Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-22 / 29. szám
Ajándék Róna Ferenc nyugalmat erőltetve magára szorongott az ülésteremben. A beszédre oda sem hallgatva jobbára azon tűnődött: mit is csináljon majd azzal a pénzzel? . . . Aztán — mert minden beszédnek vége szakad egyszer — a borítékokat kezdték kiosztani. Szédelegve ment ki az elnöki asztalhoz, s nagyot nyelt, mikor olvasta: „Róna Ferenc öntő- 1570 Ft.“ Künn a folyosón, az elszéledők tömegében a langaléta, szeplős Kárász megfogta a karját: — Erre iszunk komám ... — és hunyorított hozzá. Róna a fejét rázta: — Nem valószínű, mert még dolgom van . . . Ki tudja mikor vetődök haza ... — Kisietve a gyárkapun, felkapaszkodott az első autóbuszra. A Kőrútnál leszállt. Tulajdonképpen még maga sem tudta, mit is vásároljon? A Rákóczi térnél megállt egy kirakat előtt. Habkönnyű világoskék betűzött pongyola kellemkedett rá az üveg mögül. Olyan szép és finom, hogy úgy tűnt, ha szellő éri, tán el is repül. Darabig nézte, majd határozott léptekkel tovább ment, de újra visszajött és megnézte az árát is: „535,— Ft.“ — állt a cédulán. Igen, ez az, ezt meg kell vennem rozta el magát és bement az üzletbe. A kissé molett elárusítónő a felesége termetét formázta, hát ahhoz mérte a pongyolát, aztán meg is vette. Hanem amikor a Nyugatinál átszállt a negyvenhármas buszra, szorongás fogta el. Hátha megharagszik az asszony, hogy rá költötte a pénz egy részét. A napokban mintha mondott is volna valamit olyasmit, hogy az a nyereségpénz a két lánynak kell. De megnyugtatta magát. A nagyobbik lányuk negyedikes gimnazista. Minek annak a flanc? Ráér még vele, majd ha a magáét költi. Kati, a kisebbik meg ősz óta a Goldbergerben dolgozik. Igaz, a keresetét haza adja és csak valamicske zsebpénzt tart meg, deltát ha ruha kell neki, hát gyűjtsön az asszony . . . Meg aztán igaz: ebből a pénzből maradt még több, mint ezer forint. A pongyola igen kellett, mert azt a régit már nem bírta nézni. Vegyes érzésekkel szállt le a buszról s annyira elgondolkodott, hogy mikor a sarkon befordult az utcájukba, majdhogy össze nem szaladt a „Hangos“ italboltba belépő Kárásszal. Jó ideje kerülte ezt az embert. Valaha régen együtt ittak, de azután, mert cimborájának kötekedő természete volt, nem tartott vele. Vasárnaponként ebéd után egy-két pohár fröccs? Az igen! Otthon a családdal! De Kárásszal? Nem, már nem szívelheti, pedig amúgy nem rossz gyerek. És kár, hogy nem bírja az italt, hamar megárt neki. A házuk elé érve, lépteit meggyorsítva szinte szalad fölfelé a második emeletre, s benyit a konyhába. — Már vártunk apa — libbent felé a nagylány és vizes kezét távol tartva, csókot nyomott , az arcára. Kati mormogott valamit, a felesége meg csak éppen ránézett, de szinte vágott a tekintetével. De mindjárt támadott is: — Ittál? — kérdezte, de úgy, hogy ez beillett ténymegállapításnak is. — Tudod, hogy csak itthon szoktam — vetette oda Róna és mint akinek jóízű levesébe légy esett, ült le a hokedlira úgy, ahogyan volt: kabátostól, sapkáját a homlokára tolva, aztán remegő ujjakkal bontogatni kezdte táskája szíjait. A két lány megsejdített valamit, pipiskedve nyújtogatták a nyakukat, az asszony meg gyanakodva figyelte, amint a táskából előkerül az áruházi csomag, lehull a papírburok, s előtűnik a pongyola. — Jé! pongyola! — csapta össze kezét a nagyobbik lány. — De gyönyörű! — ámult el Kati, hogy a tányér csaknem kicsúszott a kezéből. — Nézd anya, de szép! Róna felállt ^s vigyázva ujjai közé csippentve a pongyolát, az asszonyhoz mérte, lefelé tekingetve elébb, majd a deréknál tapasztotta oda, megfogta az asszony még mindig ringó, telt csípőjét. Csak egy villanásnyi ideig tartott a kép, míg maga előtt látta az asszonyt, — húsz éve is talán, — amint pénztelenül, de szerelmes szívvel járták a Körutat, bámulva a neonfényes kirakatokat. Egyéves házasok voltak akkor s Juliska oda vonta egy kirakathoz: — Ha majd sok pénzed lesz egyszer, veszel nekem egy ilyen letűzött kék pongyolát . . . De a pongyolából, ebből a letűzöttből, soha nem lett semmi. Csak karton-, meg flanellpongyolára tellett. Munkanélküliség, háború, infláció, a gyerekek gondja és egyebek... De most itt van, megvan . . . teljesült a vágya. Még tán finomabb, szebb is mint az volt. S a szíve . . — hatá-BIRÓ ANDRÁS kalapálásában érezte: mennyire szereti ő ezt az asszonyt. Am a következő pillanatban elillant a varázslat: — Hát nem kértelek, hogy ne végy nekem semmit?! Hogy azt a pénzt haza hozd nekem az utolsó fillérig?! . . . — De Juliskám — próbálkozott a férfi örömet akartam . . . — Köszönöm az ilyesfajta örömet. . . Inkább ennek a két lánynak szereztél volna . . . Már nem tudok mit rájuk adni! . . . — Igazságtalan vagy — futott a vér Róna fejébe — a farsangra is kapott ruhát mind a kettő . . .! Mikor kaptál te farsangra ruhát lánykorodban? — Az más volt, akkor más világ volt! — lihegett kifulladva az asszony. — Juliskának kosztüm kell az érettségire, Katinak meg legalább két nyári ruha . . . — Kell, kell, persze hogy kell! Sok minden kell! De érts meg, nem tudlak már nézni ebben az ócska pongyolában . . . — Ügy? Hát jól van! Ne nézz! De nézd meg a nagylányod, aki most érettségizik és komoly udvarlója is van. Hát ezt nézd! Vagy tán vak vagy, hogy nem látod? — De anya! — kiáltott fel Juliska vörösfehéren és sírva szakította fel a szoba ajtaját. Róna utána akart menni, hogy megvigasztalja, de felesége elállta az útját. Aztán beszélt, beszélt. A férfi reményvesztetten, akár a kiégett samot, ólombábként a konyhaajtóhoz hátrált. Lassan a kilincsre tette a kezét, egy pillanat s már ment is végig a folyosón, le a lépcsőkön az utcára. Kifordult a Váci útra s aztán ment, ment egyre gyorsabban . . . Szinte rohant, mint egyszer legénykorában, amikor munka nélkül volt: reggel későn ébredt, s hogy le ne késsé a munkásfelvételt, hát szaladt, futott a gyár felé . . . Elszégyellte magát. Lépteit lassította, mikor Kárász jutott eszébe, s megállt. „Ügy van, inni kell“ — gondolta és visszafordult. Mikor kinyitotta a „Hangos“ ajtaját, csak úgy dőlt kifelé a füst és a borszag, összekeveredve a bent ülők gőzölgő párájával. Gyomra kissé felkeveredett, de legyőzve undorát, belépett. Kárász ott ült hátul az ivóban, előtte söröskancsók s éppen azzal bajlódott, hogy a féldeci rumot a sörhab közepébe öntse. A kékes füstön át észrevette Rónát, felállt, hogy elébe menjen, de megingott és fél könyökkel az asztalra esett. — Jó gyerek vagy Ferikém . . . Mégiscsak a haverom vagy, hogy eljöttél . . . Ülj le . . . — gabalyította nyelvét Kárász és lenyomta maga mellé Rónát. Egy pohárral csak — gondolta — annyi nem árt meg. És ittak. Mind a ketten. Aztán hol Kárász, hol Róna fizetett. Kárász meg beszélt, a részegek sajátos módján. Mindenféléről össze-vissza. S húzta magával Rónát, ki ezúttal inkább hallgatott. Újra a régi képek rajzottak, táncoltak körülötte s kitaszítottságában ezekhez menekült. És mit is számít az a pár ötvenes, százas? Marad még belőle. Egyenesen élvezte a helyzetet. Még azt is eltűrte, hogy amaz egyszer-másszor magához vonja a fejét, csókot nyomjon a homlokára: — Merugye-FFFerikém havverokvagyunk . . . Julika lányát látta egy jólöltözött, de ismeretlen fiatalember karján ... Ez Julika férje. Mert az lesz. Mérnökember, bizonyosan. Aztán Katit látta, majdani két szoba konyhás, összkomfortos lakásukban. Itt lesz az, valahol a közelben. Vasárnaponként meglátogatják egymást . . . Aztán Juliska, a felesége . . . Csak ne lenne annyira nagylelkű, annyira lemondó, hiszen csinos, szép még, ha hervadozik is a hajdani báj! Ajtó nyílik, csapódik, gombolyog a füst és lám, nini, Kárász a székén hátradőlve, jobbkarjával a széktámlába kapaszkodva, a fejét ingatja körbekörbe. Szeme behunyva, csak a szája mormog még: Haverom vagy . . . haverom vagy Ferikém Odakünn sötét az este. már alig-alig vannak a „Hangosban“. Róna csak ül, s hol Kárászt nézi oldalvást, hol az asztallapra vés a körmével furcsa kis ábrákat. S egyszerre a vállát érinti valaki szelíden. Az öröm hulláma ráng át testén, amint balfelé esik a tekintete, le a padló felé. Az asszony áll mellette. És lassan feltekint rá. Egy kicsit bocsánatkérően, hiszen elvert itt most vagy háromszáz forintot, dehát nem egészen egyedül hibás benne . .. — Gyere, gyere, menjünk... — sürgeti az asszony és kifordulnak a kocsma ajtaján. Szótlanul