Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-02-04 / 5. szám
RHODÉZIA Afrika déli részében, annak aránylag jó éghajlatú vidékén, ahol szavannák és trópusi erdők váltogatják egymást, ahol a Zambezi óriási vízesése, a Victoria, mennydörögve zuhan a mélybe és a föld páratlan kincseket rejteget, itt fekszik Rhodézia, az az ország, amelyről az utóbbi időben oly sokat beszélnek szerte a világon. Ebben a dél-afrikai államban különös társadalmi viszonyok alakultak ki. Akinek pénze van, az ember, akinek nincs pénze, az nem ember. Legalábbis Ian Smith fehér telepes, rhodéziai miniszterelnök és kormánya szerint van ez így. Ezt a nézetet osztja az ott élő mintegy 200 000 fehér telepes, de természetesen más véleményen van a mintegy 4 millió fekete bennszülött. Ismert dolog, hogy az afrikai munkás évi bére maximálisan 114 fontot tesz ki, míg az európai munkás Rhodéziában átlagosan 1200 fontot keres. Sőt, mi több, a földbirtokok fekete proletárjai szűkös élelemért és évi 4 font sterlingért dolgoznak. A fehér urak ilyen körülmények között a feketéket nem ismerik el egyenrangú polgároknak. A feketebőrűek az állam igazgatásában semmi komoly szerepet nem töltenek be, csak a számukra kijelölt helyeken telepedhetnek le. A társadalmi ranglétrán a bennszülött legfeljebb pincérig, utcaseprőig, esetleg közlekedési rendőrig viheti. A fehérek számára ők a Jimmyk, a Johnyk, a Jackek, a vezetéknév nélküli szolgák, akik a fehér telepesek kényelmének biztosítására jöttek a világra. A jelenlegi fajüldöző rhodéziai rendszer megítélésénél tekintetbe kell vennünk azt a tényt is, hogy ez az ország az ugyancsak hozzá hasonló fajüldöző politikájáról hírhedt Dél-Afrikai Köztársaság, valamint a nem kevésbé hírhedt portugál Angola és Mocambique tőszomszédságában fekszik. A Smith-kormány azzal, hogy egyoldalúan kikiáltotta a függetlenséget, létrehozott egy újabb fajüldöző államot, ahol a hatalmat a lakosság 5 százalékát kitevő fehér telepesek élvezik, a 95 százalék fekete bennszülöttel szemben. A telepesek birtokolják a természeti kincseket és a legjobb földeket is. Az angol Daily Telegraph tudósítója nemrégiben így jellemezte ezt a helyzetet: „A jólét és szegénység közötti határvonal Rhodézia térképén nincs láthatóan megjelölve. Függetlenül ettől, ez a határ azonnal minden utazó szemébe ötlik. A látogató nagyszerű termőföldeket láthat kukoricaültetvényekkel és csodálatos virginiai dohánnyal. Egyszerre csak ez a kép eltűnik és helyette sziklás, terméketlen, bogánccsal teli щ 8 » К H o föld bukkan elő“, amely kegyetlenül fukar gazdáihoz, Így festenek az afrikaiak „farmjai“. Ez a határ a jólét és a szegénység között Rhodéziában. Ilyen körülmények között a telepesek természetesen ragaszkodnak kiváltságaikhoz, pedig igen ajánlatos megemlíteni, hogy jutottak hozzá ezekhez az előjogokhoz. A múlt század végéig a bennszülöttek szabadságot és teljes önállóságot élveztek ezen a területen. 1888-ban jelentek meg először fehérek Lobengula rhodéziai király udvarán. Angolok voltak, akik azzal a megbízatással jöttek, hogy a királytól aranykutatási jogot kérnek. A kutatási jogért 1000 puskát, 10 000 töltényt, és egy ágyúnaszádot ajánlottak fel a királynak. A természetbeni „járandóságon“ kívül még évi 1200 font fizetésére kötelezték magukat a királynak, és utódainak. 1888. október 30-án Lobengula három kereszttel „aláírta“ a szerződést, amelyről azt hitte, hogy valóban csak az arany felkutatására jogosítja a fehéreket. Nem tudhatta, hogy tulajdonképpen felhatalmazta a Cecil Rhodez vezetése alatt álló angol gyarmatosítókat az egész terület elfoglalására. Lobengula király későn ébredt a valóságra. Egy levelet íratott Victoria angol királynőnek, amelyben ez állt: „Az aranykutató fehér emberek nagy gondot okoznak nekem. Ha azt hallaná a királynő, hogy eladtam az országomat, ezt ne higgye el. Ez csak úgy történhetett, hogy országomban nincs egy ember sem, aki írni és olvasni tudna.