Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-03-31 / 13. szám

— Jól van — válaszolt egy hang — küldeni fogunk egy gyermekorvost minden szükségessel. A repülő fél órán belül indul. Várják és készít­sék el a leszálláshoz szükséges fényjelzőket. Vártunk. Vártunk, viharlámpákkal, a gépállomás raktá­rából előszedett villanyégőkkel, traktorok reflek­toraival, petróleumlámpákkal, melyek mind ké­szenlétben vártak a repülőgép búgására, vagy a vörös fény első pislákolására az esőben. Arsene két-három traktorista kíséretében, akik lemondtak az alvásról, megfelelő területet sze­meltek ki az üzemi étkezde mellett, melyen eset­leg leszállhatna a repülőgép. Leginkább nappal, és természetesen méginkább szélcsend idején. ... De mi vártunk. Amikor az egészségügyi repülősökkel beszéltem, éppen besötétedett; nyolc óra volt este. Most éj­fél után két óra van. A fiúcska láza valamivel feljebb szökött: 40,8°-ot mutatott. Egy óra tájban nyugtalankodva a repülő sorsa miatt, a tanácsra ugrottam és újból kapcsolást kértem Constantá­val. Felszállt a repülő M-be? Felszállt, — letört hangon válaszolt az ügye­letes — azonban ... Nem tetszett nekem ez az „azonban“. — Mi az, hogy „azonban“? — A pilóta rádión közölte velünk, hogy vihar­zónába került és ... — És nehézségei vannak? ... — Nagy nehézségei. És a veszély is nagy. Nem szeretném, ha félreértene. Mi felelősek vagyunk a beteg egészségéért, de az orvosok életéért Is. A pilóta vállalkozott, hogy minden kockázat árán folytatni fogja az utat. De az orvosnőről sem sza­bad megfeledkeznünk. — Orvosnő ... az illető? — Igen, — válaszolt az ügyeletes kissé elvál­tozott hangon és némi habozás után — orvos­nő... Mercea elvtársnő. — Gyermekorvos? Valóban ért a gyermekgyó­gyításhoz? A vonal túlsó végéről késett a válasz. — Halló, — kiáltottam — kérdeztem, hogy — Hallottam — hangzott, — Igen, ért. És...? Halló! És hajlandó repülni ilyen feltételek között? — Hajlandó ... Sőt, követelte. Mindenáron el akar jutni a beteghez. (Meglepő volt, hogy az ügyeletes hangja remegett.) — Nagyon jó. Csak már megérkezne! Bár már itt volna! Most pedig vártunk. Éjfél után két óra volt, és vártunk. — Mintha búgást hallanék, — ugrott fel Arsene és eldobta cigarettáját. Idegességből, fásultságból vagy a gondokból ki­szakadva felfigyelünk és dermedten hallgatóztunk. Valóban, mintha valami búgás hangzana. A leszállás tarthatott egy órát... vagy egy örökkévalóságig. A két érkező viaszfehér arccal lépett ki a ka­binból. — Kitűnő, Cris, — öleltem meg a pilótát. — Nehéz volt? Eleinte nem ismert meg (mit keresel Itt), majd azt rebegte: — Majdnem . Hogy érzi magát a gyerek? Él. Rendben van. — És . . . az orvosnő? — súgtam, miközben egy barna, sápadt, sötét kosztümbe öltözött nő felé mutattam, aki Eusebiu doktorral beszélgetett, aki­től valószínűleg részletesen érdeklődött a beteg sorsát illetően. A pilóta tekintetével követte. — Az orvosnő ... — kezdte. Időközben a nő eltűnt a gyermek szobájában, ahová Arsene és Eusebiu követték. — Az orvosnő... — folytatta Crisu és hangja erősen emlékeztetett az egészségügyi repülősök ügyeletesének