Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-30 / 39. szám
megenyhült. Kedveskedve megkocogtatta a férfi vállát. ■ Tudsz lovagolni? A vőlegény összerezzent, mert Ismét a taxamétert vizsgálta. Már 27 koronát mutatott. — Nem tudok — kiáltotta ingerülten. Hirtelen eszébe jutott, hogy teniszezni és síelni se tud. — És oroszlánvadászaton sem voltam, és nem nyertem meg a kétszáz méteres síkfutás világbajnokságát! — Persze hogy nem nyerted meg, mert te csak egy lúdtalpas indián vagy! — sziszegte a menyasszonya, s maga sem értette, hogy mitől háborodott fel ennyire. — Csak nem fogtok egy sorompó miatt összeveszni? — csitította az anyja. • Ehhez a sorompónak semmi köze. — Mindegy — legyintett a vőlegény, mert szégyellte magát a sofőr előtt. — Tudd meg, hogy Pista semmihez sem ért — folytatta makacsul a menyasszony. És te mihez értesz? A lány riadtan meredt az anyjára. Nem értette miért fordul ellene. Az asszony elértette a lánya pillantását és békítőén megfogta a kezét. — Különben is nem öttusázót, hanem vegyészmérnököt választottéi magadnak — Azért még lovagolhatna — tette hozzá a lánya, s a hangján érződött, hogy már visszanyerte az önuralmát. — Persze, de csak hülye cowboy filmekben — fortyant fel a vőlegény, s úgy fordult hátra, hogy egyszerre tartsa szemmel a lányt, és leendő anyósát is. Azok egymás mellett ültek és meg se mozdultak. — De csak hülye cowboy filmekben, de' csak hülye cowboy filmekben — zümmögtek a szavak. Semmi kétség, legyek és darazsak párbeszéde az egész. Elhatározta, hogy konkrétabb kérdéseket tesz fel. — Mikor fogsz nyugdíjba menni? — De ezt már egy fekete-fehér táblától kérdezte. A táblára nagy betűkkel volt ráírva: 32 korona, ű krétát vett elő és keresztülhúzta. — Akkor, amikor összegyűjtesz egy Cortinéra. — Mikor is gyűjtök össze egy Cortinára? Soha napján, kiskedden. Idegesen kapkodta a fejét. Nem tudta, mikor ki válaszol. Néha a taxisofőr hangja is beledünnyögött a kórusba. A kerekek csattogva gurultak. Az utolsó kocsi gördült végig a sorompók előtt. A bakterlámpás vasutas komótosan odalépegetett a felvonószerkezethez. De először a gyalogosoknak szóló sorompót tekerte fel. Egyetlen gyalogos se várakozott. Valamelyik személykocsi, mintha elvesztette volna türelmét, nagyot dudált. Akkor lassan a fősorompő is emelkedni kezdett. A sofőr beindította a motort. A reflektorfények keresztülvágtattak a síneken. — Na végre — mondta a jól konzervált, középkorú hölgy a lányának, és a retiküljét megigazította az ölében. — Mit tetszett mondani? — kérdezte a taxaméter mellől a férfi. Azt mondtam, hogy na végre. Igen azt hallottam, de azelőtt. Azelőtt nem szóltam egy szót se. Te se? A lány tagadólag rázta a fejét. — Amióta bebújtam ebbe a kocsiba, meg se mukkantam. Azt vártam, hogy te fogsz szórakoztatni minket. Nem értem rá, helyettetek is gondolkoztam. — Az izgalmas lehetett — mondta a lány és kedvesen a férfire mosolygott. A férfi hátrapillantott és farkasszemet nézett az ágaskodó sorompókkal. Egy kicsit úgy néztek ki, mint az akasztófák. A férfi úgy érezte, hogy az egyiken ő lóg. A menyasszonya és az anyósa hímbálja. Egy-kettő. De ezt már megint a taxaméter kattogta. Végig simított a homlokán és kedvesen visszamosolygott a lányra. Iáig, de mint házasság, ez sem volt az igazi. Amerikában újból férjhez mentem, egy festőművészhez. — Fest-e még? — ostromlom őt újabb kérdéssel. — Sajnos már nem. Egy-két évvel ezelőtti betegségem miatt fel kellett hagynom a festészettel. Reszket a kezem. Akkor megpróbálkoztam a kézimunkával. Sajnos, most már az sem megy, mert a szememmel már nem vagyok olyan jóban, mint ahogy voltam. Dél felé jár az idő s tudom, az írónőnek le kell mennie a városba, az írószövetségben várják, így hát búcsúzom, megköszönöm olvasói s magam nevében a csehszlovákiai magyar újságíró fogadására szentelt időt, a kedves vendéglátást, szíves szeretetét. — De hiszen ez természetes, aztán meg nekem Szlovákiával kapcsolatosan van egy nagy adósságom is. Az első tankönyv, amelybe a felszabadulásig bekerültem, egy szlovák tankönyv volt. Magyarországon indexen voltam, de ott maguknál Szlovákiában nem feledkeztek meg, hogy költőként indultam. Sose felejtem el ezt az emberi gesztust. Hálás vagyok érte. Nemcsak a szülőföld szeretetének csengését éreztem ki belőle, de hitet adott: érdemes élni s emberként állni a megpróbáltatásokat. NAGY JENŐ CSERES TIBOR FEKETE Mama tudja? — Nem! Nem is sejti. Nem engedett volna! Fogyó hold. Ott ül a hosszú, egyenes út végén — ezüstsárga dinnyegerezd, felhők harapdálják. Váltakozva fehér és fekete felhők nyomulnak oda egy falatért, ezért az éjszaka is hol sötét — hol ezüst. Motorkerékpár robog a hold felé. Hosszú fehér farka van a száguldó motornak, de ez is csak akkor látszik, amikor a hold akarja s a nő arca is csak akkor villan meg. Fiatal arc, bár a kétszeresen áthurkolt selyemkendő keveset mutat belőle. Ül a nő, sőt szinte guggol a hátsó ülésen, karolja a motorost — görcsösen karolja s feje a férfi vállán. — Azzal fenyegetődzött, elveszt Tőre Annát, mihelyt meghal a felesége. — Es bezörgetett az ablakon: „ha fár hozzád valaki, megölöm! Es téged is megöllek“. — Leghamarább a feleségét öli meg. nak. Istenem! Milyen emberek van-Iszikl — Tessék? — Iszik! Részeges. Alkoholista! Meg-megszakad a beszélgetés. A férfi dolga könnyebb: ö fülébe kapja a szót, de a nőnek találgatni kell, mire válaszoljon. Jpkább hallgatással felel olykor. — En csak arra kértem, az ablakra ne járjon. Megparancsoltam. — De nem ígérte meg. — Tudom. Pedig határozat is van róla. — Micsoda? — Határozat! Közgyűlési. A nő szeme! Szép szeme van a nőnek, összeszűkül. — Én a végére járok! — Vajon hallgat-e magára? — Anyám azt. mondta, egyedül rám fog hallgatni, Hallgatni, hallgatni, hallgatni... — Az nagy baj, ha alkoholista. Akkor nehezebb. Nehezebb, nehezebb, nehezebb. — Pedig ö volt ellene legjobban. Tavaly. — Mi volt tavaly? — Ellene! Ellene volt a felvételnek. Akartak felvételt is? Fotót? — Fenét! Tagot! Tagfelvételt. — Ezt nekem nem mondták. — Nem akarták. Aztán mostanában szerelmes lett. — Kicsoda? Fejével int a férfi. — Miért volt ellene? Mit mondott? Nem mondhatom meg. Sértő. Ogyis megtudom! 2. — Holnap ... Búcsú ... Majd én ... Megmutatom ... — Van itt valaki, Dávid? A motor felbúg, kanyarodik az úttal. Lassít a motoros, majdnem erdős a vidék. A fogyó hold, amely az egyenes út végén ült, ezüstsárga dinnyegerezd, de egy hatalmas, lompos felhő befalja egy falásra. Hurkot írva megfordul a motor, vaktában rátér a visszaútjára. Megáll a motor. Jobbról és balról ház dereng elő az út két oldalán — a fák mögül. A férfi átlendül a gépen, feltolja a homlokára a szemüveget. Leveri magáról a port. Int a nőnek a bokros felé, hogy oda álljon. Álljon, vagy rejtőzzék? Zárt, kopott, cégtábla nélküli üzletajtó, azon kopog a motoros, mozgást hall, majd megkerüli a házat. A motor utasa, a nő, ott egy fa lombja alatt, csak az látná őt, aki melléje áll egészen közel. Nyakába ereszti a kendőt, figyel. Túloldalon is mozdul a ház ablaka. Ha lát valamit, csak a magányos motort látja az út közepén. Becsukódik az ablak, rezzenetlen figyel, várakozik a fa tövén a nő. Bent, itt a házban pisla lámpa ég a konyha asztalán. Lepkék keresik a fényt — s vagy a füstbe ugranak, vagy az asztalra, tányérba. A tányéron szalonna, mellette kettőbe vágott hagyma. Sajgó Dávid szalonnázik. — Holnap ... búcsú ... majd én ... megmutatom, hogy ... Sajgó részeg, szeme is, keze is részeg. Egy női hang: öreges, nyafogós, beteges: — Van itt valaki? Dávid? A motoros odahajol a füléhez, súg valamit. — Mi? Kicsoda? Megint mond valamit a vendég. — De ... de mit akar? Bemegyek én holnap. Súgás, de hallani: — Éppen azért, hogy ne gyere! Értsd meg. Felemelkedik Sajgó. Darab szalonna a kezében, s vékonypengéjű, fanyelű kés. Bizonytalanul mozdul. Eszik. A motoros otthagyja, kimegy a ház elé. Odaszól a fa alá: — Jön! Azután csak nyugodtan. Es átmegy a füves, homokos, majd kemény úton, bezörget. Csak sokára nyílik az ablak. Női fej, de inkább csak hangja. — Maga az Géza? faj, de megijesztett. — Elhoztam a pénzt, nem akarok szégyenkezni Károly előtt. — Nem kellett volna. Es. nincs itthon Károly.- Tudom. — Tudja? Persze, hogy tudja. Erre elhallgattak. A csendben Sajgó káromkodása. — Odaát is volt? — Igen. Most is részeg. — Estére mindig. Nagy baj, hogy tőle idejött. — Miért?! — Károly nagyon féltékeny. — Megtudja? — A részeg mindenre képes! Túlról rekedt és susogó beszélgetés hallatszik. — Hozott valakit? — Igen. A csendből is érezni, csalódás ez az asszonynak. Bármennyire is hűséges az urához különben. — Úgy elhallgatott, mintha megbántottam volna. — A, dehogy, csak fülelek, mint osztoznak odaát. Túlról csakugyan, mintha szitkozódás hallatszana.
