Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-21 / 3. szám

OS LAVA BLA2 KOVÁ: Y 3 AR 3 m fc>n V, (15. folytatás) Az asszony elpirult. — Mindjárt a gyerekszobába kiild­­lek, Jozef! Ilyen dolgok érdekelnek? Azonnal men] a nagyapa után, és beszélgess vele a méhekről. Nincs társasága. Egyedül van. És ne tömd tele magad a szendviccsel. Mondtam már, hogy a vendégeknek készült! Jozef rezignáltan engedelmeske­dett. Nos, nagyapa, még tenyészti azokat a vacakokat? Az öreg arca fölragyogott: | — A méhecskék, JoZko, az az én örömöm. Amikor hordani kezdik a mézet, és a fülem körül zümmögnek. Jozef bólogatt, de tekintetével Andrejt és Vandát követte. A minde­­nit, gondolta magában, ha úgy egy­két évvel idősebb lennék, nyomban lekapcsolnám a nőt. A férfiak a bort kóstolgatták. Két palack bazini, egy palack hazai rá­cséi bor, amit a szállító hozott aján­dékba és egy demizson bodzabor állt a vendégek rendelkezésére, amit a doktor jószívűen kínálgatott. Többet ér ez, mint a legjobb or­vosság. Kitűnő hatása van a légző­szervekre. Andrej kiitta a borát, melynek kel­lemetlen mellékíze volt, de az ópa­pák dicsérték. Csak az egyik mér­gelődött: Ilyesmi sose volt azelőtt. Soha! A szállító-zenetanító az igazolta­tások miatt méltatlankodott, a halk szavú, csokornyakkendős pedig a cseheket szidta. Paätinsky ijedten csillapította őket. Most egyszeriben boldog volt, hogy a főnökök nem jöttek el. Ki tudja, milyen baj szár­mazhatott volna belőle. Andrejt és Vandát az egyik sarokba invitálta, és egy bársonykötésű fényképalbumot nyitott föl nekik: — Ez itt édesapám és édesanyám. Kiváló emberek voltak. És itt vagyok én. Ugye, nem is hinné, kisasszony? ötven év alatt bizony megváltozik az ember, hahaha. Vanda az óráját nézte: — Nagyon jól érezzük magunkat, doktor úr, de mégis mennünk kell már. A gyerekek fölébredhetnének. — Gyerekeik vannak? — Nekem nincsenek, csak a hú­gomnak. A kétéves mumszban és az ötéves köszvényben fekszik. Én ápo­lom őket. — Kétéves gyereknek köszvénye van? Nem, dehogy. Az ötévesnek van köszvénye. Vírusos megbetegedés. — Hm. Ez manapság... de az or­vostudomány ezt is megoldja. — Reméljük. Szívesen marasztalnám magu­kat. Nem, doktorom — szólt közbe Andrej. Köszönjük a szíves vendég­látást. A szalon zajos volt, a férfiak ve­szekedtek, az arcuk belevörösödött, a hölgyek szülésekről beszéltek. Bo- Zena, aki boldog volt, hogy nem kel­lett lefeküdnie, szundikált. A fiatal pár eltávozását senki se vette észre. Csak Jozef ugrott föl a nagyapa méhkirálynőről szóló előadásénak kellős közepén, és rohant fölsegíteni Vanda bundáját, — Jó éjszakát — motyogta, és el­pirult. Vanda megajándékozta ragyogó mosolyai egyikével. Fülét az ajtóhoz szorította és hal­lotta, amint nevetve mennek le a lépcsőn. — A minden», ez aztán nő — jaj­­dult föl. PaStinsky számba vette az ajándé­kokat. Kapott egy palack cinzanőt, egy meggylelkét, egy üveg boróka­pálinkát, egy pár papucsot, sálat, nyakkendőt, BoZenkától pedig egy hímzett zsebkendőt. Ezek fölött ural­kodott, trónolt a jegesmedve. Meg­érintette, és a porcelán megdobog­tatta a szívét. Hiába, a vállalat mégiscsak tudja, mit jelent ő ott: Mindenki gratulált neki. És bár nem is jöttek el, de tisztelik őt. Tisztelik. _ Az óvodának semmi köze sincs az úttörőkhöz, mégse tudják őket nél­külözni egy ünnepélyen se, és ami­kor a városi nemzeti bizottság elnöke köszönetét mondott az államnak, a brlgádosoknak és a jelenlevő szülők­nek, egyszerre a harmadikosok egy kis csoportja rohant fel a pódiumra piros tulipánokkal. Az asztalnál hi­vatalos tényezők, az építkezés veze­tője, az óvoda igazgatónője és négy funkcionárius ült. Ott ült Vanda is, akit a képviselő erőnek erejével ma­ga mellé ültetett. Vanda mégiscsak kijárta a katlanokat. A fiúk szétosztották a virágcsok­rokat, de véletlenül, vagy inkább szándékosan, hárman is körülfogták a Vöröst, ráerőszakolták a tulipáno­kat, a képviselő pedig nevetett. Pokolfajzatja. Már ezek a poron­tyok is a bűvkörébe kerültek — és a saját virágait is Vandának adta át. Majd, úgy, mint ahogy a mú­zeumokban szokás, papucsokat kap­tak, és mentek, hogy megszemléljék a még be nem fejezett épületet. Sok volt a helyiség, levegő, napsugár, hó­ember és bohóc, meg asztalkák és kis székek a törpék részére. Vanda nagy elégtétellel ujjongva az egyik kiskocsihoz guggolt, melyben egy szőrös nyuszi feküdt. — Mindig szerettem volna, de so­se kaptam. Mindjárt elcserélném a tervezőirodát az óvodával. A képviselő legszívesebben a trak­tort indította volna el, de erőt vett magán. — Maga szeret játszani, ugye? kérdezte. — Nagyon. — Sokáig megmarad még ez a játékos kedve? 