hangjára. — Ne beszéljünk már er­ről... Majd pedig hirtelenül: — Van valami konyakod? Az asztalon egy üveg „öt csillagás“ állott, töl­töttem belőle egy pohárba. Crisu reszkető ujjai közé fogta és felhajtotta. Utána még egy pohárral töltött magának. Néhány perc múlva nyílt a gyer­mekszoba ajtaja, ahonnan Arsene ugrott hozzám kimerültén, de örömtől könnyes arccal. — Megmenekült. Jól van... Az orvosnő mond­ta. Azt mondja, hogy jól van. Amikor valamivel később Eusebiu is kijött a szobából az orvosnővel, megkérdeztem őket, mi van a gyerekkel. — Minden rendben van — felelte az orvosnő elhaló hangon — legyenek nyugodtak. Eusebiu megmagyarázta nekünk a betegség tü­neteinek szakelnevezéselt, valamint azt is, hogy a Constanta! kórházból hozott szérumnak mi a ne­ve, de én csak egy dolgot értettem meg az egész­ből, mégpedig azt, hogy van valaki, aki orvos­ságot ír elő, és van orvosság. — Szeretnék kezet mosni, — mondotta az or­vosnő, miközben tekintetével Arsenet kereste. Nagyon szép fia van. Arsene Mercea elvtársnőhöz ugrott, kezet csó­kolt neki (ki tudja, hogy hányszor) és megmu­tatta neki a fürdőszoba ajtaját. — Nagyon szép, — Ismételte az orvosnő. — Kék szemű. Amikor kiment, Arsene zavarában megszólalt: — Igyunk, barátaim. Ma este ... illetve ma éj­jel.. . illetve ma... — és görcsösen nevetett. Ellenben a pilóta kezének egy intésével csend­re késztette. — Barátaim, — mondotta Crisu, miközben va­lahová a semmibe nézett — ide figyeljenek. Le­gyenek figyelmesek az orvosnővel szemben ... ta­pintatosan beszéljenek vele, mert... — Nem értem — döbbent meg Arsene, aki a poharakba konyakot töltögetett. Meghalt a gyermeke. A hároméves fia. Mikor? — rebegtem pillanatnyi szünet után. Tegnapelőtt. SIMKÓ MARGIT Fordította: REPKA 0. molyán veszi, figyeltem és rájöttem, hogy hazudik. Ez pedig veszélyt jelent anyánkra, aki olyan tiszta, mint a fizika törvényei. Az iskolában is mindent meg­bocsát a tanítványainak, de ha hazud­nak, az végképp feldúlja. Hisz tudod. — Tudom. Mondd, mire jöttél rá? — Elvált ember, ő ugyan azt mondta anyunak, hogy a felesége volt a hibás, de ... Mit de . . . Nem tudom jó-e ezt neked el­mondani. — Miért sértegetsz, Pistu? Nekem anyuról mindent tudnom kell, anyu nél­kül nem akarok élni . . . Pistu én sosem hagyom el anyut, Kati is mondta, hogy ez nekem kötelességem. — Ostobaság öcsi. Én is elmegyek hazulról már jövőre, pedig anyut min­denkinél jobban szeretem, és te is el fogsz menni. Anyu boldogtalan lenne, ha nem tanulnánk, de ez az ember. . . — Ez a hólyag, úgy mondd. — Szóval ez a hólyag itt marad. És anyu ezek szerint hozzá akar menni fe­leségül. Azt hiszi, hogy olyan becsületes ember, mint apa volt. Csakhogy ez nemcsak anyunak udvarol, hanem egy lányhoz is jár, persze titokban. — És ezt csak most mondod, fuj Pis­tu, ez nagy gyalázat! Miért nem szóltál már régen anyunak? — Mert szeretem és örültem, hogy boldog. Úgy örül, ha színházba megy vele, vagy ha idejön látogatóba, olyan jókedvű. Nem tudtam, hogy ilyen ko­molyan veszi. Azért hallgattam. — Hát tudd meg, hogy én megmon­dom, még ma megmondom! És én is tudok róla egyet