Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-10-07 / 40. szám
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN Néhány fehér pille még mozog a fák fölött, ha napos az idő, különben már azoknak is letelik az életük. Úgyis idő előtt születtek erre a hidegségre, amiben már fázósan húzódik össze a falevél, piroslik a kecskerágő, és hullatja mire sem való gyümölcsét a vadgesztenyefa. Hova lettek a régi vénasszonyok nyarai? Már hoszszú esztendők óta nincsenek, és a pókok sem utaznak a levegőben a bíkanyálon. A nap kegyelme elfordult tőlünk. A szép melegségek eltűntek, amik régente voltak. Annak előtte halottak napján nyári idők Jártak, sétálásképpen mentek a temetőbe az emberek, míg mostanában téliruhás szomorú csapatok bandukolnak ki a földben lakókhoz robot gyanánt. Pedig hol van még? De azért már Járnak ki a holtak elé. Biz még leginkább nem más, mint a köznép. Látszólag úgy tetszik, mintha a súlyos és nehéz kőkeresztek alatt lakók kapnák a sűrűbb üdvözleteket. Az igaz, ezek a kövek sokáig fennállanak, kerítésük erős, a rájuk ültetett cserje is megvastagodik Idővel. Míg a kis fakeresztek sokkal hamarabb kifordulnak a földből, és a rájuk vert vasszív elrozsdásodik. Talán hát éppen azért, mert a múlandóság itt gyorsabb, és a hely hamarább jeltelen, míg megvan, több látogatás történik hozzá. Nyáron valószínűleg nem is igen értek erre rá, most ennélfogva fölkeresik, s kenyeret vlvén be a piacra eladni, annak árából némi koszorút is visznek a kintvaló számára. Csöndes reggeleken erről is, amarról is mozognak a temető felé, — és benne hamar rátalálnak a helyre, amit keresnek. Ezt el lehet nézni, aki kedveli, amint a domb takarítását végzik, bár ez nem könnyű, mert ami száraz gally rajta volna, azt más sírra vetni nem szabad. Ez bajt okozna „amazok“ között... Azután állnak előtte. Szótlanok, nem beszélnek, de a gondolatok eljárnak „amahhoz“, ami baj van, vagy újság történt, úgy nekik elmondják. Lehet, hogy így csöndesebb reggeleken, míg nem Járnak a szeles idők, ott is tartózkodik a lélek, és bizonyára kedvvel van afelől, hogy meglátogatták. Csakugyan így van-e? Mindegy az: ők hiszik, és az ilyesmit, ami vigasztalást hoz, érdemesebb hinni, mint nem. ök pedig annyira hiszik, hogy Jobban már nem is lehet. Hitük szerint a temetéseknél is ott van a halott lelke, végignézi az egész siralmat, s mikor a temetőbe mennének kifelé, rendesen a leghátulsó kocsin szokott helyet foglalni. Azonban hogy másról is beszéljünk, az idén a földből mások is bújtak elő, nemcsak lelkek. Sok a darázs. A darázsnak is megvan a maga ideje, mint bármi apróbb állatnak, mikor nagy tömegekben lepi el a földet. Hol egyiknek a nemzetsége kerül diadalra, hol másiké, mert ők is csak éppen úgy versengenek, mint a legnagyobbak, és a nemzetük akkor növekszik, ha kedvező a szellő, amely rájuk fúj. Az idén semmiféle állatban nem lehetett találni valami különös sokadalmat, s azt lehetett volna hinni, hogy minden ilyesmi nélkül eltelik az esztendő. Pedig nem: a sors az idén a darazsakat nevelte hatalmasra. Nagy verméseik vannak a földekben, a mezők között, és onnan bújnak elő tömegesen, nagy ijedelmeket támasztván. Mondják az emberek, különösen fás helyen élő emberek, hogy már nem lehet tőlük el lenni, oly sokan vannak. Csíp-e? — No — mondják —, még eddig nem csípett, de, az ördög vigye el, a darázs csak darázs. Ami bizonyos is. De az is bizonyos, hogy amit darázsnak tartanak, annak fele csak légy, mert a furfangos állat amannak a ruhájába öltözik, hogy Jobban ijedjenek tőle. Nem gondolkozik rosszul, mivel hogy ilyenformán fekete-sárga. A parton is végigszaladt az őszi hangulat. A csorda még kint legel a túlsó oldalon, lovak húzzák a hajókat fölfelé, de azért mindenen mutatkozik, hogy kezd múlóban lenni. Libák