mennek egymás mellett, s aztán Róna hirtelen odavonja magához a párját. Árnyékuk egybeolvad a holdas éjszakában. Amikor először mentek fel, észre sem vették, milyen hamar feljutottak. Valóságosan palota volt ez, mely egész a háztetők felett gondtalanul libegő fehér felhőkig ért. Kitárták az ablakokat, hogy a felhők legyenek első vendégeik. A helyiség akkor még üres volt, nem volt benne egyéb, csak az egyik sarokba dobott régi újsághalom, meg egy szék a terem közepén, amit nem tudni mért hagyott ott az előbbi bérlő. Ezen a széken ölelték egymást. Utána máshol is; minden sarkot legalább egy csókkal szenteltek fel. Az új műterem méltó felszentelése volt ez. Néhány napon belül már állvány állt benne, vásznak és karcolatok, egy kis asztal, melyen vázában ecsetek sorakoztak, azonkívül egy régi kanapé és mindenféle apróság, amire szüksége van egy fiatal festőnek, aki komoly elszántsággal fogott neki színes álmai megvalósításához, hogy minél előbb csodálatra bírja kétkedő anyját, a világot, saját magát és kedvesét. Mindez kevés volt, de mégis elég ahhoz, hogy a rendetlenség csendélete kialakuljon. A lány seprőt vásárolt, eltávolította a port és szemetet, igyekezett rendet teremteni, lemosta az esőcseppek nyomát a megrozsdásodott keretű ablaktábláról. Nem számolta meg a hatalmas ablakok üvegtábláit, de talán ezer és egy volt. Amikor először takarított, a férfi mosolygott, tréfából elrejtette a rongyait, kiöntögette a vizet, játéknak vették. Amikor másodszor takarított, bosszankodott, inkább a rendetlenségben és porban maradt volna. De a lány is megtiltott neki mindenfélét. Meg akarta őt győzni arról, hogy kevesebbet igyon, rendszeresebben étkezzen. Ha mellette volt, hallgatott rá. Csak egyet nem volt képes megmondani neki: azt, hogy mindig mossa ki az ecsetjeit, edénykéit, hogy zárja le a tubusokat, ne csepegtesse szét a festéket és ne csináljon foltokat a padlón. Valahányszor meg akarta ezt neki mondani, valami mindig visszatartotta. A képeket szerette, de a festékek szagát nem. „Nem sejtettem", mentette magát gondolatban, amikor egyszer ráébredt erre a hosszú várakozásban, és minden ablakoj ki kellett tárnia, olyan kibírhatatlannak tűnt a festékek, rögzítő és oldószerek szaga. Jól kimosta az ecseteket, becsukta a tubusokat, kiöntötte a bekevert festékeket. A bűzt még mindig érezte. Elhatározta, hogy felmossa a padlót. Legelőször az állvány körüli foltokat távolítja el. Ott volt a legtöbb. Különösen egy nagy skarlátvörös folt nyugtalanította. Dróttal dörzsölte a foltokat, acetont öntött rájuk. Rosszul lett, kétszer is abba kellett hagynia a munkát, kiegyenesedett a különösen szívósan ellenálló vörös folt felett, mely a kezét is befogta. Hiába súrolta acetonnal, a festék nem engedett, ujjai rózsaszínűek maradtak. Amikor eltűntette a foltokat, mindent lemosott meleg vízzel és végül a frissen súrolt padló illata átütött a festékek szagán, ekkor becsukta az ablakot és begyújtott. A férfi csak a meleget vette észre. Amint hazajött, rögtön kedve kerekedett festeni. — Maradj úgy, ahogy vagy, — mondta és hátrafelé lépkedve hunyorgottá a szemét, vizsgálta a lány helyzetét, ahogy a kály-9/4 CnP z < со О иo' < h< D ш еэ < o' K-5= N < — Mielőtt elkezdi a munkát, három jogaimat kell megismernie — mondta kísérőm, a fehér köpenyes orvos. Háromféle elmebajt különböztetünk meg: exogén, endogén és epileptikus eredetűt. Az első ártalom következménye, a másodikat örökletes tényező okozza, az epileptikus elmebal kórokozója nagyjából még ismeretlen. A „klienc-per-négyes" páciens tipikus exogén eset. A 9/4-est három héttel ezelőtt szállították be a kórházba. Ül az ágy szélén, sápadt arca szinte szoborszerűen merev, szeme fénytelen. Ha közelednek feléje, két kezét védekezőn maga elé tartja, valahonnan — talán nem is a torkából, hanem a szívéből — szinte vinnyogásszerű rémült hang tör fel. Tudata sötét éjszakájába csak az egyik orvosnőnek sikerült a bizalom szikrányí fényét belopni — a fiatal orvosnő az egyedüli ember, akitől a 9/4-es nem fél. Idézlek „Ember" — csillagok felé törő, mindent leküzdő, érezni tudó lény, szárazföld, tenger és levegő ura, Földünk és nemsokára távolt bolygók