Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-17 / 24. szám
gátat a támadó vizek ellen. Főzött a védőknek, mentette a csibéket, mindig ott volt, ahol segíteni kellett, ahol akkor még az asszonykéz is sokat tehetett. Az ember és az elemek harcában az ember győzött, de súlyos sebeket kapott. Tíz ház teljesen elpusztult, 130 megrongálódott. Amikor néhány nappal ezelőtt ott ültem az ekecsi HNB szobájában, büszke örömmel újságolták, hogy a tíz lerombolt ház felépült és 100 épületet kijavítottak, hogy a falu mezőgazdasága is kiheverte a vízverte sebeket. Egyszerű adatok, hűvösen igazságos tények ezek, melyek a városi embernek talán meg sem mutatják, mennyi, erő, mennyi emberi igyekezet, mennyi szorgalom kellett ahhoz, hogy a romok helyén ilyen valóság épüljön. AZ ÉPÜLŐ falak vakolatában, a földeken sarjadó vetésben ott volt, ott van az asszonyok Amit a tíz elvitt, az ember felépitet te. Miklős József és Martin László új otthona A baromfifarm la kói a naptól csó költ fák között verejtéke is. A Nőbizottság 33 tagja mozgósította az asszonyokat és lányokat, jó példát mutatva serkentette, buzdította új és új tettekre az egész falut. Anyák, asszonyok, lányok teste görnyedt a szövetkezeti földek fölé, anyák, asszonyok, lányok kezében mozdult a szerszám és a kezek, amelyek puha mozdulatokkal pályázták be reggel egy kis embervirág selyemfinom testét, néhány perc múlva már akarattól feszülő munkáskézzé keményültek. EGY év telt el a vizek haragja óta. Ez аг év nem adott pihenést, önfeledt órákat, puha csendet az ekecsi asszonyoknak. Minden nap új feladatot jelentett, amit el kellett végezni, ami nem tűrt halasztást, amit nem lehetett elodázni. És még mindig sok a tennivaló. A Nőbizottság jegyzőkönyveiben tárgyilagosan sorakoznak a panaszok: nincs bölcsőde a RÉGENVOLT időkben a krónikaíró szerzetesek színesaranyos kezdőbetűkkel díszítették a krónikák egyes fejezeteit. Ekecs történetében ez az első iniciálé. Ha rajzoló szerzetes lennék, az ekecsi aszszonyok szívével díszíteném! faluban, az óvoda kicsi, nem felel meg rendeltetésének . . . Folytathatnám, de úgy érzem, hogy az ekecsi asszonyokat tetteik dicsérik. És még valami . . . Egy évvel ezelőtt a sors feltette a kérdést: ,mit tanultatok, ekecsiek?“ A község lakói tettekkel feleltek, és a közelmúltban a párt és a kormány „A kiváló munkáért“ kitüntetéssel értékelte válaszukat. r— TÖRŐDIK A MAGÁNÜGYEKKEL? A nőbizottság munkája felöl érdeklődünk az apátfalusi szövőgyárban. A nöbizottság elnöknője Viera Králová. Munkahelye ugyanaz a helyiség, amelyben az üzemi pártbizottsági elnök dolgozik. Ennek a ténynek eleinte nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget, elvégre ez lehet véletlen is ... Megismerkedünk a nőbizottság tevékenységével, szervezeti munkamódszerével. A tizenegy tagú bizottság képviselői minden munkahelyen ott vannak és a felmerülő problémákat közvetlenül a rendszeres gyűlések napirendjére tűzhetik. A nőbizottság tagja a szakszervezet elnöknője is, akt a problémák megoldását tisztségéből kifolyólag közvetlenül az üzemvezetőségen szorgalmazza. Ugyanilyen közvetlen a nőbizottság kapcsolata az üzemi orvossal, sőt a losonci városi szervekkel is, hiszen Králova elvtársnő tagja a járási nemzeti bizottságnak is. Szervezetileg itt úgy látszik, minden a legnagyobb rendben van. De amikor felvetjük a kérdést, hogy képes-e a nöbizottság befolyásolni az egyéni problémák megoldását is, kitűnik — ez szervezetileg lehetetlen. A nőbizottsághoz, mint szervhez senki sem fordul magánügyével, panaszával, problémájával, bizalmasabb kérdésével. Elvégre a bizottság, éppúgy, mint a többi szerv és szervezet, a szakszervezettől a sportegyletig — a köztudatban valamiféle „hivatalos“ jelleget kapott, amelyhez csak közügyben lehet fordulni. A „privát" kérdéseket egymás közt tárgyalják meg az emberek. Itt azonban valami nem egyezik. A nőbizottságot csak akkor látogattuk meg, amikor az üzemben már megtudtuk: az egyéni problémák rendszerint megoldást nyernek, a legtöbb esetben éppen a „hivatalos“, üzemi szervek hozzájárulása, segítsége révén. Amikor olyan esetek adódnak, hogy valakinek tanácsra, eligazításra van szüksége — csodálatosképpen mindig talál valakit, aki a tanácsot, eligazítást megadja, még a legkényesebb kérdésben is. — Azt hiszem — mondja Viera Králová —, hogy a kommunista egyik legfontosabb jellemvonása a segítőkészség, az olyan tevékenység, amely a munkatársakban bizalmat kelt iránta. Ez nem szervezés, hanem kommunista öntudat kérdése. Ezért nincsen szervezeti formánk a magánügyek intézésére, de vannak kommunisták, akik mindig készek a jótanács adására. Mi a nőbizottságban érezzük az idősebb, tapasztaltabb munkásasszonyok segítségét e problémák megoldásánál. A fiatalok gyakran fordulnak hozzájuk bizalommal, s ők jótanáccsal szolgálhatnak, s szolgálnak is. Így azután ebbe a szobába nem mint nőbizottsághoz, hanem mint emberhez kerül egy-egy megoldást sürgető probléma, vagy a bizottság tagjai, vagy az itt dolgozó pártbizottsági elnök útján . .. Mintegy szavai megerősítéseképpen két fiatal leány toppan a szobába: — Vera néni kérem, azt szeretnénk ... — s itt rámnéznek és elhallgatnak. Ügy látszik hivatalos személynek néznek. Inkább gyorsan elbúcsúzom, hogy magánemberekként maradhassanak egymás közt — a pártelnök és a^nőbizottsági elnöknő helyiségében. Vílcsek Géza — Valóban, miért is nincs itt barátnője? — tettük fel az első kérdést. — Nincs barátnőm, és ha a börtön előtt sem lett volna, bizonyára nem kerültem volna ide. — Itt azonban élősködés és nem a barátnője miatt van Ez igaz, de ő vitt bele. Ö találkozgatott külföldi turistákkal, ő hivott engem is társaságukba, ő közvetítette a további ismeretségeket. Azzal a finn kereskedővel is ő Ismertetett meg, akiről már bizonyára olvastak a periratokban is, hiszen tanúként szerepelt. — Q a gyermeke apja? — Nem, az egy nyugatnémet turista De arra az emberre nem szívesen emlékezem, szélhámos volt, nős. Ezt persze nem árulta el nekem. — És a finn kereskedő? — A kettőt össze sem lehet hasonlítani. Igaz, hogy ő is nős volt, de már válófélben van, és azt ígérte, utána feleségül vesz. — És maga hitt neki? — Nem volt okom a kételkedésre. Mindent tudott rólam, a kicsit szerette és ha nem Ítéltek volna el... —... összeházasodtak volna? — Igen. Mindig erről beszélt, és még ide is küld leveleket. Be akarja váltani az ígéretét.. — Huszonöt évnél nagyobb a korkülönbség kettőjük között. Gondolja, hogy boldog lesz ez a házasság? — Nagyon jó ember. Azt gondolom — a többiekkel ellentétben — őszinte férfival találkoztam, aki segíteni akar rajtam. — Miből ítéli ezt meg? — Amikor még szabadlábon voltam, azért adott pénzt, hogy ne érintkezzem más külföldiekkel. Ez nem elég bizonyíték? Figyeljük Jana napsütötte arcát, miközben ő egész természetességgel beszél olyan dolgokról, amelyek nekünk különöseknek tűnnek. És mégis, ez életének, mindennapi életének egy része. Filmtéma is lehetne, vagy tanmese a szerelemről — ha nem így végződne. Egy fiatal lány vágyódik az „édes élet“ 'után, az egészen mindennapi „édes élet“ után, hiszen ilyet sok filmben látott már. Jönnek a barátságok, eleinte vele egykorúakkal. Azonban idejéből nem futja szerelemre is, munkára is. Harc dúl benne, és a szerelem győzedelmeskedik. A munka lassanként annyira háttérbe szorul, hogy Jana már élni is tud nélküle. Marad a szerelem. Különféle férfiak következnek — szállodai portástól különböző nemzetiségű gazdag külföldiekig. Sokukat már elfelejtette, kettőre azonban sokáig fog még emlékezni. A nyugatnémetre, akitől a gyermeke van, de aki szélhámos, mert titokban tartotta, hogy már van felesége. És a finn kereskedőre, aki bár szintén házas, de hamarosan — éppen Jana miatt — Ismét szabad ember lesz. És a mese vége a boldogság. Janát feleségül veszi a gazdag ember, és magával viszi a meszszi Finnországba és boldogan élnek, amíg ... de állj! A finn kereskedő még nem jött el. Egyelőre a közbiztonsági szervek vitték el Janát. A finn kereskedő csak 14 hónap múlva jöhet érte, mert az élősködésre vonatkozó 203-as törvénycikk előbb nem engedi. Éva monológja egészen rövid. Nem is nagyon gondol már a múltra. Egy hét még és hazamegy, mert letöltötte büntetését, és új életet kell kezdenie. De hol és kivel? Hová mehet innen? Hol lelhet otthonra, amikor még soha nem volt otthona? Nevelőapja húsz éves volt, ő két és fél, amikor először találkoztak; anyja néhány esztendővel, idősebb volt a nevelőapánál. De ez a hármas találkozás nem volt szerencsés. Az ifjú apa, aki még saját maga is apai gondoskodásra szorult, nem tudta magát beleélni új szerepébe. Élvezni akarta az életet, és nem volt kedve, hogy egy idegen gyermekről gondoskodjék. Élvezni akarta az életet és még élettársáért sem volt hajlandó felelősséget vállalni. Az asszony dolgozott, ő pedig otthon maradt a gyermekkel. És az évek múlásával azonos arányban nőtt bennük a vágy — a kis Évában és mostohaapjában egyaránt —, hogy ennek az áldatlan helyzetnek véget vethessenek. Éva szeretet nélkül élt. Anyai és apai szeretet nélkül. Karácsonyra nem kapott ajándékot, születés- és névnapját nem ünnepelték. Dolgozni kezdett. Keresete fedezte ellátását, öltözködését, olykor még apja italszámláit is. Tehát mindene megvolt, csak a szeretet hiányzott. Később már odáig jutott, hogy fő foglalkozásává vált — a szerelem. Ez juttatta Dél-Szlovákiába is. Mi vár rá odakint? Otthonra lel-e? Vagy ismét visszatér ide, hogy a hiába keresett otthont — bár csak átmenetileg — e helyen találja meg? Szomorú történetek, tragikus helyzetek. