Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-05 / 31. szám
A falu közepe táján nagy a forgalom. Kombájn dohog végig az utcán, traktor pöfög zsákokkal megrakottan. Molnár Regina, a kolozsnémai nemzeti bizottság elnöke a szövetkezet irodájából indul vissza a munkahelyére, őszülő, kerékpáros férfi áll meg mellette. A csőszök szerszáma, tekintélyes bot akaszkodik a kormányába. — Tessék már mondani, mit csináljak? Nem bírok a libákkal. Ott van learatva a szövetkezet búzája, hát mindig belemennek. Az asszonyoknak meg hiába beszélek. Azt mondják, az az egy kis szem nem számít... Tán a közöst szét lehet hordani!? — Majd figyelmeztetem őket hangszórón keresztül. A bácsi megnyugszik, indul visszafelé a határba. Regina néni annál lassabban közeledhet a nemzeti bizottság felé. Lépten-nyomon megállítják, csak néhány szót, de itt is — ott is szólni kell. A szűk utcácskán lebontott vályogfalak, korhadt deszkakerítés mögött új sor épült. Itt is szélesebb lesz az út, s talán most már egy-egy virágos park számára is találnak helyet a faluban. — Ezt sem gondoltuk volna, hogy egy év alatt ennyire rendbe jövünk — mosolyog Molnár Béláné boldogan. — Mi meg emeletes házat építettünk. Innen, a felső szobából éppen a régi romjaira látunk. Héttagú a család, hát jobban elférünk majd ebben. Ugye szép leSz? — Fogadja Regina nénit csillogó szemmel Libái Józsefné. Ö, hol volt tavaly Ilyenkor a kolozsnémai aszszonyok arcáról a mosoly. Hol volt a nyár ezernyi megszokott gondja, munkája, az új kenyér adta nyugalom, elégedettség! Mennyi bizalom, szeretet élt benne mindig az emberek iránt. Éppen tavaly, koratavasszal gondolkozott el életén, munkáján, amikor ötvenötödik születésnapját ünnepelte. Jólesett a munkatársai-A MUNKA ÖRÖME tói, feljebbvalóitól kapott köszönő szó, a szép virág. Ahogy ott ült közöttük, régi képek villantak emlékezetébe. Komáromi cselédlányként, még öntudatlanul vállalta az összekötő szerepét a kommunisták illegális munkájában. Csak annyit érzett akkor, hogy segítenie kell a többi magafajtájának, a szegényeknek. És lassan gondolkozni kezdett. Látni és cselekedni. Férjhez ment, jöttek a gyerekek, de nyitott szemmel járt, s tanult könyvekből, újságokból. Magyarázott a többi asszonynak is. A felszabadulás után a nőszövetség, később a nőbizottság elnökévé választották. Ügy érezte, felnőtt odáig, hogy tudatosan is vállalja, bírja a munkát, a mások gondját. Ezért kérte 1954-ben felvételét a pártba. 1957-től elnöke a HNB-nek. Egy-egy ülésen elégedetten állapítja meg, hogy már aszerint esik a latba javaslat, vélemény, mennyire hasznos, okos, — nem azt nézik az emberek, férfi mondta-e vagy nő. Máshol mennyit panaszkodnak, hogy alig van asszony a szövetkezet vezetőségében, a pártszervezetben. Itt a párttagok 33 százaléka nő. És ebből hat kommunista asszony a 18 tagú nőbizottságban tevékenykedik. Mennyit dolgoztak ezek az asszonyok az árvíz idejénl A falu 900 lakosa közül 330 munkabíró ember küzdött az árral. A régi öregektől tudták, hol szokott megállni a víz. A temető-dombra, kaszárnyába, kultúrotthonba mentették a holmit. — Megteszünk mi mindent, csak ne kelljen elmennünk itthonról — markolták az emberek a lapátot, ásót. Vajon hogyan dönt a nemzeti bizottság? Mit mond a hangszóróba Regi néni? ,,A töltést továbbra is védjük, még nem vagyunk túl a veszélyen. Mindenki maradjon a helyén!“ — Aznap ez volt az utolsó jelentés, nem tudni hányadik. De ekkor már nem volt Molnár Reginának hangja, teljesen berekedt. — Ha Regi néni nem fél, már csak kibírjuk valahogy — és újra cipelték a homokzsákokat, csónakra szálltak, hogy megetessék a szövetkezet kocáját, amelyik éppen akkor ellett egy fészekalja malacot és már nem lehetett a többivel elszállítani. — Megérjük, míg ezekből szalonna lesz? — Sóhajtottak elszorult torokkal, mert a vizcsobogáson keresztül csak egy-egy kutya vonítása keveredett a leomlő falak puffanásával. Mennyi munkát, emléket temettek maguk alá a falaki De tele aggodalommal, a távollévőkért, a menthetőért — dolgoztak fáradhatatlanul. Веке Anna, Banga Teréz, Banga Malvin, Dömötör Marika és a többi asszony ott szorgoskodott a 14- es számú ház udvarán. Űk főztek a falunak. Kétéltű érkezett fáradt katonákkal: — Elnök elvtársnő, éhesek vagyunk, hová menjünk? A tizennégyes számú ház a töltés mellett. Meg kell erősíteni a töltést, szóljon a fiúknak, Molnár elvtársnői — Megyünk, Regi nénil Szomorú számvetés volt, amikor összeadták az árvíz pusztítását. A falu 243 háza közül 57 összedőlt, 186 megrongálódott. Az 514 hektár termőföld termése — búza, árpa, kukorica, cukorrépa — a víz martaléka lett. De egy év telt el, s újra kivirult az öröm, a forrószínű dáliák, bársony muskátlik. Vakolatlanok még, de állnak az új házak. És aratnak a kombájnok, bőségesen terem a víztől szabadult föld. — írtak ám a beneáoviakl — Hogy mennyit segített az a poprádi Seiner elvtárs! Az ország hatalmas anyagi segítségén kívül a védnökségi járások erkölcsi támogatása sem maradt el. Jöttek, segítettek a két kezükkel, tanácscsal, nyugtató, biztató szóval. — Ha teljesen kész lesz a házam, meghívom őket lakásszentelőre! Mert a jóra visszaemlékezni mindig jó. A veszélyben megnőtt emberi összetartásra, jóságra; a bizonyságra, hogy érdemes másért, mindenkiért dolgozni, fáradni. Még akkor is, ha néha a közös búzába engedik a libákat, s szóváltásba bocsájtkoznak amiatt, kinek mennyi pénz jár. Ez a bizonyság ad napról-napra erőt a munkájához, amit a kilencszáz lakosú falu elnökasszonyaként végez. — me — Foto: J. ClCH Sajnos, ilyen az élet. Az ember örökké elégedetlen. Egyszer azért, mert nincs az, amit keres, máskor azért, mert túl sok van belőle, s így nem tud választani. Mindnyájan emlékszünk még azokra az évekre, amikor a szén hiánycikk volt. A legkeményebb tél idején is csak métermázsánként adták, s a pincékben éppen csak annyi volt, amennyi nagy nehezen kitartott a következő szállítmányig. A nagy középületek, kórházak, hivatalok, diákotthonok előtt állandóan hányták a szenet. Szinte mindennapos látvány volt a szenesautó. Azóta lényegesen javult a helyzet. Tavaly már nem voltak ilyen gondjaink, de azért — nem árt az óvatosság — a szénlerakatok vezetői inkább nagyobb mennyiséget rendeltek, csakhogy ne ismétlődjenek meg a rossz tapasztalatok. A nyugat-szlovákiai kerületben a tavalyi árvíz is megtolta egy kicsit a szenesek szekerét. Az árvízsújtotta falukat a bányászok is segítették, így ide irányul az utóbbi időben a legtöbb szén. Most azonban paradox helyzet alakult ki az egyes falvakban. Szén van elég, sőt sok, már szinte nincs hová lerakni, a vevők meg csak nem jönnek. Pedig mostanában az árakat is csökkentették. Augusztus végéig tehát a ,B“ osztályú barnaszén 3 koronával olcsóbb mázsánként, a „C“ osztályú 2 koronával, az ölfa 5,40 koronával, és a vágottfa 5 koronával olcsóbb métermázsánként. De az árleszállítás mintha nem vonzaná SZÉN a vevőket. Gután például már úgy tele van a nagy raktár, hogy az érkező szenet kénytelenek egyszerűen az utcán lerakni. Nagy gondot okoz ez Gombos Árpádnak, a széntelep vezetőjének. Hiszen az időjárás csak rontja a szabad ég alatt elhelyezett szén minőségét. Vajon, mi az oka, hogy olyan lassan fogy? Vajon a gútaiaknak nincs szükségük a szénre? — Dehogy nincs! Hisz nálunk nincs sem központi fűtés, sem gáz! Csakhogy az ember nem győz mindent egyszerre. Először be akarom fejezni a házat. Aztán majd jöhet a szén is. Meg hát . . . mostanában olyan gyakran esik, hogy szinte járhatatlanok a gútai utcák. Nem lehet most ide szenet hozni! — mondja Nagy Gábor, aki pedig nem is lakik messze a széni erakat tói. Igaza van. Első a tető a fejük felett. Hasonló a helyzet Nemesócsán is. Feuerman Erzsébet, a szénlerakat vezetője, gondterhelt arccal tájékoztat: — Már új telket kellett bekerítenünk, mert nincs hová hordani a sok szenet. Naponta három-négy vagonnal érkezik. Van minden fajta. Lehet válogatni. Nemrég kaptunk vagy 400 mázsa finom brikettet. Gyorsan szét kellene hordani, mert ha megázik, szétmállik! És miért nem fogy? — Fogyna, ha lenne mivel elszállítani. Megrendelésünk van bőven. Csak éppen autónk nincs. Az a két rozoga kocsi nem győzi. És a fuvarosok? — Nálunk már nincsenek! A szövetkezettől sem várhatok segítséget, mert minden járműjüket leköti a betakarítás. Ha az igazgatóság nem segít, itt megy tönkre a drága szén a szemünk előtt. Mit szól ehhez az igazgatóság? — Majd csak segítünk! — jelenti ki Schelleng Zoltán, a nyugat-szlovákiai kerületi igazgatóság munkatársa. — Összevonjuk a környékbeli raktárok gépkocsijait, és néhány nap alatt széthordjuk. Csak legyen elég megrendelés! Nos, aki még nem vette meg a tüzelőjét, augusztus végéig leszállított áron beszerezheti. Mert a nyár gyorsan elszáll, s nemsokára jönnek a hidegek G. V. I. CD "cd 3 X > 3 5 09 X x 09 ~ N £ •Э > ■£ 5 = 'S * Ö N 'Oí s jg \Q) 03 3 c _ .2 я e S % e e Я о X X X (Q сп 2 х а