1— Remélem. Az ideges szem szinte gyöngéden hunyorgatott Vandára: — Azt szokták mondani: Legyen végre eszed! Nőjön be a fejed lágyai De ha a nagykorúság az örömök vé­gét jelenti, annak a képességnek a végét, hogy csodálkozni tudjon, akkor maradjon továbbra is gyermek. — Nem gondolja, hogy már komo­lyabb lehetnék? — Hisz maga komoly, csak nem tud róla. Az ilyen mondatok hatodikos gim­nazista lányokat szoktak elbűvölni. De Vanda, mint aki jól szórakozott, fölállt és kéjjel nyomkodta a gumi­elefántot. — Tulajdonképpen haragudnom kellene magára. Állandóan erkölcsi leckéket ad, ez hálátlan feladat. A képviselő szórakozottá vált, bi­zonytalan kora és hosszú, sovány keze, amely a rosszul szabott kon­­fekciós ruhából csüngött alá, még feltűnőbb lett. Szabály szerint untatnia kellett volna Vandát. Hisz untatta őt minden úgynevezett okos ember és komoly beszélgetés. Híres komolyságuk csak szappanbuborék volt. De a képviselő 10 elszórakoztatta. Igaza volt akkor, amikor azt mondta, hogy Vandáék ge­nerációja az életét adná egy aforiz­máért. Minden aforizma volt. Vanda magatartása, a lakása, a szerelmei is. A szerelem gyűjtőfogalmába aka­ratlanul Andrejt is belefoglalta és ez a véget jelentette, bár ezt még nem mondta ki. Andrej mint aforizma. Kissé durva meghatározás. Ennek a csúnya férfinak, akinek nincs érzéke az elegancia Iránt és semmi iránt, ami ezzel összefügg, ennek a fáradt, hajlott gerincű férfi­nak, akinek mosoly helyett forradás van az arcán, untatnia kellene Van­dát. Nos, az unalom helyett érdeklő­dést, szinte feszültséget keltett. Van­da imádta a talányokat, és a kép­viselőben volt valami, amire nem talált feleletet. Sok férfin kipróbált mosolyt vetett a képviselőre is. Mások ilyen mosoly­ra úgy olvadtak el, mint a fagyasz­tott paraj a lángon, elolvadt a pozí­ciójuk, a koruk és minden válaszfal, csak az maradt meg, amivel a világ­ra jöttünk, és amivel a sírba me­gyünk: a puszta emberi test. Ez szó­rakoztatta Vandát. A képviselő nem ment bele az ilyen játékba. Nyugod­tan viselte a forróságot, barátságo­san hunyorgott, és most az egyszer Vanda sült föl. Valószínűleg különbség van a med­dő tekintély és az őszinteség között. A szülők csoportjából hozzájuk csat­lakozott egy asszony, megfogta a képviselő mindkét kezét, mintha francia négyest akarna vele táncol­ni, és lelkendezett: — Jaj, drága elvtársam, nem is tudja, mennyire örülök. És Vieruskám is! Már nem kell őt többé az egész városon át cipelnem. Mégiscsak meg­értük azt az óvodát. Nem is tudja, milyen hálás vagyok önnek és a kedves feleségének. A képviselő kiszabadította kezét, a biztonság kedvéért a zsebébe dug­ta, és mintha nem érezte volna hízel­gőnek a szavakat, felvilágosította az asszonyt, hogy Vanda nem a fele­sége, nem is a menyasszonya, egy­szerűen egy elvtársnő. És egyébként sincs semmi oka a hálálkodásra. Aztán fölszaladtak az első emelet­re, az asszonyt hagyták, hadd ára­dozzon a konyháról, amely azt meg is érdemelte. Most a nagy hálóba értek, ahol a tarka színű nyugágyak bámulato­san eleveneknek látszottak, mintha már kócos feltalálóik aludnának raj­tuk. Vanda megijedt, nehogy a kép­viselő megint a gyerekekről kezdjen beszélni. De őt csak az érdekelte, hogy jó-e a tömítés és a teraszajtó rendesen zár-e. — Tudja, mi nagyszerű magánál? — kérdezte Vanda. — Az, hogy nem udvarol nekem. Mert az szörnyű érzés. A férfi és a nő állandó harca fáraszt engem. A képviselő elnevette magát: — Ez a füllentése, Vanda, nagyon