyeletesének hangjára. — Ne beszéljünk már erről... Majd pedig hirtelenül: — Van valami konyakod? Az asztalon egy üveg „öt csillagás“ állott, töltöttem belőle egy pohárba. Crisu reszkető ujjai közé fogta és felhajtotta. Utána még egy pohárral töltött magának. Néhány perc múlva nyílt a gyermekszoba ajtaja, ahonnan Arsene ugrott hozzám kimerültén, de örömtől könnyes arccal. — Megmenekült. Jól van... Az orvosnő mondta. Azt mondja, hogy jól van. Amikor valamivel később Eusebiu is kijött a szobából az orvosnővel, megkérdeztem őket, mi van a gyerekkel. — Minden rendben van — felelte az orvosnő elhaló hangon — legyenek nyugodtak. Eusebiu megmagyarázta nekünk a betegség tüneteinek szakelnevezéselt, valamint azt is, hogy a Constanta! kórházból hozott szérumnak mi a neve, de én csak egy dolgot értettem meg az egészből, mégpedig azt, hogy van valaki, aki orvosságot ír elő, és van orvosság. — Szeretnék kezet mosni, — mondotta az orvosnő, miközben tekintetével Arsenet kereste. Nagyon szép fia van. Arsene Mercea elvtársnőhöz ugrott, kezet csókolt neki (ki tudja, hogy hányszor) és megmutatta neki a fürdőszoba ajtaját. — Nagyon szép, — Ismételte az orvosnő. — Kék szemű. Amikor kiment, Arsene zavarában megszólalt: — Igyunk, barátaim. Ma este ... illetve ma éjjel.. . illetve ma... — és görcsösen nevetett. Ellenben a pilóta kezének egy intésével csendre késztette. — Barátaim, — mondotta Crisu, miközben valahová a semmibe nézett — ide figyeljenek. Legyenek figyelmesek az orvosnővel szemben ... tapintatosan beszéljenek vele, mert... — Nem értem — döbbent meg Arsene, aki a poharakba konyakot töltögetett. Meghalt a gyermeke. A hároméves fia. Mikor? — rebegtem pillanatnyi szünet után. Tegnapelőtt. SIMKÓ MARGIT Fordította: REPKA 0. molyán veszi, figyeltem és rájöttem, hogy hazudik. Ez pedig veszélyt jelent anyánkra, aki olyan tiszta, mint a fizika törvényei. Az iskolában is mindent megbocsát a tanítványainak, de ha hazudnak, az végképp feldúlja. Hisz tudod. — Tudom. Mondd, mire jöttél rá? — Elvált ember, ő ugyan azt mondta anyunak, hogy a felesége volt a hibás, de ... Mit de . . . Nem tudom jó-e ezt neked elmondani. — Miért sértegetsz, Pistu? Nekem anyuról mindent tudnom kell, anyu nélkül nem akarok élni . . . Pistu én sosem hagyom el anyut, Kati is mondta, hogy ez nekem kötelességem. — Ostobaság öcsi. Én is elmegyek hazulról már jövőre, pedig anyut mindenkinél jobban szeretem, és te is el fogsz menni. Anyu boldogtalan lenne, ha nem tanulnánk, de ez az ember. . . — Ez a hólyag, úgy mondd. — Szóval ez a hólyag itt marad. És anyu ezek szerint hozzá akar menni feleségül. Azt hiszi, hogy olyan becsületes ember, mint apa volt. Csakhogy ez nemcsak anyunak udvarol, hanem egy lányhoz is jár, persze titokban. — És ezt csak most mondod, fuj Pistu, ez nagy gyalázat! Miért nem szóltál már régen anyunak? — Mert szeretem és örültem, hogy boldog. Úgy örül, ha színházba megy vele, vagy ha idejön látogatóba, olyan jókedvű. Nem tudtam, hogy ilyen komolyan veszi. Azért hallgattam. — Hát tudd meg, hogy én megmondom, még ma