Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-30 / 39. szám

MONOSZLÓY DEZSŐ

1

fi

A

iXi

'1

Á

Éppen akkor engedték le a sorompót, amikor a taxi odaért. A sínek üresen fénylettek. A férfi, aki elöl ült a sofőr mellett, lassan számolni kezdett. Egy, kettő, három ... huszonhárom ... De semmi se történt, csak egy vasutas járkált komótosan a sínek mellett és bakterlámpáját lóbálta.

— Tolatni fognak — mondta egy jól konzervált középkorú hölgy a lányának és a retiküljét megigazította az ölében.

A lány nem szólt semmit, a cowboyfilmre gondolt, amit együtt láttak. Tetszettek neki ezek a gondtalan, nagyvonalú cowboyok, akik sohase dolgoznak és soha sincs pénzük. Időnklnt azonban telik erre Is, arra is. Hol repülőgépet vesznek, hol csodálatos ameriaki kocsikon száguldanak, reggeltől estig fantasztikus skót whiskyt isznak, udvarolnak és a rodeókon vad bikákon lovagolnak.

— Mennyibe kerül nálunk egy üveg skót whisky? — kérdezte előtte feszengő vőlegényétől.

Gondolom háromszáz koronába.

A taxaméter közben ldegesltően kattogott. A sínek még mindig üresek voltak. Ha gyalog mennek, talán már otthon is lehettek volna. Először gyalog akartak elindulni a moziból. Szép, csillagos este volt, de a rengeteg whisky és a fantasztikus amerikai kocsik annyira elbűvölték a lányt, hogy fájni kezdett a lába a magassarkú cipőben.

— Ha fáj a lábad, menjünk inkább taxival — javasolta a vőlegénye.

Egy magányos tehervagon most lassan végiggurult a sorompó előtt.

— Feljebb is le van zárva a sorompó? — tudakolta a lány anyja,

A taxisofőr nagyot ásított és alig észrevehetően megvonta a vállát.

A férfi a taxamétert fixlrozta. Zavarta a kattogása. Mellettük két másik autó várakozott. Azokban nincs taxaméter, azoknak nem kerül pénzbe a sorompó. Nyugodtan bámulhatják a csillagokat. Valahol azt olvasta, hogy a görög nők tizenöt évi állami szolgálat után nyugdíjba mennek. Aztán megkapják a fizetésük nyolcvan százalékát és csak a családjuknak élhetnek. Az ő menyasszonya hatvan éves lesz, mire nyugdíjba megy. Jelenleg még a leendő anyósa is aktív. Mindenre kétszáz évig kell várni.

— Legjobb lenne nyugdíjba küldeni az összes vasutasokat — dohogta az egyik ide-oda imbolygó lámpa felé.

A taxaméter tovább kattogott.

A másik sínpáron két kábeles vagon döcögött. A férfi szerette volna kibetűzni a vagonok feliratát. De a bakterház fénye csak a kiálló üres kábeles tekercseket világította meg.

A filmben annak a vezércowboynak egy nadrágja, egy kalapja volt, mégis mindenre ráért. Csak úgy mirnixdirnix meghívta két hétre vadlóvadászatra a nőt. És hány mérföldet száguldottak a prériken keresztül és mindig volt jég és whisky. Ű eddig mindössze öt napot töltött a vőlegényével egy üzemi üdülőhelyen és oda is vonattal utaztak.

A férfi szeme előtt is időnként a mozi vászna tolatott. Egyre ingerültebb lett, mintha mind lassabban döcögtek volna a vagonok. Be kellene tiltani az ilyen filmeket. Az ember elveszíti a valóságérzékét. A filmben egyetlen sorompó se volt. Csak rengeteg whisky. Ha egy pohár sört ihatna valahol! — De már elmúlt tizenkettő, ilyenkor minden zárva van. Otthon semmi Innivalója nincs. Ha majd összeköltözködik a menyasszonyával, ügyelni fog, hogy mindig legyen elegendő jégbehütött ital. Elképzelte az óriási jégszekrényt és mellette a láda söröket, hatvanéves felesége rakosgatja az üvegeket. Sohase fog nyugdíjba menni — sóhajtotta magában. Alapjában minden későn érkezik. Mindenütt vannak sorompók.

A lány anyja a retiküljét babrálta. Öt nem bosszantotta a várakozás. Igaz, hogy késő van, és holnap fel kell kelnie. De alapjában véve tudta, hogy otthon se vár rá semmi, örült, hogy nemsokára összeköltöznek a vejével. Használható, engedelmes férj faragható belőle. Néha majd a fiatalokkal ő is eljár szórakozni, s remélhetőleg egyhamar nem lesznek unokák.

Hány kocsiból áll ez a szerelvény? — hangzott még egyszer, de a választ.

— Hány kocsiból áll ez a szerelvény? — hangzott még egyszer, de a kocsiban csend volt. Úgy tűnt, mintha n kérdés nem is tartozna senkihez. Darázsként dönög ide-oda. Mindenkihez odaszáll.

Kétezerből, kétezerből, kétezerből — ez is azonban csak az előbbi zöngés visszhangja volt.

— Kétezer kocsiból áll ez a szerelvény — jelentette ki hangosan.

Megszámoltad?

A férfi gúnyolódást érzett menyasszonya kérdésében. Szeretett volna visszavágni, de minduntalan kocsikba ütközött. Tizedik osztályban majdnem megnyerte a nyolcvan méteres síkfutást. Aztán közéjük szaladt egy vagon és Németh Pista lett az első. Tulajdonképpen a szerelem is amolyan vasúti história. Két ember összetalálkozik, s aztán elöl és hátul is leengedik a sorompót. Egyszerűen nem lehet kiszállni a taxiból. A vőlegényekből általában férjek lesznek, a menyasszonyokból feleségek. Mi lenne, ha mégis kiszállna a taxiból? Akkor egyszeriben az egész sorompó nevetségessé válna. Akkor még mindenfélére lehetne várni. Akkor egyáltalán nem érdekes, hogy a menyasszonya, helyesebben ez a nő, ez a vadidegen nő hány éves korában megy nyugdíjba.

— Nem lehetne tülkölni? — tudakolta a lány anyja.

sofőr.

Tülköljön — morogta a taxi-A lány arca összerándult. A vőlegénye most biztosan vigyorog. Ha cowboyok ülnének a kocsiban, valaki már biztosan behúzott volna egyet ennek a pimasz sofőrnek. És különben is minden olyan unalmas. A sportkán is mindig mások nyernek. Bezzeg a filmben a nő csak maga elé nyújtotta a cowboy kalapját, és hulltak bele a dollárok. Egy fél óra alatt annyi dollár, amennyit ők egy év alatt sem tudnak összespórolni. Próbálta cowboy ruhában elképzelni a vőlegényét. Ogy gondolta, nem állna neki rosszul. Ettől a gondolattól kissé

viseletek érdekeltek, hát odajártam festeni. Minden búcsún jelen voltam. Megdöbbentő Breugel-i kép volt, ahogy a koldusok a szentté nyilvánított helyen levetkőztek, jajgatva mutogatták sebeiket s térdre hullva könyörögtek esőért, napsugárért, pálinkáért, krumplicskáért, kenyérkéért. Égő, lázas szemekkel kutatták-keresték a szent aranyalmát, amit, mint a pópák tanították, bűnös lélek meg nem pillanthat. Megrázó, az egész olyan középkori kép volt. Azt szoktam mondani — mert így igaz — hogy háromszáz évet éltem. Egy középkori világból a mai világba jutottam . . . Nagy út volt. . . szép út volt, sok-sok fájdalommal, de hát ez már így van az életben.

Igen, ami a fájdalommal sűrített életet illeti, az szoros kapocsként fonta át Lesznai Anna életét, még öreg napjaiban sem kímélte meg. A második világháborúban fiát vesztette, a kelet-szlovákiai hegyekben partizánként esett el. A gyerekkori bájos történetek emlékeit elhomályosítja a tragédia, s tán ez az oka annak, hogy európai útjai során nem keresi fel szülőföldjét.

— Hát igen . . . nem tudom pontosan hogy történt, még azt sem, hogy hol, de a hazai tájakra azóta sem tudok sírás nélkül gondolni. Hogy szerettem szülőföldemet s nem voltam én hozzá sose hűtlen! A körülmények, a sors kergetett más tájakra, ő meg így bosszulta meg távolmaradásomat. Miért is nem tudott búvóhelyet,