átlátszó. Az a harc a maga leg­kedvesebb szórakozása. A gumi­elefántok már nem magának való játékok. I — Igaza van — hümmögte Vanda. De akkor is jó olyasvalakit ismerni, akivel szemben nem kell állandóan harcra készen lennem. A képviselő leguggolva vizsgálta a csempéket, a réseket megrepede­zett bőrű ujjával tapogatta, mindez inkább egy szerelőhöz illett volna, mint egy főkönyvelőhöz. — Elég önmegtagadásomba kerül, de igazán nem udvarolok magának. És nem is fogok. — Nem vagyok az esete? — Akár­hogyan volt is, mégis rosszul esett a képviselő kijelentése. — Semmiféle nőnek nem fogok udvarolni. — Miért? — Egyszerűen nem vagyok elég egészséges a házaséletre. Vanda meg akarta kérdezni, hogy fizikailag-e vagy másképp, de eszébe jutott a múlt, ami mint egy égési seb, minden érintésre ■ fájdalmas. A hálóba egy látogató csoport jött be, s egy fiatal, jóképű nővér hívta őket a földszintre, egy kis sütemény­re. A Vöröst, mint valami mesterséges bolygót, kerülgette két jóhiszemű elvtárs. További beszélgetésre nem volt alkalom. A képviselőt az iskola energikus igazgatónője magával vitte, mert protekcióra volt szüksége a minden­ható szerelőknél. A kis étteremben, a Hófehérkék, csizmás kandúrok és lökhajtásos repülőgépek között meg­indult a mulatság, amit mindnyájan kiérdemeltek. ök ketten többé nem jutottak egy­más közelébe. Vandát amúgy is nyugtalanította az, amit olyan sajátosnak talált a képviselőben. Mindenáron tudni akar­ta, mi az, ami átsüt a mlndennapiság csiszolatlan burkán. Nyolc után ment haza a tavaszi városon át a szerel­mesek között, kezében a hóvirággal, a rétek, meg az áradó vizek illatát a város szívébe hordó szél özönében. Az útkereszteződésnél elejtette a kis csokrot. Lehajolt érte, de a követ­kező pillanatban már félre kellett ugrania a fékező teherautó elől. At­­villant rajta: Talán azért más, mert túlélte a saját halálát. Az ablakra a márciusi alkony ve­tett árnyat. A színe zsemlyesárga és zöld volt, s ez bosszantotta PaStins­­kyt. A naplementét emberemlékezet óta mindig vörösnek ismerte. Ille­nék, hogy most is vörös legyen. Elő­ször vette észre, hogy nem kell olyannak lennie, mint ahogy otthon a vitrin feletti képen megszokta. Az udvaron egy asszony szőnyeget porolt. Püff, püff. Az ütések visszaverődtek az akná­ból, és a visszhang az üres irodák­ban megismételte: Püff, püff. Paátínskynak az volt az érzése, hogy ő az a szőnyeg, és a kegyet­len ütések őt érik. Püff, püff. Minden egyes ütésnél megrázkő­­dott, mintha pofon ütötték volna. Mindnyájan elmentek. Máskor ő is otthon volt régen s az asszony kér­dezgette: Mi újság? Majd kiosztotta a levest a tányérokra. Ma nem tudott elmenni. Az épület szomszédos traktusában valamit ün­nepeltek, ének és nevetés foszlányai hallatszottak át: . a dunna alól négy láb látszik... Annuska lelkem, ringass el en­gem ... PaStinsky nézte a zöld naplemen­tét, és ez jelképezte előtte a világot, ahol semmi, még a nap sem meg­bízható. Kihajolt az ablakon. Püff, püff, kólintották fejbe az ütések. Mi lenne, ha most kiugranék? — villant át az agyán. Behunyta a szemét. Püff, püff, püff. Az orrát megcsapta a meleg vaní­liás kifli illata. A földszinten cuk­­rászmühely volt, az édes vanília sza­ga kellemesen hatott rá. Nyelt egyet. Gusztust kapott egy indiánerre meg egy tejszínhabos koporsóra. Egy ko­porsóra ... Mi lenne, ha most le­­ugrana? Az egész város róla beszél­ne. Elképzelte az emberek részvét­teljes arcát, meglepetésüket, saját összetört testét és főnökének a za­varát. Csak akkor lenne zavarban. Ojból maga előtt látta a délelőtti jelenetet Bobrík irodájában: — Értse meg, magamnak is Igen kellemetlen, tudom, hogy Idősebb ember, de ez a munkakör valószínű­leg nem magának való. Többször is ellenőriztem, sajnos az osztályán csak rendetlenséget és káoszt talál­tam ... Verejtékcseppek ültek ki a hom­lokára. — Megérti, ugyebár, hogy ilyen körülmények között... Egy negyed­évi időt adok, hogy más állás után nézhessen ... Kirúgták. Püff, püff. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom