Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-28 / 4. szám

AMELY MINDEN PÉNZT MEGÉRT alázatos hízelgéssel vette körül. Va­léria úgy tett, mint aki nehezen vi­seli el a sok rábeszélést és tolakodó ugrándozást. A fotográfus mindazon­által úgy tűnt neki, mint egy barát­ságos manó, aki elvarázsolja és át­változtatja ót. Biztos volt benne, hogy meg tudja tenni. Valéria látta, ahogy egy gombnyomásra közönséges kutyabörból törzskönyves pultkutyát bűvészkedett elő. A kész felvétel fö­lött a gyorsfotográfus megesküdött hőn szeretett leánya életére és a szívére tett kézzel erősködött, hogy a műterméből még soha sem került ki ilyen sikerült alkotás. Valéria meghagyta az örömét. A fényképen szinte lángoltak a dús színek és gyö­nyörűen csillogott a felülete. De Va­léria semmiképpen sem festhetett ilyen vidékiesen. így történt tehát, hogy a fényké­­peszkedés is hiányzik az emlékből. Valéria még mászkált egy Ideig — s még mindig lelkesen s tele önbiza­lommal. Hiszen a nap olyan hosszú és ez alatt a nagyszerűen sok idő alatt oly sok mindent lehet csinálni. Amikor négyet ütött az óra, benyitott a Konstantinhügel kávéházba. Emlé­kében ez az első kávéházi látogatás úgy raktározódott el, mint holmi hétköznapi apróság, amelyről az em­ber általában nem sokat beszél. A helyiség színei nyugodt barnák vol­tak: Egészen világos barna a selyem ellenzős villany gyertyák fényköré­ben, aztán az aranyvirágos tapéták kifakult barnája, majd az asztalkák és székek csokoládé színe. Valéria egy plüsskárptt alatt foglalt helyet, ennek meg olyan volt a barnája, mint a nagyon-nagyon régi újságok­nak — és egy előkelő folyóiratban lapozgatott. Tejszínhabos kávét kor­tyolgatott, tortát eszegetett, s a szin­te folyékonynak tűnő füstön keresz­tül figyelte az arcokat, egyszóval egész egyszerűen: — élt. A valóság­ban — ez persze nem érvényes — tulajdonképpen egészen másképpen volt. A kávéház kívülről vonzónak tűnt. Mi sem volt egyszerűbb, mint kinyit­ni az ajtót és belépni. Valéria végig­nézett magán, hogy minden rendben van-e és megragadta a kilincset. Amikor belépett, arcába csapott a fény, a füst és egy pillanatra sem szünetelő lárma, ügy érezte magát ettől, mint akit fejbe kólintották és ez teljesen megzavarta. Valéria az atyaűrtstennek sem tudott rendesen mozogni. A lába ormótlan, nehéz lett és meg-megbicsaklott bokában. Sej­tette, hogy másik blúzt kellett volna fölvennie, másképpen kellett volna megjésülködnie s határozottan keve­sebbet kellett volna használnia az Ibolya illatú kölnivízből. Ilyen érzé­sekkel üldögélt a kisasztalnál, ahol húzott a hátára, és hallgatta a pin­cért. „Igen“, mondta, „igen, jawohl.“ A pincér elment és Valéria neki­látott a sacher-tortának. Semmi él­vezetet sem talált benne, evett, hogy valamit csináljon. Azon törte a fejét, hogyan kerüljön ki innét. Elmenni nem volt olyan könnyű. Legelőször is fel kellene állnia s így rengeteg ember figyelmét vonja magára. Aztán át kell magát préselnie a szilárdan álló asztalka és az ugyancsak szilár­dan álló szék közötti szűk résen, úgy, hogy közben semmit se sodor­jon le és semmit se ejtsen el. Végül legalább egy tcurka picurkát méltó­ságteljesen végigvonulnia az ablaktól a kijáratig —• botlás nélkül. A pincér ránézett. „Igen", mondta Valéria, „természe­tesen, jawohl.