Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-21 / 3. szám
ADY ENDRE: KNECHINÉNI ÉS A FIA Kisvárosi udvar volt, három alacsony házzal, az egyikben Knecht néni és a fia lakott. Csöppnyi kis, vén sváb asszonyka volt Knecht néni, aki mindég sürgöttforgott, amikor nem imádkozott. Sokat imádkozott, s még többet szeretett volna, de nem lehetett, mert a fia rossz fiú volt. Nem volt az a fiú mai fiú, nagy, pohos, vörös arcú, kopaszodó agglegény. Knecht néni váltig azt állította, hogy harmincöt éves a Pisti, de alighanem negyven lehetett már. Építőmester volt, nagyon ügyes, ravasz, amikor nem ivott. Knecht néni azt mondta, hogy nemrégen iszik. A Pisti néha két-három hónapig megemberelte magát, dolgozott, gyűjtötte a pénzt. S ekkor tíz napig nem láttuk, csak a hírek jöttek, miket mívelt a Pisti. Soha azután gyászosabb valakit nem látott senki, mint amilyen a hazatérő és megtérő Pisti. Mint egy nagy beteg, kivert, szomorú állat somfordáit be a Knecht néni szobájába. Knecht néni elkezdett rögtön jajgatni, s a Pistinek lágy szíve volt. Ő is elordította magát, néha egész napot elsírtak, eljajgattak együtt. Betöltötték az egész udvart ezzel a vad, szomorú, tehetetlen együttsírással. A vége az lett, hogy Knecht néni megbocsátott a Pistinek, s odaadta neki a nehezen összegyűjtött hatosokat szivarra. Mi, apró diákok, akik az udvaron egy másik házban laktunk, szinte féltünk ettől a két különös embertől, Knecht nénitől és a fiától. Hogy lehetett ilyen piciny, jó vénasszonynak ilyen rettenetes nagy és rossz fia. Knecht nénit egy erős szél, ha kimegy az utcára, elkapja, s elfújja a porral a Postarétig. A Pisti talán százhúsz kiló is volt, hájas, csúnya kövérségű, s talán az ital is puffasztotta. Amikor néha részegen érkezett éjjel haza, s keresztüldülöngött az udvaron, olyanokat fújt, hogy fölriadtunk álmunkból. Egyszer kiszöktem, megállottám a Knechték ablaka előtt, s hallgatóztam. A nagy, csúnya, részeg fiú leroskadt a díványra, s onnan nézett véres, fáradt, de riadt szemekkel az anyjára. Knecht néni jajgatott, de aggodalmasan simogatta a Pisti vizes homlokát: — Fuccs a sok jó pénz, úgye, megint fuccs a sok jó pénz? Pisti nyöszörgött, azután elordította magát: — Mama, gazember vagyok, tegyen engem a bolondokházába, mama. Vegyen egy revolvert mama, s ide a szívembe, ide. Knecht néni még hangosabban jajveszékelt, keresztet vetett sokszor. Azután megcsókolta kopaszodó, lógó fejét a Pistinek. A Pisti még nyöszörgött egy keveset, de a mámoros álom elnyomta végül. Ekkor Knecht néni lehúzta a Pisti cipőit, ruháját rettenetes kínnal. Hideg vizes ruhát tett a Pisti homlokára, betakarta. Volt egy kis térdeplője, elővette, s ott imádkozott egy gyertya mellett sírva, hangosan. A síró imádságba néha belenyögött vagy belehorkolt a lázas, részeg, alvó ember. Beszélték már az udvaron a cselédek is, hogy Knechtéknél nagy baj van. Knecht néninek volt egy kis pénze a takarékban, de az most már egy fillérig elfogyott. A Pisti most már egyre ritkábban dolgozik, talán nem is tudna már dolgozni. Knecht néni már bútorokat adott el a múlt héten, hogy legyen mit enni. Egyszer megint nagy sírást és lármát hallottunk, hajnalban volt. — Mama, megesküszöm, hogy sose lumpolok többet. A Szűz Máriára esküszöm neked, mama, sohase. Ha még egyszer rosszat teszek, haza se jövök, hanem megölöm magamat. — Ne, ne, azt ne beszéld, azt ne tedd, Pisti, ne beszéld, Pisti. — És meg fogok házasodni, mama, egy jó feleség otthon tartja az embert. — Várj, míg meghalok, Pisti, ne hagyj egyedül. Csak ne igyál, megesküdtél, és gyűjts pénzt, és megházasodol, ha én meghalok. Négy hétig nem történt semmi baj, a Pisti pénzt is hozott olykor haza. Nagyon kellett a pénz, mert végrehajtó járt már Knecht néninél gyakran. A Pisti azonban korán kelt, dolgozott, tervezett, szaladgált. S nagyon köpte a markát, hogy még négy hét kell csak, s akkor sok pénzzel jön haza. Knecht néni majdnem megfiatalodott a boldogságtól, és már imádságra is több ideje