Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-28 / 4. szám

AMELY MINDEN PÉNZT MEGÉRT

alázatos hízelgéssel vette körül. Valéria úgy tett, mint aki nehezen viseli el a sok rábeszélést és tolakodó ugrándozást. A fotográfus mindazonáltal úgy tűnt neki, mint egy barátságos manó, aki elvarázsolja és átváltoztatja ót. Biztos volt benne, hogy meg tudja tenni. Valéria látta, ahogy egy gombnyomásra közönséges kutyabörból törzskönyves pultkutyát bűvészkedett elő. A kész felvétel fölött a gyorsfotográfus megesküdött hőn szeretett leánya életére és a szívére tett kézzel erősködött, hogy a műterméből még soha sem került ki ilyen sikerült alkotás. Valéria meghagyta az örömét. A fényképen szinte lángoltak a dús színek és gyönyörűen csillogott a felülete. De Valéria semmiképpen sem festhetett ilyen vidékiesen.

így történt tehát, hogy a fényképeszkedés is hiányzik az emlékből.

Valéria még mászkált egy Ideig — s még mindig lelkesen s tele önbizalommal. Hiszen a nap olyan hosszú és ez alatt a nagyszerűen sok idő alatt oly sok mindent lehet csinálni. Amikor négyet ütött az óra, benyitott a Konstantinhügel kávéházba. Emlékében ez az első kávéházi látogatás úgy raktározódott el, mint holmi hétköznapi apróság, amelyről az ember általában nem sokat beszél. A helyiség színei nyugodt barnák voltak: Egészen világos barna a selyem ellenzős villany gyertyák fénykörében, aztán az aranyvirágos tapéták kifakult barnája, majd az asztalkák és székek csokoládé színe. Valéria egy plüsskárptt alatt foglalt helyet, ennek meg olyan volt a barnája,

mint a nagyon-nagyon régi újságoknak — és egy előkelő folyóiratban lapozgatott. Tejszínhabos kávét kortyolgatott, tortát eszegetett, s a szinte folyékonynak tűnő füstön keresztül figyelte az arcokat, egyszóval egész egyszerűen: — élt. A valóságban — ez persze nem érvényes — tulajdonképpen egészen másképpen volt.

A kávéház kívülről vonzónak tűnt. Mi sem volt egyszerűbb, mint kinyitni az ajtót és belépni. Valéria végignézett magán, hogy minden rendben van-e és megragadta a kilincset. Amikor belépett, arcába csapott a fény, a füst és egy pillanatra sem szünetelő lárma, ügy érezte magát ettől, mint akit fejbe kólintották és ez teljesen megzavarta. Valéria az atyaűrtstennek sem tudott rendesen mozogni. A lába ormótlan, nehéz lett és meg-megbicsaklott bokában. Sejtette, hogy másik blúzt kellett volna fölvennie, másképpen kellett volna megjésülködnie s határozottan kevesebbet kellett volna használnia az Ibolya illatú kölnivízből. Ilyen érzésekkel üldögélt a kisasztalnál, ahol húzott a hátára, és hallgatta a pincért. „Igen“, mondta, „igen, jawohl.“

A pincér elment és Valéria nekilátott a sacher-tortának. Semmi élvezetet sem talált benne, evett, hogy valamit csináljon. Azon törte a fejét, hogyan kerüljön ki innét. Elmenni nem volt olyan könnyű. Legelőször is fel kellene állnia s így rengeteg ember figyelmét vonja magára. Aztán át kell magát préselnie a szilárdan álló asztalka és az ugyancsak szilárdan álló szék közötti szűk résen,

úgy, hogy közben semmit se sodorjon le és semmit se ejtsen el. Végül legalább egy tcurka picurkát méltóságteljesen végigvonulnia az ablaktól a kijáratig —• botlás nélkül.

A pincér ránézett.

„Igen", mondta Valéria, „természetesen, jawohl.“

Elhatározta, hogy addig marad, ameddig az egyáltalán lehetséges. Es amikor egy kissé már magához tért, bosszús türelmetlenség fogta el, hogy ott ragadt valahol, ahol semmiképpen sem tud érvényesülni s ahol csupán az tdejét vesztegeti. Dehát most már minden hiába. Valéria erősen kételkedett benne, hogy simán ki tudna menni, s ne csinálna valami olyasmit, amiért aztán élete végéig szégyenkezhetne. „Igen“, mondta ismét a pincérnek.

Most már nagyon lassan evett, hogy minél tovább tartson. De ahogy a pincér föltűnt az asztala közelében, az volt az érzése, hogy ez egy kis figyelmeztetés arra, hogy valamit rendeljen, vagy ha nem, szedje már a sátorfáját.

„Igen", mondta akkor Valéria,

A türelmetlenség lassan kétségbeesésé fajult, s ahogy halványulni kezdtek a színek odakint az utcákon, mindjobban a hatalmába kerítette. Valéria már meg is feledkezett róla, hogy azért eszik, hogy maradhasson, s dühösen nekiesett a barna tortaszeletnek, és nagy darabokban nyelte le őket. Rosszulléttel küzdött s úgy érezte, hogy a gyomra helyén kőkemény gombóc van.

Amikor végre valahára kikerült az utcára, a zenészek emelvénye már teljesen üres volt, de Valéria kényszerítette a lelkében levő trombitákat, klarinétokat és kürtöket, hogy újabb melódiákat csalogassanak elő... Egy kicsit mélabús volt a hangjuk, de azért még mindig ünnepélyes fanfároknak tűntek. Valéria megrezegtette úrias tolldíszeit, megigazította a szoknyáját, visszautasította a parkőrt aki segítségére akart lenni. Minden gondolkodás nélkül, csak belenyúlt a táskájába. Es ekkor megállt, ő, akiről az első pillantásra akárki megállapíthatta, hogy jobb házból való cseléd, és csodálkozva tekintett körül az utcán.

A császári és királyi boltosok kirakatai fényben úsztak, Benz gyártmányú automobilok suhantak, a mulatókból kiszűrődött a muzsika, a szállók ablakaiban estélyi ruhás emberek tűntek föl. Még mindig ismeretlen volt ez az utca számára, ez az egyetlen kis utcácskája ennek a nagy és idegen nagyvárosnak.

Valéria pillantása vtsszarévedt nyitott tenyerére. Ott feküdt a tenyerén első bérének utolsó koronája.

Es az emlék azt sem tartja már számon, hogy Valéria akkor éjszaka azt hitte, hogy most már meg kell halnia.

Friedrlchné

fordítása

Fejében még ott kavargóit a sok „püff“, a szőnyegekre hulló kíméletlen ütés, no meg a szesz. Az utca tele volt gyerekkocsival, a szemközti cukrászda kirakatába friss süteményt tettek. Bement, és Jóllehet ezt azelőtt sose csinálta, rendelt magának két darabot. A cukrászda tele volt vendégekkel. Az egyik sarökban egy munkás ült a feleségével, és ezt mondta:

— Aki egy szót mer mondani a szocializmusra, azt szájon vágom.

PaStinsk? tejszlnhabos koporsót evett. Rossz hangulata fokozatosan feloldódott.

A képviselő a parkban ült egy pádon. Ritkán engedte meg magának a pihenést, de most az egyszer megengedte. A tavasz csalta ki, ereiben a paraszti vér lüktetését érezte, amely arra kényszerítette, hogy leüljön és megérintse a földet. Nyitott újsággal a kezében ült, és hagyta, hogy a világ végigvonuljon előtte. Azok, akik meghaltak, a gyerekek, akik megszülettek. A szörnyszülöttek áradata Japánban: szem nélküli, kétfejű és halfarkú újszülöttek. A napsugarakban láthatatlan hó gyanánt remegő stroncium.

