Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-05 / 31. szám
о z ос < z < 1Л Olaszország szivében létezik egy kis városál lam, a San Marino-i köztársaság. Területe 411 km2 tizenhétezer lakossal. A kis állam nagy múltra tekint vissza. 300-ban a bujdosó keresztények alapították. Nagy érdeklődéssel kísértük San Marinó-i látogatásunk minden mozzanatát. A határra érve, festői öltözetű határőrség vizsgálta meg iratainkat. Ez a „vizsgálat“ mindössze fejenként 300 líra beléptidíj, illetve adó befizetéséből állt. S nemsokára San Marino „főváros“ legnagyobb terére, a 730 m2-es Del Titano térre értünk, ahol az uralkodói palota áll. Beültünk a hatvan tagú ülésterembe — pénzért itt minden lehetséges — és vezetőnktől megtudtuk, hogy a nagytanács hatvan tagja közül 20 kommunista, 20 szociáldemokrata, a többi pedig a kereszténydemokrata párt képviselője. Két régens vezeti a kis államot. Húsz évvel ezelőtt családok örökölték a régcnsség jogát. Ma három évenként demokratikus választások útján bízza meg a nagytanács evvel a tisztséggel a jelölteket. Kép és szöveg: LÉVAY E. San Marino leg több kereseti forrása az évi 3 milliós idegenforgalom. Szívesen vásárolják itt a sze szes italt Is, mivel Itt a legolcsóbb. Kevés az új ház San Marínéban. Nem csoda, hiszen szigorú törvények védik a kis álla mot, nehogy „meg vásárolja" valaki. Az idegennek 40 évig kell laknia a városban, míg házat vehet vagy építhet. Bizony kevés az ilyen türelmes ember. S hogy mégis újítják, karbantartják a várost, annak a jó idegenforgalmi adó a titka. San Marino lakossága 17 ezer, ebből a városban 3200 lakik. A többiek elszórva kisebb településeken a három hegycsúcs körül. Minden négyzetméteren üzlet. A lakosság 1/4 részének ez a foglalkozása. A jövedelemből 10 százalékos adót fizetnek. S vajon ki megy el San Marínéból emléktárgy nélkül? — Mi ez? Mi?! — lobogtatta Hitler Holder vezérkari főnök orra előtt a hadászati tervet... — Két hónapot késtek. Már július 20-án be kellett volna venni Sztálingrádot, ma szeptember utolsó napja van és Sztálingrádot még a bolsevisták bitorolják. — Négyszázötven mérföldet haladtunk előre Rosztovtól kelet felé . . — Mit érdekelnek engem a mérföldek — ordított Hitler, — Oroszország kell és nem a mérföldek! Maga két hónapot egy helyben topogott Haider tábornok! Ha nem képes a hadsereget vezetni, talán egy szakasznál megállja majd a helyét!... leghelyesebb, ha saját maga leéri a nyugdíjaztatását, mert én úgy rúgom ki, mint egy tiszti szolgát! Holder az ajtóig hátrált. Megértette, hogy Hitlernél felesleges védekeznie és ezért már csak egy kérdést tett fel. — Kinek adjam át a vezérkart? — Kurt von Zeitzlernek. De Kurt von Zeitzler nem járt jobban. Sztálingrád elfoglalásának álmát csak egy kulacs volgai víz jelentette és ennek a jelképes ajándéknak Hitler gyermekként örült. Tehát Kurt von Zeitzler sem foglalta el Sztálingrádot és kénytelen-kelletlen azzal a javaslattal járult Hitler elé, hogy Paulusnak adjanak szabad kezet és engedjék meg neki, hogy áttörje magát nyugat felé. — Soha! — ordította Hitler és fel és alá futkosott dolgozószobájában. — A hatodik hadsereg Sztálingrádban marad! Hitler akkor még nem tudta, hogy a hadsereg jelentős része a nehéz harcok után örökre ott marad — holtan. Dialógus 1966. A parancsnokok dolgozószobájába összevágott sarkakkal, katonai üdvözléssel és rideg szavakkal kell belépni. Így volt ez mindig és minden hadseregnél. Adam tartalékos ezredesnél, akt egy csendes drezdai utcában lakik, egyszerű polgári módon jelentkeztünk: megnyomtuk a nevével jelölt csengő gombját. Adam Wilhelm ezredes volt a Sztálingrádnál harcoló hatodik német hadtest első segédtisztje. Az 6 feladata volt halálos ütést mérni a szovjet haderőre. Azonban az ellenkezője történt. A vereség, amit a német hadsereg itt elszenvedett, nemcsak a szovjet hadjárat, hanem az egész második világháborúban a vég kezdetét jelentette. Nagy sürgés-forgás idején érkeztünk. Adam úr éppen Volgogradba készülődött előadást tartani, ahová a szovjet