Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-22 / 29. szám
HANA PONICKA A befejezetlen kép ha előtt térdel és a tűzre rak: — úgy, ne mozdulj, maradj úgy, a lapáttal a kezedben. Nehéz volt ebben a helyzetben maradnia. Ha az ember nem mozdul, az egész teste nehézzé és merevvé válik, és végén jobban kifárad, mint a legnehezebb testi munkában. A fél lábát már nem érezte, fájt a háta, de nem tudott felegyenesedni, a kislapát is mázsássá súlyosodott a kezében. Szeretett volna mindkét térdére ereszkedni, de a férfi nem egyezett bele, hogy változtasson a helyzetén. A férfi izgatott volt, és ő érezte, hogy zsibbad egész teste a földre szegező, félig idegen tekintet alatt. Kissé sírni szeretett volna. Eléggé el volt kényeztetve, s habár örömmel tett eleget mások kérésének, megvoltak saját igényei és elképzelései. Most, amikor egyszerre csupán tárgy lett belőle a rászegezett szem számára, nem tudta elviselni ezt a helyzetet, és egy kicsit dühös lett. Eszébe jutott az a jegyzetfüzet, amit a férfi szekrényében talált. Csupa olyan feljegyzést tartalmazott, hogy őt senki sem érti meg, hogy mindenét a művészetnek áldozza, de a társadalom nem érti meg műveit. Eleinte izgalommal olvasta, azzal a tudattal, hogy ő megérti, de mikor észrevette a keltezést, rádöbbent, hogy amikor a bejegyzés készült, már udvarolt neki. Ettől elkedvetlenedett. Később megfeledkezett erről, de most újra eszébe jutott és rájött, hogy amióta megtalálta a jegyzetfüzetet, valami megváltozott. Az a kilencvenkilenc lépcső, ami idevezet, mintha kétszer annyi volna. Már nem a palotába vezető út ez, mint azelőtt. Már zavarólag hat a bérlők tolakodó, kétértelmű tekintete, akikkel a lépcsőházban találkozik. Nagyon magasan van ez a helyiség. Az ajtó előtt mindig meg kell állnia, úgy kifullad. Most is alig tud lélegzetet venni. Igyekszik teljesen mozdulatlan lenni. Megbűvöli őt a férfi felindultsága, mozdulatainak gyorsasága és határozottsága, munkája. No végre! Ez még mindig jobb, mint a délelőtti semmittevések és a délutánok reménytelensége, amikor még arra sem tudja őt rávenni, hogy megborotválkozzon, amikor csak fekszik, cigarettázik és olyan szörnyű nehezen mozdul, mintha a föld vonzóereje rá háromszorosan hatna. Most senki nem mondaná, hogy ez ugyanaz az ember. Semmit nem lát, csak a vásznat maga előtt, és őt, képének tárgyát. Meg akarta neki mondani, hogy legalább a köpenyt vegye fel, mert újra úgy bepiszkítja az öltönyét, hogy a tisztítóba sem veszik be, de nem jött ki szó az ajkán, úgy érezte magát, mint gyerekkorában vasárnap, a falusi nagymisén. Figyelmét összpontosítva dolgozott, sietett, amíg tart a csodálatos megvilágítás, amilyet munka közben eddig még nem látott. A nap a háztetők és kémények mögül megvilágította a felhőket, olyanok voltak, mint a lámpások, ezektől szinte kigyúltak d hatalmas ablakok üvegtáblái; a műterembe a fény már megtörve áradt be, a nap színképének minden létező árnyalatában. Ez a látvány olyan volt, mintha a nap telies díszben felkészült volna legközelebbi fellépésére, utolsó játéka volt ez elalvás előtt. Csodálatosan játszott a haján is, lángra lobbantotta minden hajaszálát, és gyöngyházgombos fehér diákblúza még fehérebbnek tűnt és megnatóan ártatlannak. Ritkán sikerült festenie nappali megvilágításban. Napközben inkább aludt, de amúgy is szívesebben festett holdfénynél, ez jobban megfelelt gondolatainak és életmódjának. De végre most gyönyörködhetett ebben a megvilágításban is, s szinte félt, hogy ki ne ragadják izgalmából. Boldog volt, örült az ártatlan fehér blúznak is, soha nem gondolta, hogy ez is ugyanúgy felhevítheti, mint a legtökéletesebb akt. Olyan felfedezés volt ez, amitől a lélegzete is elállt. Végtelen lehetőségek felismerése, melyet az egyszerűség és beállítatlanság nyújt. Mindörökre meg akarta tartani ezt az érzést, s ezért ijedt meg, amikor a lány megszólalt■ Zsibbad a lábam, még sokáig tart? — Még egy kicsit, kérlek, egy kicsit, — reszketett a hangja- úgy, jó, még egy kicsit, hisz kibírod, ki kell bírnod ... De a lenyugvó nap csodálatos fénye megvakította és újra izgatta az acetonszag, mellyel az ujjait is tisztogatta. Tekintete egy új, nagy vörös foltra esett, melyet éppen most ejtett a vászontól balra. Ha szükség lenne rá, belőlem is foltot csinálna. Rémület vett erőt rajta, hogy kővé válik, ha nem áll fel, örökre ottmarad, mint egy megtévesztő utánzat. És újra észrevette a foltot, mely úgy izgatta. Ó, hisz csak az előbb súrolta fel a szobát, mindent letisztított, és a padló újra tele van foltokkal. „Minden hiába", akarta mondani, de nem bírta, nem jött hang a torkán, mintha álmodna és régi őserdei félelem kelne életre benne, segítségért akart kiáltani, de még mielőtt a szavak kitörtek volna belőle, összeszorult a torka és nem jött hang a szájából. Nem szólt semmit, csak megrázta a fejét, arcát tenyerébe rejtette, és a férfinak abba kellett hagynia a festést. Soha sem fejezte be ezt a képet. győztes hódítója: Közép-Európában él egy asszony, akt csak egyetlen ember jöttén nem vonaglik meg a félelemtől! Az asszony harminckét éves. Tizennégy évvel ezelőtt ment férjhez egy — akkor 40 éves — férfihez. Férj és feleség között a korkülönbség 22 év. 1952-t mutatott akkor a naptár, hetedik születésnapját ünnepelte a véren vett szabadság, csákányokkal vertük, romboltuk ósdi babonák merev falát, szép és új gondolatok fényével világítottuk a jövőbe vezető utat és egy szlovákiai falu templomában több évszázados vajákos igéket mormolva kötötte össze egy fiatal lány és egy öregedő férfi kezét a pap. Ott, akkor és úgy kezdődött? Ki tudja? Lehet, hogy még előbb. Akkor, amikor a lány szívében megszületett a szerelem, amikor egy hozzá illő férfivel tervezték a falu felé vezető utat őrző nyárfák között a jövőt. Azután jött a csalódás, a keserű kínok, a sűrűn pergő könnyek időszaka, a megsemmisült tervek, a halálra ítélt vágyak fájdalma. Még új volt a seb, még vérzett, még nem száradtak föl a könnyek, amikor a lány édesanyja már a jövőről beszélt, arról, hogy „a csorbát ki kell köszörülni" és btzony „nagy szerencse", hogy a szomszéd faluból egy komoly, jómódú férfi még „ezek után is" érdeklődik a lány iránt. Az apa nem is igyekezett érveket hangoztatni, parancsolt keményen, kíméletlenül — „agyonváglak te szajha, ha ellenkezni mersz"! Jöttek a nagynénik és a „jóakarók" és az érvek, fenyegetések, egyre élesebben csattanó parancsok malomkövei között felőrlődött a lány akarata. Még nem érkezett el az első házassági évforduló Időpontja, amikor a férj már „nevelni" kezdte a fiatal asszonyt. Ököllel, szíjjal, pofonokkal, rúgással. „Kőházba hoztalak, kunyhóból kétkapus portára, egy szál pendelyben, te senkii Csak a mocskos múltadat hoztad a házba ...!" Ez volt a férj jelszava, ezzel igazolta saját állati magatartását, pökhendi zsírosparaszt szemléletét, szadista gonoszságát. — Tűrnöd kell lányom — ez volt az édesanya véleménye, amikor lánya ökölcsapásoktól felhasadt szájjal jelent meg a szülői házban. — Tűrnöd kell, hiszen hites urad. — Tűrnöd kell lányom, mert a türelem a legszebb erény, amiért biztosan elnyered a jutalmadat, amikor az Isten ítélőszéke elé lépsz — mondta a pap. — Tűrnöd kell lányom — mondta a szomszédasszony, miközben a rózsafüzért morzsolgatta, amikor a férj rúgásától megszakadt az asszony szíve alatt fejlődő élet és elvetélte a három hónapos magzatot! Két évvel ezelőtt a férfi egy fahasábot vágott a feleségéhez. A súlyos, nehéz fadarab ütése betörte az asszony koponyáját. A férfit ekkor megbüntették, az asszony a kórházból a szülőt házba ment és úgy látszott, végre megszabadult a házasságnak valóban nem nevezhető, megalázó, testet-lelket elnyomorító köteléktől. Nem úgy történt. Az anya és az apa mesterkedései folytán alig egy hónap múlva már ismét a férje házában volt és folytatódott minden tovább. Csak még durvábban csattantak a szavak, még keményebben sújtott az állatember ökle ... A 9/4-es páciens életkora 32 év. Ha nem olvastam volna az adatait — nem hinném. Ötvenéves megtört asszonyra emlékeztet. Igen — 1945-ben látott fényképekre emlékeztet, a hitleri koncentrációs táborokból szabadult, minden poklot átszenvedett megkínzottak képére. Exogén elmebaj. Külső ártalom által előidézett betegség. A tudományos megnevezés mögött azonban embereket találtam: egy fiatal férfit, akt visszaélt egy lány rajohgó bizalmával, egy anyát, akiben az anyagi jólét látványa megbénította az anyai érzést és szinte eladta a lányát, egy apát, aki kegyetlenebb volt gyermekéhez, mint a saját kölykét felfaló tigris, egy öregedő férfit, aki szégyene az emberiségnek, egy falut tele középkori babonákkal, merev és torz előítéletekkel, ahol csak a televíziós készülékek anténnái hirdetik a jelent, de a szellem még ma is a középkor erkölcsi mocsarában fuldokllk. Az asszony ül az ágy szélén, arca szinte szoborszerűen merev, szeme fénytelen. Ha közelednek feléje, két kezét védekezőn maga elé tartja. Megölték az énjét! Tetszhalott, vagy igazi? Még nem lehet tudni. Csak annyit tudok, hogy a 9/4-es tragédiája nem egyedülálló eset! PÉTERFI GYULA
