Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-02 / 35. szám

Nagy tömeg gyűlt össze, majdnem háromszáz sofőr. Három taxi lángokban állt, s a járdákon nagy tömeg ember nézte a jelenetet. A zsaruk tehetetlenek voltak. Egypár embert bunyózni kezdtek, de a fiúk visszaütöttek. Láttam, amint a fiúk letapostak egy zsarut. Leteperték a földre, és kezdték darabokra szaggatni a köpönyegét. Érdemes volt nézni az arcukat e művelet közben! A zsaru a revolveréért nyúlt, de a fiúk ráléptek a kezére. S az egész idő alatt kiabáltak, üvöltöttek rá. A tömeg közé keveredtem, és megpróbáltam segíteni az embereinknek. Az egyik rendőr rám startolt, mire én behúztam neki egyet. Aztán tisztességes ütést kaptam a fülem mögé, és mire észbe kaptam, már a kövezeten feküdtem. Ketten a fiúk közül felsegítettek, s egy ideig a fejemet fogva üldögéltem a járdaszélen. Félig eszméletlen voltam, de azért éreztem az égett gumi, az égett festék szagát meg a benzinbűzt. És a tömeg egész idő alatt üvöltött, akár a vadak

Felálltam, de akkorra már ott termettek az emeletes zsaruk is, és elkezdték püfölni az embereket jobbról-balról. Iszonyatos volt.

Aztán jöttek a tűzoltók. Igyekeztek megmenteni az égő taxikat. A 10-től a 11. utcáig fektették le a csöveket, de mire ömleni kezdett a vízsugár, a taxik már egy lyukas garast sem értek. Aztán elindult a csapat az Unió tér felé. Én is velük indultam, de aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a tragacsom ott parkol a közelben. És megint Ethelre meg a gyerekekre gondoltam. Á, a csudába az egésszel!

Visszamentem a kocsihoz és elspuriztam vele nyugati irányba. Felszedtem egy utast — ez is nő volt, — és elvittem a 44. utcába. Húsz cent borravalót adott. A sok ezüstpénz már egészen lehúzta a zsebemet, úgyhogy kiszálltam, Bementem egy vendéglőbe, és átváltottam papírpénzre az egészet. A pénztáros furcsán nézett rám. Olyan rohadtul éreztem magamat, hogy nem számoltam át a pénzt, a veréb kábé negyed dollár erejéig átrázott, mert emlékeztem rá, hogy . . .

Ebben a pillanatban ordítozást hallottam a 7. Avenue felől. Kirohantam a vendéglőből, és nagy sietve elindítottam a tragacsot. Meg sem álltam a 60-as utcákig. Ott kóvályogtam azokban a mellékutcákban a kocsival, amíg végre egy kicsit összeszedtem magam. Szemerkélni kezdett az eső. Kiabált utánam egy fuvar, de nem álltam meg, mert még nem voltam teljesen ura az idegeimnek. De egy perc sem telt el, máris akadt újabb fuvar, ezúttal a 92. utcába.

Amikor ez is kiszállt, rövid időre elállt az eső. Megint alaposan megéheztem, hiszen abban a Bank utcai kávémérésben csak néhány harapást ettem a szendvicsemből, így hát bementem egy kávémérésbe a 93. utcában, de a sofőrsapkámat gondosan bennhagytam a kocsiban.

De a pultnál ott ült egypár teherautósofőr, és amint beléptem, tudták, hogy taxis vagyok. A szakmabeliek mindig megismerik a taxisofőröket. Valamennyiük nadrágjának fényes a feneke, és ez a kifényesedés amolyan jellegzetes taxisofőr-glanc. Nem tudom pontosan leírni, hogy milyen, de tény, hogy ránk ismerni erről a glancról.

Akárhogy is van, amikor leültem és rendeltem egy levest, láttam, hogy a teherautósofőrök végigjáratják rajtam a szemüket. Aztán egyikük megszólalt, nagyon hangosan: „Fogadjunk, hogy sztrájktörő“ — mondta. Odafordultam, s gyilkos szemeket meresztettem rá. „És ha az vagyok, hogy az isten verje meg magát! “ — ordítottam rá, és úgy felpiszkált az egész ügy, hogy mindent elmondtam — hogy mi van a feleségemmel meg a •srácokkal, és hogy micsoda pácban vagyok. A szakács is kijött a konyhából, és megnézett magának. Mire a mondókám végére értem, már szinte üvöltöttem. Az az ember, aki sztrájktörőnek nevezett, most nem tudott mit mondani, csak ült, és maga elé meredt, a pultra.

— Jól van, jól van, no — mondta aztán halkan, és látszott rajta, hogy szeretné lezártnak tekinteni ezt az egész ügyet.

— Fenét van jól! — üvöltöttem rá. Azzal felálltam és kimentem.

Beszálltam a szekérbe, és jó negyed óra hosszat kellett körbe-körbe furikáznom, amíg aztán egy kicsit lehiggadtam. Mert olyan állati zabos voltam, hogy kedvem lett volna százra felsrófolni a sebességet, és úgy nekihajtani egyenesen valamelyik háznak.

De amikor egy utas megállított, megnyugodtam. Elkezdtem gondolkodni, Ethelről és a gyerekről, és ráébredtem, hogy nem cselekedhetem sült bolond módjára.

Szóval felvettem ezt az utast és megnyugodtam. Az eső megint rákezdett. Amikor kiszállt az utas, mindjárt beszállt egy másik. Kerültem a belvárost. A forgalom élénk volt, s egy percnyi pihenésre sem jutott időm.

Megállás nélkül dolgoztam este nyolcig, akkor aztán vettem egy újságot, hogy megtudjak valamit a sztrájk alakulásáról. A szalagcímek szerint még mindig nem volt kilátás a megegyezésre. Egy szó mint száz, a fiúk állják a sarat. Mellékutcában álltam meg a kocsival, és elolvastam a híreket meg a cikkeket, az eső betűtől az utolsóig. Amikor a verekedéstől, a zavargásokról, meg a taxik felgyújtásáról szóló részt olvastam, olyan kellemes izgalom vett erőt rajtam, hogy énekelni, meg rikongatni szerettem volna a boldogságtól. De akkor hirtelen eszembe jutott, hogy én nem sztrájkolok, és egyszeriben lelohadt bennem az a nagy érzés.

Félórával később, amikor behajtottam a Nagy Garázsba, Mrs. Steur megkönnyebbült sóhajt hallatott.

— No, hálistennek — mondotta —, már azt gondoltam, hogy a maga kocsiját is felgyújtották.

Aztán meglátta a behorpadt sárhányókat meg a betört ablakokat, s egyszeriben megnyúlt az arca. Ügy szidta a sztrájkolókat, mint szódás a lovát. Soha még nem hallottam őt így káromkodni. Majd azt mondta, most számoljak el, aztán menjek haza, aludjak egy jót, és másnap reggel jelentkezzem szolgálattételre. Amikor ellenőrizte a taxiórát, gratulált az eredményhez, de még ekkor is átkozta a sztrájkolókat.

Egy óra múlva érkeztem haza dögfáradtan. Alig csuktam be az ajtót, az első kérdés, amit Ethel feltett, az volt, hogy mennyit kerestem. Tizenegy dollárt raktam az asztalra. Soha ennyit még nem kerestem egy napi taxizással. A szemembe nézett, és nem szólt semmit. Már éppen azon voltam, hogy megmondjam neki: nem ülök kocsiba, amíg nincs vége a sztrájknak, de akkor meghallottam Sonny bömbölését a hálószobából, és befogtam a számat.

Amikor asztalhoz ültünk, Ethel szóra bírt. Elmeséltem neki az égő taxikat, elmondtam, hogyan tartóztattak fel, s hogyan mentettek meg Goldi meg a zsaruk a hirigtől. Azt nem mondtam el, hogy egyszer otthagytam a kocsit, és behúztam egyet a zsarunak, s hogy aztán a zsaruk leütöttek. A nők sokszor képtelenek férfiszemszögből nézni a dolgokat.