biztonságot nyújtani fiamnak? Nem bírom felkeresni azt a vidéket, ahol gyermekem elpusztult. A dajkájától tudom, hogy a háború alatt csatlakozott a partizánokhoz, még nem voltak felfegyverezve s a parancs szerint egy közeli hegyen kellett volna keresztülmennie a fegyverekért. Megadták neki az irányt, 6 egy alig járt utat javasolt, hogy rövidebb úton is elérhető a megadott hely. Társai figyelmeztették, ne menjen arra, veszélyes vállalkozásnak tartották a rövidebb utat. Barátjával mégis ezt választotta s ő, aki a vidék minden rejtett útját ismerte, váratlanul és fegyvertelenül a németekbe botlott, akik aztán végeztek vele. Azóta is a dajka viszi nevemben sírjára a virágot. Nehéz sors az anya sorsa . . . nem . . . nem tudok elmenni. Nem tudok azzal a gondolattal megbékülni, hogy csak a sírját találhatom ott. Tavaly a fiam dajkája eljött hozzám Budapestre. Szegényke nem írta meg, hogy meglátogat, váratlanul toppant be s így alig tudtunk együtt lenni. Mert ha én megjövök Amerikából, annyi dolgom akad itt, hogy bizony minden percem be van osztva. így csak esténként találkoztunk és a fél éjszakákat átbeszéltük . . . Azaz inkább csak ő beszélt ... a fiamról, én meg hallgattam őt.

Lesznai Anna ez évi európai, szorosabban vett budapesti útját az 1956-os könyvpiacon megjelent Kezdetben volt a kert címet viselő, nagy lélegzetű, kétkötetes

családregénye szorgalmazta. Regényéről így beszélt:

— Életem regénye, nem kulcsregény, de valóban egy életen át írtam és persze én is benne vagyok. Hát ki írhat úgy, hogy önönmaga ne legyen benne. Ha kérdik, ki szerepel a könyvben, mindig azt mondom, hát mindenki, aki ismertem, de elváltoztatva. Amikor a Die Wahlverwandschaften megjelent Weimarban, akkor Goethét majdnem kikergették a városból. Ezt ma már kevesen tudják, de így volt, így tör-, tént. Lukács Györgynek mondtam, mikor találkoztunk: Gyuri elő kell hogy készítselek rá, a regényemben megöltelek. Egy másik barátomnak nem árultam el előre, hogy papot csináltam belőle. Egy nagyon kedves barátom fiáról olyan csúnyákat írtam, de nem ő róla van szó, a regény sodrása követelte meg, hogy e család így végezzen. Magamról is sok mindent írtam, ami nem igaz. Sok mindent, ami igaz . . . Nem tudom, nem tudom, hogy fognak rá az emberek reagálni.

Szabadkoztam, hogy a könyvét még nem olvastam, de rövidesen megveszem. Ügy éreztem,- hogy félreértette megjegyzésemet, mert kimentette magát, nem tud megajándékozni regényével, nem kapta még meg a recenziós példányokat.

— Véleményem szerint, replikáztam ekkor, az igazi könyvszerető ember tulajdonképpen azt a könyvet szereti igazán,

amelyért pénzt adott s nem ajándékba kapta vagy recenziós példányként.

— No-no — szállt harsogva vitába velem — én nagyon szeretem a recenziós példányokat is. Éveken át annyit kaptam ezekből egy barátomtól — igaz főleg művészettörténeti könyvek voltak, hogy végül valóságos könyvtár kerekedett ki belőlük. Saját könyvtáramat a forradalom idején elvesztettem s az ajándékkönyvek nagy segítségemre voltak Amerikában, ahol huszonnégy évig festeni tanítottam. Megfizethetetlen támaszul szolgáltak munkámban.

Sorolgatni kezdem hivatásait, hisz nemcsak költő, író, népnevelő volt, de festő, grafikus, pedagógus is. Csodálatos élet . . .

— öt életem volt legalább. Olykor összecserélem az életeimet. A szép, gondtalan gyermekkor után, mondhatnám fiatalon, tapasztalatok nélkül, kirepültem a családi fészek melegéből. Férjhezmentem s rövidesen olyan szerencsétlen lettem a házasságom miatt. Nem jól sikerült. Aztán elváltam s hozzámentem Jászi Oszkárhoz. Ez egészen más élet volt. írók, tudósok, költők ‘és forradalmárok társasága. Aztán jött a bécsi emigráció, majd Amerika. Ekkor már nem voltam Oszkár felesége. Elváltunk egymástól, mindkettőnk akarata volt, nem is tudnám megmondani, egész haláláig nagyon jó barátok maradtunk . . . De hát a szerelem nem jár mindig együtt a barátsággal. Mély igaz barátság kötött bennünket egymáshoz, egész Jászi halá-