került. Közeledett a nap, amikor a Pisti hozza a pénzt. Szombat estére ígérte ezt Pisti, és szombaton éjjel világos volt reggelig a Knecht néni ablaka. A Pisti nem jött, vasárnap se, hétfőn se, kedden egy rossz fiákerben hozták haza. A fiákeres addig veszekedett a jajgató Knecht nénivel, hogy Knecht néninek ki kellett fizetnie. Hálából a fiákeres hívott még két embert a szomszédból, s leemelték, bevitték a Pistát. Ami ezután történt, megint leskelődtem tudniillik, azt sose felejtem el. Knecht néni ablaka. A Pisti nem jött, vasárnap behozott egy hatalmas nádpálcát. Minden erejét összeszedte Knecht néni, s úgy verte a Pistit. Nem nézte, hol éri, ütötte a fejét, az arcát. A részeg ember bódultán ordított az ütések alatt. Azután csönd lett, Knecht néni fáradtan, duruzsolva imádkozott. Egy napig aludt a Pisti, s amikor fölébredt, csupa fájdalomra mozdult. Az arcán is kék kígyó, és az egész teste ütött seb. Nem jutott eszébe semmi, s csak azt tudta, hogy megszegte az esküt, ellumpolta a pénzt. E ekkor jött be a szobába Knecht néni a nádpálcával. Pisti most sem emlékezett semmire, de a nádpálca és a fájdalom eszébe hozta a harminc év előtti emlékeket. Szepegett, kétségbeesett, odaszaladt Knecht nénihez: — Ne bántson mama, sose leszek rossz, sose. Knecht néni még vagy kettőt rámért a Pistire, s nekem azt mondták, amikor tíz év múlva ismét abban a kisvárosban jártam, hogy Knecht néni meghalt már, de a Pistinél józanabb életű embert senki se látott azóta a verés óta. PETR1K JÓZSEF 1. Spáőll felvéti semmit: Ez itt a kihűlt ágy, ez feldúlt csillagpárna, ez lejárt homokóra ez meg a fájdalom. Amott tört kerti gömb, s ott az elsuhanásod érzelemgyűrűl Ez pedig én vagyok: Homlokom szárnyfalán koppan a hideg köre: törtre vált egésznek lettél a nevezője. II. Maradok én így, pótállapotban, egyensúlytalan ránehezedve a biztos földre. Miért is vagyok nyüszítő ebként az állvajárás láncához kötvel Egyenes létek, szerencsés sorsok, szédüljetek fel, toll-lényegetek bár égbe szálljon — maradok súlyos pótállapotban, kétszeres terhem a föld alá nyom. 111. Mezítláb jár a villanypózna, még jó. hogy óvatosan lép át: Répaszínü a Hold. Valaha megszerettem a sárgarépát. Narancsot még sohasem loptam, Mindig vágyódtam Afrikába. Mit tesz a százlábú bogárnak, ha kificamodik egy lába! Fent a pacsirták tálalják már a reaaelit az angyaloknak. A főpíncér azon dühöngött, hogy filléres borravalót kap. Éllel. Tegnap, vagy ezer éve? váratlanul kettéhasadtam ... Úristen! nyílik, tisztul az ég, hegyes kardok égnek alattam. IV. Reggel a világ világosabb és rendezettebb. Tisztán látom fémbuborék gondolataim behorpadozott gömbjeit. Kár az acélos-kék zománcért önérzetem szilaj pajzsáról. — De talán minden, minden játék s a játékban mindig van vesztes, tekinteted makacs hiúsága gótikus ívére szegezted, s melletted suhantak a tények örömei a semmiségbe. A harmadik, ki mégis páros, csak buzgóságban tett túl rajtam, szándéka kötéséig sem ért. Rézkanalát úgy merítette a kéj üstjébe, ügyetlenül, hogy kopaszra forrázta magát. De nagyon bánt, hogy felszívtalak szivacsként, szomjas sejtjeiben, — hónapos esők türelmével megtöltötted a réseim. V. Gyöngyit keresitek? Mindhiába! Gyöngyi sohasem volt, Gyöngyit csak kitaláltam. Mellettem rút leány kotrült a cseréptálban, fonnyadó szájából nyál folyt s cseresznye nedve félre menekültem, ábrándnak keseredve. Gyöngyi sohasem volt, én szültem, kitaláltam, száz görbe láb ugrált borgőzös nőstény-bálban, hát azért van szemem, hogy mindent néznem kelljen?! Gyöngyit ' rpótlásként karcsú Iá emeltem. Gyöngyi s■ \sem volt, Úgy vésteiu, úgy alkottam, mint aki csillámot kutat szennyes homokban s álmatlan éjeken csillagos eget járva rádöbben végtelen pusztító magányára, s értve az elmúlást daccal megsokasodva ábrándja térképét rajzolja a homokba. Gyöngyi sohasem volt, nem vehetik el tőlem, nem sírják halszemek gyászát a temetőben. Én némíthatom el s én keltem újból szóra, mert mindene vagyok: bölcsője, koporsója.