nagy gágogással szaladnak a víznek, és lubickolnak benne, mert úgy gondolják, hogy már nem soká tart. (Különben a liba élete sem szokott sokáig tartani ) Fönt a kanyarulatban a bagger gépje füstölög, nagy vedrei amint a víz fenekéről feljönnek, csillognak a napon. Ott mélyítik a Tiszát, mert olyan sekély, hogy attól tartanak, elakad rajta a hajó, Régente volt rá eset, hogy azon a részen sziget maradt ki belőle, száraz, homokos porond, a hajósok még táncmulatságot is rendeztek rajta. Régen. Minden más volt régen. A kőpart korlátjához támaszkodva öreg emberek beszélgetnek. Hajósok, halászok. — Ha] — mondja egy nagyhangú öreg —, régönte más világ volt. Elmöntem a vízen Győr alá, vagy elmöntem Porgány alá, vagy elmöntem Dőc alá, hoztam haza egy bárka halat: egyszörre megvolt a száz pöngő haszon. Több öregek bólintanak, hogy ez csakugyan így van, fiatalabbak tűnődve hallgatják, hogyha olyan könynyen Jöttek a száz pengők abban az időben, vajon hová tette? A Jó isten tudja. Elmorzsolődtak, mert a pénznek az a tulajdonsága, ami a csöves kukoricáé: ha egy szem róla megindul, a többi is utána megy. Jaj bizony azok mulatós, táncos, vidám világok voltak, gond nemigen bántotta az embereket, mindenki élt élhetése szerint, fejtörést leginkább csak az okozott, hogy miként lehetne egyik vagy másik polgártársát jól megtréfálni, mikorís aztán volt nevetni való egy hétig. Csodálatos régi időkl Mennyi alaki Mennyi alaki Ábrahám, aki1 a Vaskapun át terhes hajókkal legelőször ereszkedett le a Fekete-tengerig, aki később oly dúsul elvagyonosodott a hajói révén, hogy paraszt grófnak nevezték: pár éve halt meg elhagyatott koldus gyanánt, szegény. Továbbá Zsótész uram, ki gőzhajót szerkesztett fából, és a kellemetlen gőzt ökörerővel óhajtotta pótolni, és minden egészen rendben is volt a hajón, éppen csak hogy a helyéből nem akart mozdulni. Hát azonfelül Masa uram, ki pénzével már sehogy sem bírván, hintót rendelt Bécsből, de mikor megérkezett, nem fogadta el, mert nem volt rajta lőcs. Kopottas öreg emberek a parton visszasóhajtják a régi Jó időket... Homokot hordanak. A víz alacsony, a part magas, a Járók, amiken a talicskát fölfelé tolják, ugyan meredekek. Nem is bírnák föltolni az emberek, ha a talicskák elébe nem akaszkodna vaskampójával segítségül egyegy gyerek: a „csikó“. Egy ingben vannak az emberek, a csikók is, mert meleg munka ez nagyon, de azért nem fázik meg egy sem (vagy úgy lehet, aki megfázott, otthon köhög). SZENES ERZSI Vendégünk Nemrégiben kedves vendégünk volt Szenes Erzsi Izraeli, magyar származású Irénú személyében. Az 1949 óta feruzsálemben élé Iréné Nagymlhályon született, 1942-lg Szlovákiában élt, majd Budapesten. A háború alatt bebörtünüzték, késébb Auschwitzba deportálták. Szabadulása után folytatta Íréi munkásságát. Már fiatal korában versekkel jelentkezett, melyek a „Nyugatban jelentek meg eléször, majd külünbüzé folyóiratokban, napilapokban, antológiákban. Verskötetei: Selyemgombolyag, Fehér kendé, Szerelmet és halált énekelek. Késébb novellái, kisregénye Is napvilágot láttak. A Kassal Napló munkatársaként kezdte újságírói tevékenységét, majd a Prágai Magyar Hírlapnak dolgozott színházi kritikusként, jelenleg újságíró és eléadómúvésznéként működik. A közelmúltban jelent meg a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadónál A lélek ellenáll című könyve, amely megrázó vallomásokat tartalmaz a deportálás szenvedéseiről. Itt közöljük egyik elbeszélését. / > A tengerész néhány napja odahaza van. Pólóból érkezett. Olyan hatalmas, mintha az összes tengereket elbírná széles hátán és még a háztetőt is. Az arca napbarnított, a haja gesztenyeszínű, szeme acélszürkén csillog, keze barna és erős, egyetlen rántással a parthoz tudja vontatni biztosan a nagy gőzhajót. Kiáll