Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-30 / 39. szám
— Majd legközelebb úgy jövök, hogy senki se lássa és csak magához Bözsike — most odanyúlhatna az asszony karjához, de nem teszi. Aztán mégis meggondolja és végigsimítja az asszony vállát s könyökéig csúsztatja kezét. — Nem szabad, Géza — mondja az asszony, de nem húzódik hátra. Néhány percig még hallgatnak. S ha mondtak is valamit, egyikőjük sem figyel oda. —- No, jóéccakát Bözsike. Zárkózzon be. Csudálom, hogy nem fél egymagában a világ végén. — Most félni fogok. Hogy Frigyeske sincsen itthon. Alig jött meg Károly Tatabányáról, már vitte be a kölyköt motoron: búcsút nézni. A bőbeszédűség megállította az embert. Ismerte lánykorából, szépkorából az asszonyt. Melege lett. — Tudja, hogy a feleségem két hete visszament az öregekhez? Egészen megijedt az asszony. Sűrűbben lélegzett. — Tudom. Az úton teljes csend. — Nem kell félni. Csak zárkózzon be azért jól. Az megnyugtatja. — Tanácsot lám, tud adni — nyújtotta kezét az asszony egy kis nehezteléssel és valódi borzongással —, jaj, csakugyan csukjam be az ablakot! Az ember megvárja, amíg az ablak becsukódik s még azon túl is egy keveset, hátha kigyúl a villanykörte. Aztán indul meg. Találomra átmegy az úton, gondolja, a konyhában találja őket. A konyhában senki nincs. A petróleumlámpa kormozóra van visszacsavarva. Gyér fényét így is bombázzák egyre az éccakai szárnyas férgek. Mert nem is lepkék azok már, hanem égettszárnyú pondrók, szomorú körbeforgó lelkek. A gyalult, mocskos asztalon. Gondolja az ember, hátha a szobába lépne. Amint árnyéka az ajtó felé lebben, hang sóhajt ki, ágy- I mélyi, rossz alvásból ébredt panaszos hang. — Dávid, Dávid! Hagyd mán abbaI Zöld palackból csakugyan borszag szivárog szét. — Na jól van, jóll Nem szóltam semmit. A lámpa árnyékát megkerülve fáról ki az ember. A bokros mellett megáll, fülel. — Dávidl — aztán még egyszer — Dávid... — Itt vagyok — szólal meg mellette méternyire a nő — indulhatunk, Géza bácsi. 3. Lapulevél takarta a fekvő ember fejét, s homlokán tartotta kifordított tenyerét, keze hátával a közeledő hajnal ellen, s a csapkodó levéltől védte szemét! Másik kezét mellén nyugtatta, a jó mélyen aluvók módján. Meglebbentette olykor az induló szellő a hatalmas zöld levelet, amely úgy szállt felfel, mintha az alvó ember fújná álmában lélegzetes öblös, mély fúvásaival! Hajnalodott s az út közepén — csaknem a közepén — egy ember feküdt. A hajnal alantjáról ibolyaszín felhőkben jött végig a széles úton. Ebben az órában a szegélyező árnyéka, árnytömege még érezhető volt. Sokkal inkább, mint a nappal bármely órájában. A derengéssel ébredő bogárság miatt denevérek is dolgoztak még a fasorok között a légi folyosóban. Meleg éjszaka után alig hullt harmat. Az ősz megtorpant valahol. Friss laboda zöldellt, mintha nemrég vetették volna ide az útra — alig félméternyire az augusztusi keréknyomtól, csaknem középütt, de mégis inkább a feketeföldi felén az útnak. Ott, talán a legnagyobb lapulevél alatt, feküdt az ember. Hanyatt. Egyik kezét mellén viselte, a másikkal ellenzőt tartott szeme elé a közeledő hajnal derengése iránt. Mintha valaki nem szeretné lekésni a korai személyvonatot a feltételes megálló bizonytalan csendjében s a sínre feküdt volna, hogy el ne mulassza alvásában a felszállást. Innen hat kilométer Klrályszállás nagyközség, ahol ma vásárral egybekötött búcsút tartanak. S nem akar gyalogolni az aluvó? Fekete föld és a homok határán vezet az ezeréves út. Már a rómaiak is erre felé közlekedtek, amikor a szarmata jazigokat keresték fegyverrel vagy cseretárgyakkal megrakva — aszerint, hogy harcolni, vagy kereskedni akartak velük éppen. Egyik oldalon nehéz televény kíséri az utast — csupa iöld még most is, a másik felől, az út tengelyén túl, de még inkább a fasoron túl szélhajtott nehéz homok, amelyben érett sárga-vörös már minden növény. Az ember törzse a fekete föld zöldjében nyugodott, a két lába, de különösen a bal lába a homokba nyúlt át. Ha vak ló vonja majd az első kocsit, amely erre jön az ibolyaderengésben, és szunyókáló hajtó ül a bakon, az aluvó bal lábán keresztülmegy majd bizonyosan és csontját töri. Kétféle falvak mezsgyéje ez az út s kétféle nép lakja a két partját, de itten, ahol háromfelé ágazik a járás, illő, hogy a keletkezett erdőzúg semleges legyen. Angyalosról vezet az út s jobbkézt Királyszállásra visz. Ha balra térít az erdőcske, Sárpuszta kisközséget éred két óra gyaloglással. Sajátságos, hogy innen Sárpusztára gyalog szokás közlekedni. A gyakori fekete sár miatt talán. Angyalos — vegyes falu: fele sár, fele homok. Szállás azonban tiszta homok. Hat kilométer ide — kocsival alig fél óra. Éledt az akácfasor madárvilága. Odúba bújtak a bőregerek. Lapulevél takarta a feküvő ember arcát s homlokán tartotta kifordított tenyerét, keze hátával a közeledő hajnal ellen, s a csapkodó levéltől védte szemét. Másik kezét mellén nyugtatta, a jó mélyen aluvók módján. Meglebbentette az induló szellő olykor a hatalmas zöld levelet, amely úgy szállt fel-jel, mintha az alvó ember fújná álmában lélegzete öblös, mély fúvásaival. A falvakat s a kétféle földet ez az egyetlen út kötötte össze, motoros jármű azonban kerülte, hogy erre térüljön fölöslegesen, ezért a széles út, most is, akár évezredek óta, csak fogatoknak szolgált s gyalogjáróknak. A hatóságok több ízben ígéretet tettek már, hogy legalább három méter szélességben követ rakatnak, falutól faluig. De mindig elaludt, sőt elsikkadt az ígéret, mert igazából senki sem sürgette a teljesülést. Fogatok s gyalogosok mindig megtalálják a nyomot errefelé, most és mindörökké. Azaz évezredek során eddig. Ez a mostani út ugyanis húsz méter széles még most is. Nagyidejű öregek szerint hajdan az ötven ölet is meghaladta olyik helyen. Most is csak a félszázada lecövekelt akácfasor szab határt az utazó kedv téli-tavaszi-őszi szeszélyeinek, választásainak. S az ember, fejjel a lapulevél alatt várta türelmes pihenéssel az első angyalost szekeret, hogy felkéredzkedjék rá, a búcsúba, vagy a városba menendő. Egy dolmányos varjú szállt oda melléje, egy púpos kabátgomb tetszhetett meg peki, odacsípett csőrével, de valamitől felrebbent hirtelen — s dolgavégezetlen. folytatjuk Mit-VÁRHATUNK NAPKÖZIS ÉTKEZDÉINKTŐL A napközis étkezdék már évek óta pótolni igyekeznek a dolgozó édesanyákat a gyermekek ellátása terén. És az édesanyák örülnek, hogy nyugodtan dolgozhatnak, mert gyermekeik meleg ételt kapnak. Sajnos azonban, eddig még több volt a panasz, mint a dicsérő szó, főleg ami az ebéd kiadásának megszervezését, az ételek minőségét és a tálalás kultúráját illeti. Mit várhatunk az idei iskolaévben napközi otthonaink (az óvodák és az iskolák) étkezdéitől? Ezt a kérdést tettük fel Mária Hanzlíkovának, aki a Nyugat-Szlovákiai Kerületben felügyelője az ifjúság étkeztetésének, valamint Bratislava város felügyelőjének, Mária Dvorskának és a Bratislava és vidéke járás felügyelőjének, Eliska Hurnának. 1963-ig az iskolai étkeztetés úgyszólván felügyelet nélkül történt. Csak később alakult ki az önök munkaköre. Tevékenységük két és fél éve alatt mennyiben javult a napközis étkeztetés? Az ételek gyenge minőségének főleg az volt az oka, hogy az iskolai étkezdékben nagyobbrészt háztartásból jött asszonyok dolgoztak, szakácsnők szakképzettség nélkül. Ezért első és legfontosabb feladatunk volt, hogy egyrészt szakképzett szakácsokat alkalmazzunk, másrészt tovább képezzük a már dolgozó szakácsokat. Tevékenységünk két és fél éve alatt 138, óvodákban valamint alapfokú iskolák étkezdéiben dolgozó szakács és 56 iskolai étkezde vezetője szerzett szakképesítést. Összes közétkeztetési üzemünkben kevés a szakképzett szakács, ezért a fiataloknál kell kezdenünk a szakácsképzést. A nemzeti bizottságok iskolaügyi szakosztályai szerződést kötnek a végzős kilencedikesekkel — tavaly így nyertünk meg csak a város részére négy, az idén hat tanoncot. A lakosság táplálkozásával foglalkozó kutatók szerint nem étkezünk egészségesen. Ennek tulajdonítják a túltápláltságot, és számos betegséget is. Azt mondják, kevés fehérjét, vitamint fogyasztunk (tej, zöldség, gyümölcs). Éppen a gyermekek esetében lenne fontos ezen változtatni. Nyugodtan állíthatjuk, hogy mi már teljesen áttértünk gyermekeink egészséges étkeztetésére. 