— Azt hinné az ember, hogy legalább békességben hagyják dolgozni azt, aki akar — mondta a végén Ethel, mire én állatian dühbe gurultam. Annyira méregbe jöttem, hogy elvesztettem az önuralmamat, és elkezdtem ordítozni az asszonnyal. Elmondtam, hogy a kávémérésekben nem tudtam rendesen enni, mert mindenki görbén nézett rám. Elmondtam, milyen érzés az. Valamit arról is kiabáltam, hogy reggelenként ködgomolyagok görögnek előttem az úttest felett, meg hogy a 60-as és a 70-es utcákban a házak be vannak deszkázva, mert a gazdagok odalenn Floridában vagy odaát Európában telelnek. Amikor egy kicsit észhez tértem, azon kaptam magam, hogy álló helyzetben üvöltözöm az asszonynyal, aki ott ül az asztal másik oldalán.

A hálóban a gyerekek bőgni kezdtek. Erre Ethel kezdett kiabálni velem, de nem tudta megállítani a szóáradatomat.

— A franc egye meg az egészet! —. ordítottam. — Nekem ebből elég volt! Nem én vagyok az egyetlen taxisofőr, akinek felesége meg kölykei vannak. Elegem volt, hallod?! Mit gondolsz, milyen érzés ott ülni a volánnál, és jól keresni, amikor a haverok sztrájkolnak? Elegem volt, hallod? Holnap reggel nem megyek be a garázsba, de még holnapután sem. Akkor se, ha felfordulunk éhen! Ott pásztázom majd az utcákat gyalog, a többi szakival, mert ott a helyem, mellettük! Segítek nekik! Összetörünk, felgyújtunk minden egyes rohadt taxit, ami a szemünk elé kerül!

És akkor elmondtam valamit Ethelnek. pedig előzőleg megfogadtam magamban, hogy soha, senkinek nem fogom elmondani.

Elmondtam, hogy közvetlenül mielőtt viszszastartoltam a garázsba, megálltam egy mellékutcában, előszedtem a szerszámládából a franciakulcsot, s csipkésre vertem vele a taxim sárhányóját, aztán pedig saját kezűleg betörtem a kocsi valamennyi ablakát. Szóval ezt is belebömböltem Ethel képibe. Megkérdezte, mért tettem, de én nem tudtam mit válaszolni.

Aztán elordítottam magam, még az addiginál is hangosabban:

— Valami önbecsülésre minden embernek szüksége van, nem igaz? Minek nézel engem? Sztrájktörőnek?

Balabán Péter fordítása

TRAGÉDIA

AZ IRATTARTÓBAN (7)

Gyógyultan távozott

A kórházi orvos számára nincs nagyobb öröm, mintha a kórlap megfelelő rovatába beírhatja a két szót: „gyógyultan távozott".

Az asszony, aki a kulccsal zárt ajtó előtt a váróteremben üldögélt, már nem páciens, már nem beteg. Táskájában ott van lezárt borítékban a kórház véleménye, a kór lefolyásáról, a további kezelés módjáról, ezt majd otthon adja át a mátyusföldi kis falu orvosának.

Most csak ül a fotelben, a lányát nézi kissé meghatódva, mert a férje meg a veje még elmentek valahová vásárolni, ha már úgy adódott, hogy dologidőben be kellett jönni a városba.

Kilenc hónapig élt itt a holt lelkek világában. Kilenc hónapig sírt a megmagyarázhatatlan félelemtől, kilenc hónapig könyörgött, hogy adjanak neki injekciót, amitől elalszik — örökre.

Nem olyan jelenség, akinél természetes lenne a pszichoneurózis, erős mint a föld, amely éltetője volt, egyszerű és pózmentes, mint a falusi ember élete. De olyan nagy ütéseket mért rá a sors, hogy beleroppant, nem bírta tovább.

Tragédiája három évvel ezelőtt kezdődött, amikor legényfiát elütötte egy teherautó. A határtól ment hazafelé a gyerek, a földekről, mert műtrágyát szórtak egész nap, még az ebédhez sem volt érkezése, ki kellett használni a jó időt. Csak úgy kézből falatozott a földet szegélyező zöldsáv árnyékában és már a verebek is elültek, mire hazafelé indult. Látta, biztosan látta a közeledő rémet, mert félre is ugrott, másfél méterre az országút szegélyétől roncsolta szét az ittas ember uralmát könnyedén lerázó, őrjöngve száguldó gép.

Akkor sokáig vigyáztak az asszonyra, mert félő volt, hogy elemészti magát. Lánya, veje, férje őrizték minden lépését, minden mozdulatát, vagy két hónapon át. Aztán úgy látszott, enged a fájdalom borzalmas szorítása, oldódik a kínok görcse.

Az élet ment tovább, levelek hullottak, levelek zöldültek, ősz, tél, tavasz, nyár múlott törvényszerűséggel és élete csak annyiban változott, hogy míg addig havonta csak egyszer ment ki a temetőbe, hogy megnézze régen-halt szülei sírját, ettől kezdve hetenként kétszer-háromszor is kiment, hogy könnycseppekkel öntözze a fia sírját borító örök-zöldet.

Levelek hullottak, levelek zöldültek és egy tavaszi nap meleg fénye furcsa gondolatokat ébresztett az asszony férjében: úgy érezte száraz tőke is hajt még virágot.

A városból érkezett az a másik asszony. Onnan származott el a faluból valamikor nagyon régen és azt mesélték a kis padokon ülő öreg szülék, hogy igen rendes emberhez ment feleségül, de valahogy kikopott a becsületből és a férje elkergette. Odafutott hát meghúzni magát egy időre falusi atyafiságához és ott találkozott az öreg legény, aki már több mint ötven éve sorjázza a lépést és a negyvenet jóval elhagyó kikapós asszony.

A férfiben lobot vetett a későn támadt láng, vagy legalábbis lángnak vélte a pernye alatt itt-ott szunnyadó, üszkösödő parazsat. Megfeledkezett fin sírjáról, megszomorodott szívű osztályos társáról, megkótyagosodott a pirosra festett körmöktől, a durván émelygős illatszerektől és egy szép napon kilopta a szekrényből a lepedők alól a betétkönyvet, felvette a 25 ezer koronát és eltűnt a faluból a városi „dámával" együtt.

Néhány hónap múlva tért vissza a szegény, kopott, öreg kandúr, borostás arccal és üres zsebbel — de akkor felesége már a kórházban volt. Ezt a csapást már nem bírta, ez volt az a pillanat, amikor az agy rejtelmes világában valami megbénult, amikor megszűnt működni a titokzatos szerkezet, amikor már képtelen volt belenyugodni az eseményekbe, amikor fellázadt a csapások ellen.

Most — néhány perc múlva — gyógyultan távozik. Láttam a férjét is, sürgött-forgott felesége körül és alig-alig mert a szeme közé nézni, pedig az aszszony hangjában már a neheztelés nyoma sem érezhető. Persze a nagy buzgalom egyik oka talán abban keresendő, hogy az öreg legényt behívta magához az orvos egy kis négyszemközti beszélgetésre. Vörös fülekkel lépett ki az orvosi szobából, a vízcseppek meg csak úgy patakzottak az arcáról.

A négy ember lemegy a lépcsőn. Ott áll egy autó az épület előtt, fiatal férfi mosolyog az asszony felé:

— Na, csakhogy meggyógyult Rozi néni!

Aztán a férj szavai perdülnek nagyon halkan, szinte esedezve:

— Szállj be Rozika, aztán gyerünk — haza!

Fehér köpenyes tudósok harcolnak éjjel és nappal, hogy az elsötétült tudat mélyén ismét felragyogjon a fény! Legyen ez a sorozat az ő köszöntésük, de legyen egyben figyelmeztetés, a kor és a társadalom nevében hangoztatott követelmény: Kíméljük, óvjuk az asszonyokat, mert az ő szívükben zeng az élet dallama, mert az ő kezüktől szépül a Föld!

Péterfi Gyula