“ Elhatározta, hogy addig marad, ameddig az egyáltalán lehetséges. Es amikor egy kissé már magához tért, bosszús türelmetlenség fogta el, hogy ott ragadt valahol, ahol semmikép­pen sem tud érvényesülni s ahol csupán az tdejét vesztegeti. Dehát most már minden hiába. Valéria erő­sen kételkedett benne, hogy simán ki tudna menni, s ne csinálna valami olyasmit, amiért aztán élete végéig szégyenkezhetne. „Igen“, mondta ismét a pincérnek. Most már nagyon lassan evett, hogy minél tovább tartson. De ahogy a pincér föltűnt az asztala közelé­ben, az volt az érzése, hogy ez egy kis figyelmeztetés arra, hogy valamit rendeljen, vagy ha nem, szedje már a sátorfáját. „Igen", mondta akkor Valéria, A türelmetlenség lassan kétségbe­esésé fajult, s ahogy halványulni kezdtek a színek odakint az utcákon, mindjobban a hatalmába kerítette. Valéria már meg is feledkezett róla, hogy azért eszik, hogy maradhasson, s dühösen nekiesett a barna torta­szeletnek, és nagy darabokban nyelte le őket. Rosszulléttel küzdött s úgy érezte, hogy a gyomra helyén kőke­mény gombóc van. Amikor végre valahára kikerült az utcára, a zenészek emelvénye már teljesen üres volt, de Valéria kény­szerítette a lelkében levő trombitá­kat, klarinétokat és kürtöket, hogy újabb melódiákat csalogassanak elő... Egy kicsit mélabús volt a hangjuk, de azért még mindig ünne­pélyes fanfároknak tűntek. Valéria megrezegtette úrias tolldíszeit, meg­igazította a szoknyáját, visszautasí­totta a parkőrt aki segítségére akart lenni. Minden gondolkodás nélkül, csak belenyúlt a táskájába. Es ekkor megállt, ő, akiről az első pillantásra akárki megállapíthatta, hogy jobb házból való cseléd, és csodálkozva tekintett körül az utcán. A császári és királyi boltosok ki­rakatai fényben úsztak, Benz gyárt­mányú automobilok suhantak, a mu­latókból kiszűrődött a muzsika, a szállók ablakaiban estélyi ruhás em­berek tűntek föl. Még mindig isme­retlen volt ez az utca számára, ez az egyetlen kis utcácskája ennek a nagy és idegen nagyvárosnak. Valéria pillantása vtsszarévedt nyi­tott tenyerére. Ott feküdt a tenyerén első bérének utolsó koronája. Es az emlék azt sem tartja már számon, hogy Valéria akkor éjszaka azt hitte, hogy most már meg kell halnia. Friedrlchné fordítása Fejében még ott kavargóit a sok „püff“, a szőnyegekre hulló kímélet­len ütés, no meg a szesz. Az utca tele volt gyerekkocsival, a szemközti cukrászda kirakatába friss süteményt tettek. Bement, és Jóllehet ezt azelőtt sose csinálta, rendelt magának két darabot. A cukrászda tele volt ven­dégekkel. Az egyik sarökban egy munkás ült a feleségével, és ezt mondta: — Aki egy szót mer mondani a szocializmusra, azt szájon vágom. PaStinsk? tejszlnhabos koporsót evett. Rossz hangulata fokozatosan feloldódott. A képviselő a parkban ült egy pádon. Ritkán engedte meg magának a pihenést, de most az egyszer meg­engedte. A tavasz csalta ki, ereiben a paraszti vér lüktetését érezte, amely arra kényszerítette, hogy le­üljön és megérintse a földet. Nyitott újsággal a kezében ült, és hagyta, hogy a világ végigvonuljon előtte. Azok, akik meghaltak, a gyerekek, akik megszülettek. A szörnyszülöttek áradata Japánban: szem nélküli, két­fejű és halfarkú újszülöttek. A nap­sugarakban láthatatlan hó gyanánt remegő stroncium. Brüsszelben fölállították az ató­­miumot. Alumíniumgömbjeiben eltor­zult az emberek arca. A fiúk nevet­tek, és felültek a körhintára. Egy katona a céllövöldében egy kismaj­­mot nyert, amelyet odaadott a ked­vesének. Sok millió köbméter munka vonult el előtte. A csehszlovák pavi­lon aranyérmet nyert. A világon mindig háborúskodnak valahol. Születés és halál, és a kettő kö­zötti tér — az élet. A képviselő az áprilisi napfény elől védekezőn lehunyta a szemét. A Dunán egy gőzös dudált, a gyere­kek golyőcskáztak. A folyók part­ján fűzfák virágoztak. A szomszédos pádon Jozef Paá­­tinskj örült az első szerelmének, a tavasznak és annak is, hogy az apját kirúgták. Ez azt jelentette, hogy most már nem kényszeríti őt a főiskolára. Kitanul nyomdásznak, művészi nyomatokat produkál majd. Ezt magyarázta a fekete lőfark fri­­zurájú kislánynak, és boldogan mo­solygott. A képviselő látta a kezét, amely habozott és félt a lány kezét meg­érinteni. Tekintetük találkozott. Jozef elkomorodott. A képviselő beletemetkezett az új­ságba. Az aranyosmarőti hűtőszek­rényekről olvasott egy cikket, majd azt, hogy a magas-tátrai szállodára kiírt pályázatot nem honorálták első díjjal. A másodikat a „Kék három­szögben csigavonal“, a harmadikat a „Nylonhold“ jeligéjű pályázat nyerte. A képviselő föltekintett. Nylonhcld — micsoda ötletek. A fiú a fekete lánnyal már nem ült a pádon. Ugyanekkor, két ösvénnyel távo­labb Vanda ezt mondta Andrejnak:- Nézd, ennek nincs tovább értel­me. Andrej a vizet nézte. Zavarosan folyt, törött ágak úsztak benne. — Minden kapcsolat eléri a tető­pontját, és azután már ugyanaz ma­rad. Illetve — lefelé megy minden. És én nem akarom ... A lány orrán megjelentek az első szeplök, és vörös haja halványkék ballonköpenyére omlott. — Sokat tettél értem, tudom, de mi várna ránk? Még ha egybekel­nénk is. Megszokás, unalom. — Vagyis, nem találsz elég vonzó­nak. Nem arról van szó. — De igen. Neked fontos a látvá­nyosság, az vonz. És még valamit: egyszerűen nem szeretsz. — Andre J! — Megszokás, unalom. Hiszen ez mindig így van. — Ez nem ment semmit. Én nem akarom, érted, nem akarom! A vízből előbukkant egy fatönk, ki tudja, honnan került oda, a víz átitatta, alig tartotta magát a színen. — Semmire se kényszeríthetlek. — Ne légy oly hűvös. Kérlek szé­pen. Emlékszel még, amikor azt a kutyát akartuk lerázni? Az ösvényen egy anya ment a kis­lányával. — Hány lába van a malacnak? — Négy. — És minek van öt lába? — öt? Azt bizony nem tudom. — És a Metropol mozinak hány lába van? Vanda robbant, Andrej vállára tá­maszkodott, s a férfi érezte, hogyan árad belőle az élet melege. Megfogta Andre] kezét és futni kezdett. And­­rejt megint elkapta a boldogság utáni vágy, és belenyilalt a fájdalom, amit közömbös arca mögé rejtett. Körös-körül a bükk levelei Illatoz­tak. Tudod mit, akkor ne húzzuk tovább. Dolgom van még, nem akar­lak feltartani. Kezét nyújtotta a lánynak, szeme megakadt a telt és zamatos száján, de rögtön korrektül és idegenül el­mosolyodott. (Folytatjuk) J AR OS LAVA BLAlKOVÁ: Mű}

Next

/
Oldalképek
Tartalom