Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-02 / 35. szám
A Vár képe 1735-ben, F. B. Werner rajza alapján, mely 1802-ben a katonák elővigyázatlansága következtében leégett A névtelen katona nagyot húzott a kőkancsóból, aztán vadul kivágta az ajtót, hogy az alkony szellőivel hűsítse hirtelen támadt mérgét. A Városra gondolt, ahol született, ahol élt, Rómára, ahol a Tiberis partján, a Fabricius híd közelében bíborszínű falernumi bort mérnek és a citerás lányok melle úgy domborodik, mint az elefántcsontból vésett drága gemmák. A pozsonyi Várhegyen épült erődítmény a Limes Romanus egyik fontos pontja volt és а XIV. Légió katonája innen figyelt Dácia és Pannónia felé, nehogy az ellenség váratlanul támadja meg a birodalmat. Az erőd aljában barbár kereskedők kínálták a fegyvert, bőrt, opált és borostyánkövet és még nem tudták, hogy a cohorsok helyét nemsokára bús dalú szlávok foglalják el, amikor a Nagymorva Birodalom elérkezik fénykorához. Kilencszázhét június 17-én már Zsolt magyar fővezér hadnagyai ünnepelték a Lajos német király csapatai felett aratott győzelmet. Ettől az időponttól*kezdve a magyar királyság megalakulásáig nem ismerjük a vár történetét. Nyugat országútjain véres karddal vágtattak a hódító magyarok és csak a 950-ben bekövetkezett augsburgi vereség vetett véget a külföldi barangolásoknak. 1052-ben Henrik német császár akarta Pozsonyt a hatalmába keríteni, azonban az ostrom ereje megtört a város szilárd védelmi vonalán. A Vár a tárgyak mozdulatlan nyugalmával nézte, amint a germán hadak egymást átkozva takarodtak el a falak alól. Csak a németek lelki habitusában rejlő önhittség és kapzsiság okozhatta, hogy fél évszázaddal később Kálmán király idejében V. Henrik ordosai tűntek fel a vár alatt, de bár az ostrom hosszú és kemény volt, a németek ismét kénytelenek voltak visszavonulni. 1146-ban egy csapat német katona éjjel meglepte és elfoglalta a várost s csak Géza király csapatai tudták a gyilkoló, kegyetlenkedő ellenségtől megszabadítani. Nehéz volt itt állni várnak, embernek egyaránt. Kelet és Nyugat határán, mindig karddal a kézben, mindig talpig vasban, mindig újra eltömni a várfalakon ütött réseket, bástyákon őrködni éjjel és nappal, vad zimankót és égő napsütést kiállva, minden percben halálra készen a Várért, a városért. 1189 május 28-án I. Frigyes császár időzött a Várban, itt toborozta össze a keresztes hadakat és itt adta át fiának, Henriknek a királyi hatalmat. Egymás mellé sorakoztak az évek és a pozsonyi Vár dacolt a történelem véres viharaival. Dacolt akkor is, mikor 1241 tavaszán a tatárok rohantak rá Európára és Béla király a Sajó menti ütközet után Pozsonyon át menekült ki az égő-vérző országból. A Vár maga és a város is megmenekült a tatárok dühétől, csak Lamacs és Szépiák esett áldozatul a dúlásnak. 1254 május elején a pozsonyi Várban kötött békét Béla és Ottokár. De nyugalmas évtizedek nem következtek. Nemcsak idegen hódítók, de a királyok és a főurak is csatáztak egymással a pozsonyi Vár birtokáért. Védelmi jellege a tatárjárás után megnőtt, falait megerősítették, de igazi átépítésére csak Zsigmond uralkodása Idején került sor. Ekkor kezdődött a Vár gótikus korszaka, akkor kapcsolták össze a délnyugati tornyot a palotával, ásták — Rozgonyi várnagy parancsára — a Duna szintjéig érő kutat és építették az üregkaput (Korvin-kapu). A pozsonyi Vár épült, szilárdult, de akik a falakat építették, akik vérüket áldozták a tomboló csatákban, minden jogtól megfosztva tengették örömtelen életüket. Bizonyítsanak — valljanak a korról az egykori pozsonyi káptalan Árpád korabeli okmányai: 1282: Vatai Margit, férjének Omondusnak megölése ügyében Olgyai Jánossal 3 márkányi vérdíj fejében megegyezett. 1291: Féli János megöletéséért annak rokonai a tettesnek ki 15 márkányi összeget fizetett le nekik, büntetését elengedték. 1294: Balázs pozsonyi várjobbágy, Miklós nevű szolgáját eladta Veres Abrahám pozsonyi alispánnak. Az egyszerű halandó, az adásvétel tárgyát képező árucikké alacsonyított ember életében akkor sem következett javulás, amikor az egyházi dogmatizmus bilincseit darabokra törte a reneszánsz. Hatása csupán a művészetekben hozott jelentős változást, de a pozsonyi vár árnyékában élő nincstelenekre csak újabb terheket rakott az aszketikus életszemlélet helyét elfoglaló pompa és élvvágy. Dézsma, tized, harmincad, füst-adó, egyháznak, királynak, várnagynak, főúrnak, ispánnak és zsoldos-kapitánynak, főbírónak és az étel-ital örömeit módfelett kedvelő ferences barátoknak .. . ez vitte el a szegény ember kenyerének nagyobb részét, ez rabolta el a földműves verejtékes munkája nyomán kalászba szökkent reménységét, hoszszú, kínokkal telt évszázadokon át. A humanista Mátyás a reneszánsz uralkodó, az egyetlen népi származású király sokat áldozott a pozsonyi Vár karbantartására és erősítésére. Mert ismétlem: ez a Vár, ez a város volt a kapu Kelet és Nyugat között. Ez volt a bástya, amelyen oly sokszor megtört a mohó bendőjű nyugati népek ereje! Kortárs, ki megállsz a négytornyú vár alatt, adózz tisztelettel azok emlékének, akik itt álltak és haltak és ne feledd a történelem szomorú tanúságát, hogy míg kelet felől csak kétszer indultak ellenünk pusztító vágyó hadak, a „katolikus és civilizált“ nyugati csordák minden évszázadban többször támadtak ránk tűzzel és vassal, pusztítván az embert és lerombolva mit az emberi szorgalom alkotott. 1526 szeptember 5-én az esti órákban lovasok álltak meg a Mihály-kapu előtt, a Budáról elmenekült Mária királyné kért bebocsátást Pozsony városába. Egy szál ruhában érkezett az asszony, akinek férje akkor már holtan feküdt a Csele patak véres vizében. Harmincezer jó magyar vitéz halálba meredt teste feküdt „nemzeti nagylétünk nagy temetőjében“ a mohácsi csatatéren, a nyugati udvarok koronás szajhái pedig buzgón imádkoztak az elesettek lelki üdvéért. Mert fegyvert csak akkor fogtak, ha ellenünk kellett csatázni, a törökök ellen csak imádságra telt erejükből. KELTi * koronásé toronyból össze ellát a szem