mást. Úgy horkol, mint egy víziló. Pistu felnevetett. — Hát ezt honnan tudod? — Egyszer együtt utaztunk az autó­buszon és ő elaludt. Ott volt velem Gubi, a hetedikből. Úgy tett, mintha a busz rázott volna össze és a hasába könyökölt. Erre fölébredt és úgy átkozó­­dott, mint egy részeg kocsis. Az egész busz röhögött. Aztán azt is tudom, hogy csak adja a bankot, hogy ő milyen fia­tal. Egy frászt, úgy nyög a lépcsőn, ha azt hiszi nem látják, mint egy bekormo­­zódott kipufogó. Pistu hangosan felnevetett, aztán hir­telen elhatározással kezébe kapta a tábla csokoládét és kihámozta az ezüst­papírból. — Te ezekután még megeszed ennek a püffedtnek az ajándékát? Tudd meg, hogy izzad a keze és hiába mérnök, az orrát szokta túrni. — Szerencsére nem ő gyártja a cso­koládét és eredeti volt a csomagolása — kacagott Pistu és odanyújtott egy darabot öccsének. — Most már meg­­eheted öcsi, ezt az embert innen ki­túrjuk. Igazad van, mindent elmondok anyunak és ha mi elmegyünk hazulról, akkor anyu is velünk jön. Kap ő másutt is állást. Csak nem hagyjuk, hogy egy ilyen kreatúra tönkretegye a mamát? — Nem, ugye hogy nem, ettől a fog­híjastól, még mit nem? — vigyorgott öcsi felszabadultan. — Ne túlozz, remek fogai vannak falta Pistu a csokoládét. — Haha! Van neki? Mért ne volna, mikor Kati sógora csinálta a beteg­­segélyzőben. Arany hidakkal, ráfizetés­sel és éjjel külön akváriumba helyezi. — öcsi hagyd abba, fáj már az áll­kapcsom — nyögött Pistu nevettében. — Most hagyjam abba? Örülök, hogy egyszer úgy igazában kipakolhatok, mert amíg azt hittem, hogy betelepszik a családba, nem mertem kitölteni a káderlapját. Ez még nem minden, most jön a java! Igelitpelenkát tesznek neki a lepedője alá, mint egy újszülöttnek. — Nem igaz — hentergett Pistu ha­­hotázva. de igaz! A bicegő Juliska ta­karít rá, az mesélte a Katiéknál, mert bevizel . . . bevizel ... — ugrált öcsi egy lábon körül a szobában, Pistu a párnát harapdálta. A kirobbanó, fékevesztett hahotázás közepette egyszerre kinyílt a szomszéd szoba ajtaja és ott állt anyu, pongyo­lája övét igazgatva. — Anyu! — kiáltották a fiúk — te már itthon vagy? — Mikor jöttél? — kérdezte Pistu rosszat sejtve. — Már régebben itthon vagyok, csak átöltöztem — mondta anyu kicsit za­vartan mosolyogva és nekitámaszkodott az ajtófélfának. öcsi odaugrott hozzá és átkarolta. — Akkor te mindent hallottál anyu? Hát ha valaki hallgatózik, annak nem is jár más, minthogy megtudja az igazat. Szégyelem Mit anyu? . .. hogy hallgatóztam — tört fel anyu torkából a kacagás és öcsivel együtt odahuppant Pistu rekamiéjára, — de még jobban azt, hogy a fiaimnak kellett megmenteni egy ilyen baklövés­től .. . majd elmúlik . . . köszönöm . . . ha arra gondolok, hogy egy ilyen — itt kicsit elakadt, de öcsi azonnal ki­­seg ítette: — Püffedt hólyag! — Püffedt hólyaggal kellett volna élnem — kacagta ki anyu a neki fur­csa szót, és kacagott, olyan nagyon kacagott, hogy kicsordultak a szemei­ből a könnyek. És a könnyeknek az a tulajdonságuk, egy egész egyformák, akár örömtől, akár bánattól hullanak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom