Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-10-07 / 40. szám
S a csikó, mikor a meleget elunja, pőre ruháját hirtelen lerúgván, beleszalad a vízbe, és meghencsereg a sekélyben. Azután sebesen kiszalad, mire a talicskát telelapátolták, ott áll már előtte megint. Sok úri fiúnak halálos mulatság volna az Ilyen, ezeknek meg kedvtelés. Az emberek nem szólnak nekik érte. Alighanem ők is így kezdték az életet, és hát addig legyen játékos az ember, ameddig gyerek. Lám, kevéssel odább már tudományokkal foglalkoznak. Három ember ül az elszáradt füvön, kormos bögrében főznek valami levesfélét. Egy kavargatja, a másik dugdossa szépen a bögre oldala mellé a keményfaforgácsot, ami ily hajójavító helyeken a parton heverni szokott. A harmadik a krajcáros újságot olvassa, de csak akkor, amikor nem fújja a szél a szemébe a füstöt. — Az urak Is divatoznak mán — mondja az újságból. Mért? Hát akasztik azok is magukat. — Az ám — mondja a tüzelő, gonddal helyezvén a forgácsot a bögre mellé —, előbb elsikkasztik a pénzt, azután fölakasztik magukat. Jó világ jár rájuk. A harmadik nem szól semmit. Csak leveszi a bögrét a tűzről, jó helyet keres neki, hogy föl ne billenjen, s azután int: No A szó elhallgat, mert evés közben nem szokás beszélni. (1901) földön is úgy jár, mint a hajón, mikor a hajót hullámok ringatják, s az este olyan végtelen mint a tenger. Az utca a kertekkel és az emberekkel imbolyog előtte, s messze siklik, mintha a biztos partról távolodna a hajóval. De az már törvény, ha egyszer valaki meglátja a betegség jelét egy másik emberen, bármilyen rejtett is az, valahogyan mások előtt is mindjárt nyilvánvalóvá lesz. Mintha hirtelen világosság támadna a sötétben, egyszerre villan a szemekbe. Halk sugdosás indul meg az utcában, bogy a tengerész nem fogja látni többé a tengert. A szabadság hosszúra nyúlt, sokkal hosszabbra mint máskor. A tengerész minden este kijött a kapuba, de egyre fáradtabbnak látszott, barna, széles, azelőtt friss arcára sötét árnyak húzódtak, bőre sárga, petyhüdt lett. Fedor Verőn nagy megelégedéssel szemlélte mindezt. Sohasem érzett nyugalom szállta meg, arca csúfondáros kifejezést öltött. A tengerész most egyre gyakrabban nézett át hozzá, a kezét olyan mozdulattal emelte fel, mintha a kötelet akarná átdobni a másik partra. Halvány tűz lobbant fel a szemében és a szája körül. A lány mohón figyelte, hatalmas keblei kidagadtak az ingváll alatt, meztelen karja világított a félhomályban. A tengerész kissé ingadozó léptekkel átment az úttesten, s a lányhoz közeledett. Egy pillanatig szemtőlszembe álltak, a lány összeszorított szájjal, a férfi valami kis részegséggel a szemében, aztán a lányhoz hajolt, a vállára tette a kezét, majd lecsúsztatta a derekára és magához akarta húzni. Verőn apró, fekete szemében hirtelen vad láng lobbant fel, arca megvetést fejezett ki. Megragadta a férfi karját, s látható utálkozással, s egyben diadallal tapogatta végig. A tengerész karjából elfogyott az izom, az erő. — Most már nem kellesz — sziszegte felé — előbb jöttél volna! — s úgy eltaszította, hogy az hátratántorodott. A tengerész halotthalvány lett, még a szája is elfehéredett, szótlan megfordult és otthagyta a lányt. Ettől fogva a tengerész hiába leste a kapuban minden este Fedor Veront, az rá sem hederített. Hogy a bosszút teljessé tegye, boldog-boldogtalannal szóba állt, senkit sem utasított el. Minél jobban fogyott a tengerész, Verőn annál jobban kivirult, mintha a férfi fogyó életerejéből táplálkozott volna. Sohasem érzett gyönyörűség volt így látni a tengerészt, akit hosszú évekig hasztalan kívánt. Látni összecsuklani erős vállait, besüppedni széles mellkasát, érezni, mint roppantja össze egy ismeretlen erő könnyedén, a gőgös, szépszál embert, mint a diótörő a papírhéjú diót. Rövid időbe telt és a tengerész csak árnyéka lett önmagának. Esténként már csak nagy nehezen vánszorgott ki a kapuig, hogy Veront láthassa. A lány nem felejtett el kiállni a kapuba, csakhogy most háttal fordult neki. — Kínjait már amúgy sem enyhítette semmi. Lázálmában néha hűsítette a tenger sós lehelete, a felkelő szél, amint fodrozza a vizet, s elringatta a hullámokon tántorgó hajó. De miridez egyre meszszebbről jött vissza, elérhetetlen távolokból. A gyors sorvadás hamarosan végzett vele. Az utcában mindenki sopánkodott, hogy veszni látták, majd a parádés katonai temetésről beszéltek, meg a szép koporsóról. Csak Fedor Verőn kedve nem akart megtörni. A kora őszben még fellángolt utoljára a nyár és az esték még soha olyan vérforralóak nem voltak mindmostanáig. Végre lecsillapult, ha megölelték. CSERES TIBOR FEKETE Л Régente hatvan-hetven méteres karéjban térhettek kt egymásnak a találkozó jármüvek s észre sem vettek volna tán egy fekvő embert, ha nem éppen arra hajtanak. Télen persze Igen. Hóban-fágyban mindegy volt, merre halad az üt. Nem is vágtak olyankor egyéb csapást, csak amit az első szán húzott magának az első hóban. Tél vége felé azonban, olvadás kezdetén, napról napra egyre inkább a homokos part felé szedtékvágták az olvadék latyakját a kerekek, a ruganyos homokot keresve. Aki fekete földbe tévedt ilyenkor, bizony hat ökörrel kellett kihúzatni megrakott szekerét. Hatökrös fogat! Hol van az már. Harminc éve pusztult ki az utolsó. Odébb, a homokon, ringató, biztonságos járás esett. S ezen még a huzamos tavaszt esők sem tudtak rontani. Csak nyár érkeztén ereszkedtek lejjebb-lejjebb a keréknyomok. S еду-kétnapos vakmeleg után váratlanul kerékagyig süppedt a figyelmetlen fuvaros. Augusztusban a fekete lösz oldalán vitt az út, tenyésző paréj között, csak néhol érintve a homokot. Az októbert nehéz esők érkezésekor majd ismét vtsszajárulnak a fogatok a homokos oldalra. Augusztusban a feketeföldi tanyát benövi a növényt zöld. A homoki ház fehér is, meg a gyér lombok köröskörül inkább csak cícomázzák, nem rejtik. Egy fokozattal htrtelen világosabbra csavarja fényét az ébredés, szinte egy ostorcsapással. Az első angyalost kocsi. Kétlovas fogat, ünneplőruhás férfi az ülésen, mellette hárászkendőben a felesége. Álmosan hallgatnak. De az ember nem bóbiskol, széles kanyarodással meszsztről a homokra téríti a lovakat. A kerekek nyikordulása: a hajtó gyanakvása. Sajgó Dávid megint tökrészeg. — Szégyellhetné magát — sandít oda az asszony, de a látvány nem sokat érő. Visszakanyarodóban eszébe jut még egy tréfa az angyalost embernek; —■ Hél Szomszédi Megvirradtl Mindketten visszanéztek, szeretnék, ha Sajgó borzasztó meglepetten feltápászkodlk, valami csúnyát mond, esetleg utánuk fenyeget s ők a megugrott lovak mögött jót nevetnek. De