Brüsszelben fölállították az atómiumot. Alumíniumgömbjeiben eltorzult az emberek arca. A fiúk nevettek, és felültek a körhintára. Egy katona a céllövöldében egy kismajmot nyert, amelyet odaadott a kedvesének. Sok millió köbméter munka

vonult el előtte. A csehszlovák pavilon aranyérmet nyert.

A világon mindig háborúskodnak valahol.

Születés és halál, és a kettő közötti tér — az élet.

A képviselő az áprilisi napfény elől védekezőn lehunyta a szemét. A Dunán egy gőzös dudált, a gyerekek golyőcskáztak. A folyók partján fűzfák virágoztak.

A szomszédos pádon Jozef Paátinskj örült az első szerelmének, a tavasznak és annak is, hogy az apját kirúgták. Ez azt jelentette, hogy most már nem kényszeríti őt a főiskolára. Kitanul nyomdásznak, művészi nyomatokat produkál majd. Ezt magyarázta a fekete lőfark frizurájú kislánynak, és boldogan mosolygott.

A képviselő látta a kezét, amely habozott és félt a lány kezét megérinteni. Tekintetük találkozott. Jozef elkomorodott.

A képviselő beletemetkezett az újságba. Az aranyosmarőti hűtőszekrényekről olvasott egy cikket, majd azt, hogy a magas-tátrai szállodára kiírt pályázatot nem honorálták első díjjal. A másodikat a „Kék háromszögben csigavonal“, a harmadikat a „Nylonhold“ jeligéjű pályázat nyerte. A képviselő föltekintett. Nylonhcld — micsoda ötletek. A fiú a fekete lánnyal már nem ült a pádon.

Ugyanekkor, két ösvénnyel távolabb Vanda ezt mondta Andrejnak:- Nézd, ennek nincs tovább értelme.

Andrej a vizet nézte. Zavarosan folyt, törött ágak úsztak benne.

— Minden kapcsolat eléri a tetőpontját, és azután már ugyanaz marad. Illetve — lefelé megy minden. És én nem akarom ...

A lány orrán megjelentek az első szeplök, és vörös haja halványkék ballonköpenyére omlott.

— Sokat tettél értem, tudom, de mi várna ránk? Még ha egybekelnénk is. Megszokás, unalom.

— Vagyis, nem találsz elég vonzónak.

Nem arról van szó.

— De igen. Neked fontos a látványosság, az vonz. És még valamit: egyszerűen nem szeretsz.

— Andre J!

— Megszokás, unalom. Hiszen ez mindig így van.

— Ez nem ment semmit. Én nem akarom, érted, nem akarom!

A vízből előbukkant egy fatönk, ki tudja, honnan került oda, a víz átitatta, alig tartotta magát a színen.

— Semmire se kényszeríthetlek.

— Ne légy oly hűvös. Kérlek szépen. Emlékszel még, amikor azt a kutyát akartuk lerázni?

Az ösvényen egy anya ment a kislányával.

— Hány lába van a malacnak?

— Négy.

— És minek van öt lába?

— öt? Azt bizony nem tudom.

— És a Metropol mozinak hány lába van?

Vanda robbant, Andrej vállára támaszkodott, s a férfi érezte, hogyan árad belőle az élet melege. Megfogta Andre] kezét és futni kezdett. Andrejt megint elkapta a boldogság utáni vágy, és belenyilalt a fájdalom, amit közömbös arca mögé rejtett.

Körös-körül a bükk levelei Illatoztak.

Tudod mit, akkor ne húzzuk tovább. Dolgom van még, nem akarlak feltartani.

Kezét nyújtotta a lánynak, szeme megakadt a telt és zamatos száján, de rögtön korrektül és idegenül elmosolyodott.

(Folytatjuk)

J AR OS LAVA

BLAlKOVÁ:

Mű}