megmondom! És én is tudok róla egyet mást. Úgy horkol, mint egy víziló. Pistu felnevetett. — Hát ezt honnan tudod? — Egyszer együtt utaztunk az autóbuszon és ő elaludt. Ott volt velem Gubi, a hetedikből. Úgy tett, mintha a busz rázott volna össze és a hasába könyökölt. Erre fölébredt és úgy átkozódott, mint egy részeg kocsis. Az egész busz röhögött. Aztán azt is tudom, hogy csak adja a bankot, hogy ő milyen fiatal. Egy frászt, úgy nyög a lépcsőn, ha azt hiszi nem látják, mint egy bekormozódott kipufogó. Pistu hangosan felnevetett, aztán hirtelen elhatározással kezébe kapta a tábla csokoládét és kihámozta az ezüstpapírból. — Te ezekután még megeszed ennek a püffedtnek az ajándékát? Tudd meg, hogy izzad a keze és hiába mérnök, az orrát szokta túrni. — Szerencsére nem ő gyártja a csokoládét és eredeti volt a csomagolása — kacagott Pistu és odanyújtott egy darabot öccsének. — Most már megeheted öcsi, ezt az embert innen kitúrjuk. Igazad van, mindent elmondok anyunak és ha mi elmegyünk hazulról, akkor anyu is velünk jön. Kap ő másutt is állást. Csak nem hagyjuk, hogy egy ilyen kreatúra tönkretegye a mamát? — Nem, ugye hogy nem, ettől a foghíjastól, még mit nem? — vigyorgott öcsi felszabadultan. — Ne túlozz, remek fogai vannak falta Pistu a csokoládét. — Haha! Van neki? Mért ne volna, mikor Kati sógora csinálta a betegsegélyzőben. Arany hidakkal, ráfizetéssel és éjjel külön akváriumba helyezi. — öcsi hagyd abba, fáj már az állkapcsom — nyögött Pistu nevettében. — Most hagyjam abba? Örülök, hogy egyszer úgy igazában kipakolhatok, mert amíg azt hittem, hogy betelepszik a családba, nem mertem kitölteni a káderlapját. Ez még nem minden, most jön a java! Igelitpelenkát tesznek neki a lepedője alá, mint egy újszülöttnek. — Nem igaz — hentergett Pistu hahotázva. de igaz! A bicegő Juliska takarít rá, az mesélte a Katiéknál, mert bevizel . . . bevizel ... — ugrált öcsi egy lábon körül a szobában, Pistu a párnát harapdálta. A kirobbanó, fékevesztett hahotázás közepette egyszerre kinyílt a szomszéd szoba ajtaja és ott állt anyu, pongyolája övét igazgatva. — Anyu! — kiáltották a fiúk — te már itthon vagy? — Mikor jöttél? — kérdezte Pistu rosszat sejtve. — Már régebben itthon vagyok, csak átöltöztem — mondta anyu kicsit zavartan mosolyogva és nekitámaszkodott az ajtófélfának. öcsi odaugrott hozzá és átkarolta. — Akkor te mindent hallottál anyu? Hát ha valaki hallgatózik, annak nem is jár más, minthogy megtudja az igazat. Szégyelem Mit anyu? . .. hogy hallgatóztam — tört fel anyu torkából a kacagás és öcsivel együtt odahuppant Pistu rekamiéjára, — de még jobban azt, hogy a fiaimnak kellett megmenteni egy ilyen baklövéstől .. . majd elmúlik . . . köszönöm . . . ha arra gondolok, hogy egy ilyen — itt kicsit elakadt, de öcsi azonnal kiseg ítette: — Püffedt hólyag! — Püffedt hólyaggal kellett volna élnem — kacagta ki anyu a neki furcsa szót, és kacagott, olyan nagyon kacagott, hogy kicsordultak a szemeiből a könnyek. És a könnyeknek az a tulajdonságuk, egy egész egyformák, akár örömtől, akár bánattól hullanak.