Sajgó nem mozdult. Megunták nyakuk csavarását. — Pedig hívői — Régebben a hívők nem részegeskedtek. Az idő most jutott túl a virradaton. Nyomukban már reggeleden, színe keletkezett mindennek, verebek hulltak az út porába, mint kosár göröngy és elkezdtek cstpogni. I Dinnyével púpozták meg a következő kocsit, már úgy kerülte meg az első kocsi nyomán a fekvő embert, mintha ez volna az augusztusi út. Bóbiskolt a hajtó, semmit sem látott, semmit sem szólott, aki háttal ült az iránynak, egy fiú, a dinnyékre terített pokrócon, csak elhaladóban vette észre, hogy valaki miatt kitértek egy félkörnylt az útból, abbahagyta vagy félpercre a fütyörészést. Hétköznapló, szürke vászonnadrágot viselt a fekvő ember, szíjakból összeállított, csaknem új szandál, csak úgy mezítlábra. Látszott már a kabát barnája is: katonazubbonyból civilhajtókával átalakított kabát volt az, négygombos. Alulról számítva a második gomb elütött a többi háromtól, lilászöld púpja volt. Nyakban kigombolt szürke Ingéről nehezen állapíthatta volna meg bárki is még ebben a világításban; szutykos-e a viseléstől, vagy egyszerűen valamilyen fehérnél mélyebb színű a festése? Jól látszott már a feketeföldi tanya egész épülete, a fák és bokrok közül kisárgállott a fala, sőt az útra szolgáló sötét, behúzott ajtaja is szembeszökött, éppen beharapott néma szája mutatta: valamikor nyitott szárnyas ajtó lehetett, alighanem útszéli csárda. Fent, a homloka felett még halvány nyoma látszott valami régi, régi cégtáblának. Vagy három kocsi, leginkább teherrel, dinnyével, hajas kukoricával — haladt el az úton, mind Angyalos felől, míg azután egy megállt a teste mellett. Lehetett tán hatodik ts a kocsi sorában, amelyik megállóit, senki nem számolta. Csizmás asszony volt a hajtója: leszállt, az ostort betűzte a lőcs mellé — ébreszteni próbálta az embert, de abbahagyta nyomban, amint kézzel hozzáért a zubbonyon elnyugodott férfikézhez. Megigazította álla alatt a kendőjét az aszszony. Odaballagott a bezárt kocsmaajtóhoz, ököllel vert rajta néhányat, majd, amint mozgást hallott odabentről, a kulcslyuk tájára guggolva célzott szájjal beszélni kezdett: — Margitka! Hallod? Margit! Az urad halva fekszik a kocsíútonl — Meglátja kérem, ez a motorkerékpár-nyom vezet majd nyomra bennünket! Milyen gyártmányú a köpeny? Ismeri véletlenül? — Hogyne! Minden Pannónia ezt hordja! — No, akkor nem lesz könnyű dolgunk! — Nem. S aztán lehet, hogy a holttest csak később került ide! — Ellenzem a gondolatát, főhadnagy elvtárs! Egy halott nem fekszik bele ilyen pontosan az ellipszisbe! Vagy hurokba... — Talán belefektették. — Azért nincsenek dulakodási nyomok? Nem, nem! Cgy gondolom, hogy lefektették. — Vagy úgy! „Ne kacagtasson szólt a holt —, ha gyöngéden bánnak velem, akkor nem dulakodók!“ Egy óra sem telt bele, lovasrendőr érkezett az útvtllához, a telefonon kirendelt körzeti parancsnok. Lóról szállt, de mindössze ötméternyi távolságban közelítette meg az áldozatot. Feladata az volt, hogy embert és állatot távol tartson a cselekmény színhelyétől. Feltételezve persze, hogy valami cselekmény történt, s ha igen, részben, vagy egészben itten történt. Ismerte elég jól a környéket a rendőr parancsnok, s azon töprengett, vajon kt tehette. Hogy valami gyilkosság történt, arról meg volt győződve. 12