“ Nemsokára beteljesült Lobengula király előérzete. Az angolok teljesen megkaparintották azt az országot, amelynek kiterjedése háromszor olyan nagy, mint Csehszlovákiáé s amelynek földje rengeteg kincset és gazdagságot rejt magában. A rhodéziai függetlenség egyoldalú kikiáltása igen bonyolult helyzetet idézett elő. Az angol kormány csupán gazdasági megtorló intézkedésekre szorítkozott, és nem volt hajlandó úgy, ahogy azt az afrikai országok többsége kívánta, fegyverrel interveniálni a Smithkormány ellen a bennszülöttek érdekében. Egyes afrikai országok ezért meg is szakították a diplomáciai kapcsolatot Nagy-Britanniával. A harc tehát tovább folyik, és mind a bennszülöttek, mind az afrikai független országok döntő többsége nem nyugszik mindaddig, amíg Rhodéziában is olyan kormány nem alakul, amely az afrikai többség érdekeit és jogait képviseli. MOJMlR SEVCIK A lázadó ШУDecember 7-én, pontosan 22,16 órakor ért véget a Milinói Scala évadnyitó előadisin a „Végzet hatalma“ című Verdi opera első felvonása. A közönség tapsviharral akarta jutalmazni az első felvonás szereplőit, amikor váratlanul a karzatról röpcédulaeső hullott. A röpcédulák lassan lebegve rászálltak az elegáns hölgyek vállára és az urak szmokingjára. Vajon mi állt ezeken a röpcédulákon? „Polgártársak! Sok azoknak a művészeknek a száma, akik áldozatai lettek a különféle közvetítő irodák és szinhizügynökségek mesterkedéseinek. Ezek a kollégák eddig csendben szenvedtek és hallgattak. Ennek most vége! Elég volt! Az olasz operaházak közül mindössze tizenháromban van folytatólagos évad. A többiben egy-két rövid hétig tart csupán az operaszezon, mert állítólag nincs pénz! Joggal kérdezzük, hová lett az állami szubvenció (mely elég magas, de elosztása sajnos nem ellenőrzött) jelentékeny része, amely elegendő lenne valamennyi színházunk életbentartására?! Sajnos nagy összegek tűnnek el a különböző színházi ügynökségek pénztáraiban. Fiatal baritonistánk, Giuseppe Zecchillo merész leleplezése következtében, — 6 jelentette fel először az olasz operaélet maffiáját — Corona kulturális ügyi miniszter nyilatkozatban biztosította a zenei élet képviselőit, hogy azonnali hatállyal megtiltja a színházi közvetítő irodák és ügynökségek törvényellenes ténykedését! Ez a nyilatkozat ismét közelebb hozott bennünket ahhoz az örvendetes és rég várt eseményhez, hogy operaszínpadjaink, élükön a Scalával a nép zenei igényelt szolgálják, mint a világ többi állami színházai, és ahogy a Scala főintendánsa, Antonio Ghiringhelli helyesen mondotta: Az operaszínház nem divatbemutató, hanem a nép kulturális életének egyik fontos tényezője. Éljen az állami színház! Éljen Corona miniszter! “ Rég nem volt ilyen kimondottan forradalmi hangulat a világ első operaházában. Má.- ez a tény is megérdemli a konfliktus mélyreható magyarázatát. Olaszországban az operaélet egy külön világ, amelyben most ádáz harc dúl. 1949. április 29-én már megjelent egy törvény, amely a színházi ügynökségek és közvetítőirodák tevékenységét korlátozza. Sajnos e törvényt a gyakorlatban nem érvényesítették addig, amíg Giuseppe Zecchillo, fiatal olasz baritonista nem élt vele a jogtalanságok ellen. Vele történt meg t. 1., hogy egy ismert milánói színházi iroda a közvetítésért a művész gázsijának 70 százalékára tartott igényt. Amikor Zecchillo ennek kifizetését megtagadta, komoly anyagi gondjai keletkeztek, mert egyszerűen nem kapott szerződést. Zecchillo erre szeptember 8-án feljelentést tett e megalázó akció ellen. Hangjára felfigyeltek a hivatalok, és maga Corona miniszter is. Ekkor Zecchillo már nem volt egyedül. Sok neves olasz operaénekes csatlakozott ehhez a harchoz, Giuseppe Valdengo, Gianpiero Malaspina, Ottavio Serpo, Dino Mantovani és még többen, szintén felemelték a szavukat. Amíg a sztárok: Corelli, Cossotto, Bergonzi, fantasztikus honoráriumokat élveznek, jeles operaművészék csupán nagy nehézségek árán tudnak szerződéshez jutni. Giuseppe Zecchillo, a brazil származású 35 éves baritonista, aki az idei színházi évadban a Piccola Scala (a Scala kamaraszínháza) színpadán szerepet énekel a Gorkij: Éjjeli menedékhely — című műve nyomán komponált operában: az „Albergo dei Poveriben“ — így nyilatkozik. — A jövő héten tárgyalunk a köztársasági elnökkel, majd Moro miniszterelnökkel és nem adjuk fel a harcot! Nem szabad többé ilyen eseteknek előfórdulniuk. Egy kollégánk, akit a híres milánói hangverseny-közvetítőiroda szerződtetett, egy előadáson 6500 líra gázsit kapott. A minap behívták az adóhivatalba és jövedelmi adóját évi 120 millió lírás jövedelem után szabták meg! Kiderült, hogy az ügynökség hatalmas összegeket zsebelt be, más szerződést mutatva be az énekest szerződtető színháznak és persze más szerződést kézbesített a mit sem sejtő énekesnek. Reméljük, hogy a jeles operaművészek küzdelme nem lesz hiábavaló. BORÁROS J.