a kapuba, vállal odadől a kapufélfához, de olyan óvatosan, mintha attól félne, hogy a kapu szétesik. Esteledik éppen és ahogy a nap leesik az égről, lilás-rózsaszín pászmákat hagy maga után, azok úgy lebegnek odafönn, mint az úszó felhők. Az utcán hazatérő tehenek nyomán elül a por, szénaillat csap fel, meg az akácok illata; ez idén már másodszor virágzanak. Fedor Verőn az imént még nagy köteg szénát cipelt a hátán, a mezőről jött haza, de most ott áll az utca másik oldalán a kiskert rácsához támaszkodva, lankadtan, eleresztve magát, s le nem veszi szemét a tengerészről. Nagy darab, tenyeres-talpas lány, erős mellekkel, széles csípővel, tejfehér arcában apró, fekete szemek, a haja színtelen, mint a napszítta fű. Mindig riszálja magát és úgy nevetgél, hogy az arra menő férfinép meg nem állja, hogy hozzá ne érjen. Fedetlen karjába csíp bele, vagy átfogja egy pillanatra a derekát, Nem válogatós, talán el sem bírná a nappal rászakadó sötétséget, ha ez nem volna. A nehéz munka hajnaltól késő estig kint a mezőn nem szívja el az erejét, ha jön az este, azt várja, hogy összetörjék a derekát a kert alján vagy egyebütt. A tengerész rá serfi néz, hiába riszálja, kelleti magát, ügyet sem vet rá. Kislány kora óta próbál kikezdeni vele. Akkor a tengerész még idehaza élt. Húst mért egy mészárszékben. Ugyanígy állt már akkor is a ház előtt nyári estéken a kiskert rácsához támaszkodva, mezítláb, pislogó szemmel, s vastag, hószín nyaka épp így remegett, de a fiút nem tudta vonzani. Pedig az üdvösségét is odaadta volna, ha egyszer is utánanyúl és megszorongatja, mint mások. De az már akkor is gőgösen állt ki a kapuba a szemközti oldalon, mintha nem is az utcájukban élne. A sötétség egyre lejjebb száll, elmosódnak a házak körvonalai, itt is, ott is világosság gyúl. Bompelll kisasszony elkezdi ütögetni az ócska cimbalmot, ami azt jelenti, hogy végérvényesen beesteledett. Fedor Verőn arca elmerül a sötétben és a tengerész arca is az utca másik oldalán. Néhány éven át ment ez így, valahányszor a tengerész hazajött szabadságra. Időközben egész hadseregek vonultak át az utcán, mindenféle rendű és rangú katonák. A lányok belefáradtak a sok ölelésbe, de Verőn a sok férfiarc mögött mindig a tengerészt kereste, mintha meg lett volna babonázva. Napbarnított arcára gondolt, szürke szemére, erős vállaira. Hiába viháncolt, hiába öleltette magát, a tengerészt nem tudta kiverni a fejéből. Egyszer nyáron a tengerész megint hazaérkezett és kijött a kapuba mint régen. Javában folyt a háború, mégis az utcában alkonyaikor mintha mi se változott volna, tehenek tértek haza a legelőről, felszállt, majd elült a por, a házak előtt asszonyok tereferéltek, s mikor a sötétség már egészen elnyelte a világosságot, megcsendült az ócska cimbalom a Bompelli házban. Fedor Verőn most ért haza a mezőről kaszával a vállán, vaskos lábaival ütemesen lépdelt, szinte megdobbant alatta a föld. Letette a kaszát az udvar végén, aztán úgy ahogy volt, egyszál szoknyában, ingvállban, odatámaszkodott a kiskert rácsához és átnézett a tengerészhez. Az odaát mintha már nem lenne olyan erős mint azelőtt, az izmok mintha megereszkedtek volna meztelen karján, és a kék tengerésztrikó alatt nem domborodik ki annyira széles mellkasa. Valami lazaság, ernyedtség érződik rajta. A lány kutató szeme ezt egy pillantással megállapította, de nem döbbent meg. Ellenkezőleg. A saját kicsattanó erejére, egészségére gondolt, ringatta széles csípőjét és a fogaival úgy tett, mintha piros, kemény almába készülne beleharapni. Életében először érzett fölényt a férfival szemben. A tengerész talán még maga sem tudta mi van vele, vagy legalább is nem akarta elhinni. Hiszen a bajnak még nem mutatkoztak komolyabb jelei, még csak annyit észlelt, hogy a száraz-
