Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-03-10 / 10. szám

I GO Az első házban, ahol becsöngetünk, magas, fekete szemű asszony nyit ajtót. — Pénzt hoztunk! — szól oda Murcsó Erzsébet a ház asszonyának. — Azt aztán jól teszik. Hétfőn reggel nem rossz pénzt kapni, — mondja szé­les mosollyal és már írja is alá a ve­­vényt a levélhordónő plajbászával. S a megrendelőlapot is elhozta? Kilépünk a kapun, odébb megyünk egy házzal a kis napos utcán. A csen­getésre nem nyit ajtót senki. Magamnál kell hordanom a pénzt, — nem kelle­mes. Amikor végigjártuk az utcát, meg­fordulunk, s a sarkon ott találjuk a biciklijét. Hiábavaló volt hát az aggo­dalmam,'nem cserélt gazdát. Pedig táska is van rajta, a táskában csomag. Ügy látszik Szene kivételes városka, még a svédek is megszoknék, ha eny­­nyire megbízható polgárai vannak. — Mindig leveleket kézbesített? — kérdezem Murcsó Erzsébettől, a szenei posta alkalmazottjától. — Nem mindig. Évekig sürgönyt hord­tam. Nem volt könnyű, mondhatom, pe­dig a sürgönyhordó táskának nincsen súlya. Nem úgy a mostaninak. Az em­berek nem szeretik a táviratot. Ijedt, kérdő arcuk láttára én is sokszor meg­ijedtem. A levélhordással kapcsolatban kelle­mesebb közölni valóm is akad az embe­rekkel. Például Hamar János nyugalma­zott evangélikus lelkész 17 000 koronát nyert Sportkán. Mondhatom, ezzel nem kellett nógatni senkinek, hogy a hírt közöljem. Ilyenkor a postásnak szárnyai nőnek s még a kerékpárjára sincs szüksége. Egyébként eléggé Idegölő munka a mienk. Nemcsak Idegölő, ter­hes is. Néha hajnatól este hétig-nyolcig tart a műszakunk; a pénzbeszedés nap­jaiban. Akad egy-két polgár, aki pénz helyett borítékot tart az orrom elé; —■ Nézze asszonyság, két korona fize­tést kaptam az elszámolásnál. Ebből hogy fizessek? Ilyen esetben még né­hányszor el kell mennem. Csak az bírja ezt, aki szereti a hivatását. Én nem tud­nék meglenni nélküle. Tizennégy éve dolgozom a postánál. Nem tudnék ott­hon maradni, pedig ott is van tenni­való. Akkor is, ha már csak hárman vagyunk. A nagyobbik lánykám Skali­­cán végzi a mezőgazdasági techniku­mot. A kicsi, a négyéves viszont reg­gelente utánam szól; — Anyuka ne légy el sokáig. Ügy gyere, hogy ne kelljen az óvodában aludnom. Ha Idejekorán hazajutok, akkor sem unatkozom. A férjemnek egyetlen bű­néül azt róhatom fel csupán, hogy nem segít a háztartási munkákban. Meg kell bocsátanom, mert különben nagyon jó ember. Nem Iszik, nem is dohányzik. A családjának él. A múlt esztendő leg­nagyobb és legkellemesebb meglepeté­se az volt, amikor az egyik kolléganőm hozta a hírt. Befutott a 44 500 koronás Octávla-Combi... Amerre megyünk, egy pillanatra min­denütt felvillan az emberek szeme Mur­csó Istvánná láttára. Alig akad ember, aki ne várná. Mindenkinek akad a tá­volban egy-egy hozzátartozója, akire gondol, akinek levelet ír, akitől levelet vár. S a szeretet vagy a szerelem meleg szavai ebben az esetben Murcsó István­­né nagy, nehéz táskájából kerülnek ki. Akár nehéz testi munkásnak is elköny­velhetnénk a levélhordót. — Hány kilométert tesz meg na­ponta? — Kilenc és felet. —■ A lépcsőket, udvarokat Is bele­számítja? — Nem. Van belőlük egy pár a 8000 lakosú kisvárosban. Az emeletjárás kálváriája nem kicsiség. Majdnem valamennyit asszonyok Járják. Szene postájának hu­szonhat alkalmazottja közül huszonkettő asszony. Reggelenként a városka ötven­nyolc utcájában szóródnak széjjel, hogy este, hét-nyolckor találkozzanak újból munkahelyükön. A cipőüzletbe egy Sportka-nyereményt viszünk. Az egyik Hamar János nyugalmazott evangélikus lelkész átveszi a tlzenhátezer koronás Sportka­­nyereményt Murcső Erzsébet, a napi postát válogatja Stefan Bukiár felvételei kislány hangosan ránevet a másikra. — „No, nem éppen tizennégyezer, de legközelebb biztos annyi lesz." A textil­üzemben nem mosolyog felénk az az asszony, akihez fordulunk. Hétszáz egy­néhány koronát kell inkasszálnunk. Gáz és villany. Egy pénztárca kiürül, egy asszonyarcról elfogy a mosoly. Nem csoda, a pénz sokszor befolyásolja arc­kifejezésünket. A kiürült tárca aljára odatelepedik a Gond. Murcsó Istvánná nem szereti, de nem tudja néha elhes­segetni s a fekete madár szerepét neki kell betöltenie. A kerékpár vár az üzlet előtt, ütött­­kopott vázáról látni, hogy régi. Sok évet szolgáltak' le ketten. Kívánjuk, hogy még számtalan évet szolgáljanak együtt és csupa jót vigyenek Szene polgárai­nak. MOYZES ILONA Ezek a táskák exportra készül nek a Kofatex műhelyeiben Foto: Zoltán Bellcky — Nem volna Itt olyan nagy zaj, ha nem lennénk olyan sokan egy teremben — szól mindnyájuk nevében Németh Erzsébet. Óvodának még tsak megfelelt ez a helyiség, de üzemnek nem nagyon. Nincs szociális helyiség, ott öltözködünk, ahol dolgozunk. Egyetlen mosdó van a harminchárom alkalmazott részére. Tavaly nagy örömünkre már kimérték Itt a helyet az új épületnek, emésztő­gödröket Is csináltak, de az építkezés abbama­radt. Majd csak találnak rá módot, hogy ezt a problémánkat Is megoldják — szól közbe Varga Ernő karbantartó. Azután újra tű aló Igazítják a damasztot, beindítják a varrógépeket, sietni kell a munkával, hogy a napi tíz garnitúrát elkészít­sék. A varrógépek zakatolása a többi helyiségbe is áthallatszlk, ahol csomagolják a kész árut. Az előszobában — mert helyszűke miatt azt Is ki kell használni —, a női teplex zoknikat bélelik, amely­be habguml-betét Is kerül; majd párosával mű­anyagzacskókba rakják, öt páranként pedig do­bozokba. A csomagolóban legtöbben csak napi négy órát dolgoznak. Klnek-klnek mennyit en­ged meg az egészségi állapota. Munkaidejük már éppen letelt, indulnának haza, de éppen most állt be egy autó az udvarra, hogy az Itt varrt árut az üzletekbe szállítsa. Kis üzemek az itt említettek, mégis sok kis és nagy gondot megoldanak. Főleg olyan árut gyár­tanak, amelyek a piacon keresettek. Amellett legalább részben megoldják velük a nők alkal­maztatásának problémáját Is. KONVICSKA ELVIRA Cséfalvay Mária, Dolnlk Erzsé­bet, Sutus Etel a műanyagot csiszolják

Next

/
Oldalképek
Tartalom