hadseregnek azok a volt tisztjei hívták meg, akik Sztálingrádnál — a mai Volgográdnál — harcoltak. Zavarunkat látván, Adam úr megmagyarázta, hogy a volt tisztek soraiból sok barátja van a Szovjetunióban, akikkel rendszeresen levelez. Bár a Paulus tábornagy és Adam ezredes fogságával kapcsolatos események nagyon érdekesek, első kérdésünk mégis a tényleges helyzetre vonatkozott: — Mi volt a helyzet a vezérkarban „akkor"? — Paulus tábornokot már régebben Ismertem — mondja Adam úr —, együttműködésünk azonban csak akkor kezdődött, amikor a hatodik hadtest parancsnoka lett, ahol én voltam a személyzeti főnök. 1942. január 20-tól 1943. február 31-ig tartott ez az állapot, amikor is fogságba kerültünk. Voltak nézeteltérések önök között? — Nem mondhatom. Paulus viszonya nemcsak velem, de minden tiszttel nagyon jó volt. A „rosszfiú" szerepét Schmidt altábornagy játszotta (jelenjmiWms *^1942 leg Hamburgban élj, aki kihasználta Paulus emberi fogyatékosságát és ezzel feszült légkört teremtett. Ügy véltük, hogy Paulus az ö befolyása alatt áll, ezért igyekeztünk Schmidtet eltávolítani. Milyen eredménnyel járt ez? — Az egész tisztikar, de főleg Paulus veje segít ségével, aki orosz tolmácsunk volt, elhatároztuk, hogy Schmidtet leváltatjuk. Mint személyzeti főnök Paulus beleegyezése nélkül kértem a főhadiszállást, hogy Schmidt helyett másik tábornokot küldjenek. Ezt éjszaka csináltam. A főhadiszálláson Paulus kérelmének gondolván, Schmidtet leváltották. Mielőtt azonban Schmidt helyére mást küldtek volna, Holder vezérezredes a főhadiszállásról felhívta Paulust, hogy bejelentse az új tábor nők nevét. Paulus éppen aludt. Felébresztették, hogy a főhadiszállás hívja sürgősen. Megtudván a történteket, nagyon mérgelődött. Amikor azonban ismertettük vele a helyzetet, megnyugodott és végül még örült is, hogy Schmidt elment. Ismeretes, hogy Paulus röviddel fogságba esese előtt léptették elő marsallá. Emlékszik erre az időszakra? — Én vettem át a főhadiszállás táviratát (az utolsó távirat volt), amelyben Paulust marsallá nevezték ki. De ezzel a hírrel egyidejűleg érkezett Laszkin szovjet tábornok, a 64. szovjet hadtest vezérkari főnöke is és Csumilov tábornok, főparancsnok, akik foglyul ejtettek bennünket. Mit csináltak a fogságban? — Én a német nemzeti választmányban kezdtem dolgozni. Sok beszélgetést folytattunk fogoly német katonákkal. Egyetlen németként voltam jelen a Pieck és Paulus közötti beszélgetésnél is. A politikus nagyon élénk vitája volt ez a katonával és körülbelül két órán át tartott. A beszélgetés Paulust nagyon felizgatta és befejezte után így szólt hozzám: — Képzeld csak el, soha nem hittem volna, hogy a kommunista Pieck jobban szereti a hazáját, mint én. Egyáltalán lehetséges ez? — kérdezte önmagától. — Hazatérte után ön közéleti tényező, majd Szászország pénzügyminisztere és nyugdíjaztatá sáig a katonai akadémia parancsnoka lett. A sztálingrádi csata bizonyára nagy fordulópontot jelenthetett életében. Milyen állásfoglalásra jutott ezen a téren? — Könyvet írtam „Nehéz elhatározás“ címmel, amely a Német Demokratikus Köztársaságban rövid idő alatt három kiadást ért el. Pionír-összejöveteleken, katonai egységeknél és egyáltalán minden alkalommal beszéltem ezekről az eseményekről, amelyek nemcsak az én életemben, hanem az európai nemzetek, különösképpen Németország életében fordulópontot jelentettek. Epilógus — 1943. — Az oroszok jelentették, hogy visszafoglalták Sztálingrádot — zavarta meg a síri csendet Hitler — és állítólag von Paulus is fogságba került. — Ezt nem tudom elhinni! A tábornagy csak az élet és a halhatatlanság között választhatott. Elképzelhetetlen előttem, hogy egy német marsall fogság árán váltsa meg az életét. Az oroszok hazudnak. Azután Hitler elhallgatott. Végül Bormannhoz fordult: — Hirdessenek ki a Birodalomban háromnapos gyászt... Gyászt a hatodik hadtestért. A német templomokban gyászmiséket tartottak. Von Paulus tábornagyért is, aki „hőst halált halt a harctéren“. Ш Ф > «4-1 H KJ Fordította: PÉTERFI GYULA