1. Több fogásból állítjuk össze az ebédet mint azelőtt. Régebben általában levesből, húsból és körítésből állt az ebéd. Ma a húshoz burgonyát, zöldségsalátát is adunk. Utána süteményt és üdítő italt. 2. A tészta, mint fő étel csak egyszer szerepel hetente az étlapon, míg azelőtt három-négyszer azt adtunk. De még így is ügyelünk rá, hogy ha például mákos tésztát kapnak, raguleves egészítse'Ki hússal és zöldséggel, utána pedig gyümölcskoktailt, vagy más üdítő italt kapjanak. Régebben a tésztaételt pl. csak csoptleves egészítette ki. 3. Ma jóval több belsőrészt használunk fel étkezdéinkben, mint néhány évvel ezelőtt. A zsíros disznóhúst és a füstölt árukat is kiszorította a marhahús és a hal. Mivel a gyermekek többsége nem szereti a belsőrészeket, olyan recepteket állítottunk össze, hogy szívesen fogyasszák. A savanyútüdő helyett például tüdőfelfújtat, fasírozottat, levest, vagy tüdő-kását készítünk. 4. Több tejet, tejterméket, vajat adunk a gyermekeknek. 5. A burgonyával kiszorítottuk a tésztakörítéseket. Hetente legalább 3 — 4-szer kell az étlapon szerepelnie. Több zabpelyhet, fekete kenyeret és hüvelyest adunk a gyermekeknek és sokkal több zöldségfélét (főleg nyers állapotban, saláták formájában). Amikor a Nemzetgyűlés az iskolai étkeztetésről tárgyalt, egyhangúan azt kérték, tegyék lehetővé, hogy az iskolás gyermekek tízóraira tejet kapjanak. Kapnak majd? — Akkor, ha az úgyszólván áthidalhatatlan nehézségekkel megbirkózunk. A tejfeldolgozó üzemek ugyanis az egész Nyugat-Szlovákiai Kerületben nem tudják négyliteres üvegekbe tölteni a tejet, nincs hozzá sem üvegjük, sem gépük. Szerintük sokkal gazdaságosabb és higiénikusabb lenne a műanyagpalackok, vagy tasakok alkalmazása. Sajnos, az anyagot, amiből készülne, még nem gyártják. Így tulajdonképpen rajtuk múlik, hogy meddig kell várnunk. Amint megfelelő üveg- vagy műanyagpalackokat kapunk, nemcsak a napközi otthonokban, hanem minden iskolai büfében elkezdjük tízóraira a tej árusítását. Nem egy panasz hangzott már el azzal kapcsolatban is, hogy az iskolai étkezdékben nem biztosítják a kultúrált étkezést. Nemcsak hogy nem tanultak meg szépen enni a gyerekek, hanem még otthoni jó szokásaikat is elfelejtik. — Ennek az étkezdék hiányos felszerelése az oka. Kevés az evőeszköz, a tányér, a pohár. Sokszor kénytelenek vagyunk például a salátát közvetlenül a főétel mellé tenni, mert nincs elegendő kis tányérunk. Az is előfordul, hogy csak kanalat kapnak, mert kevés a villa. A nemzeti bizottságoktól függ, mikor segítenek nekünk. Hiszen elegendő lenne, ha bizonyos pénzösszeget előlegeznének minden hónapban a hiányzó felszerelés pótlására, az étkezde dolgozói azt folyamatosan feltöltenék önállóan is. A tálalás kultúrája elképzelhetetlen tiszta asztalterítő nélkül. A napközis étkezdékben hozzátartozik még az ezt borító üveglap is, a tiszta padló, a mosdó és a törülközők. Ahol ez hiányzik, sürgősen gondoskodni kell róla. Miben segíthetnének a szülők? Elsősorban abban, hogy próbálnák megértetni gyermekükkel, az általunk készített ételek egészségesek. A szülők többsége azonban még ragaszkodik a hagyományokhoz, s azt tartja, a laktatós édes tészta, vagy a kiadós disznóhús gombóccal jobb, mint a mi „kotyvalékaink“. Ezért aztán sokszor kárbavész az igyekezetünk, új ételeinket bizalmatlanul fogadják a gyerekek. A szülőknek kellene ügyelni arra is, hogy az otthoni vacsora jól kiegészítse az étkezdéi ebédet. Egész heti étrendünket le kellene másolniuk és azt figyelembe véve összeállítani az otthonit. (ví) 0) rH CD 'CD > *—■< CD ЧН r-4 •H KJ 'cd a со
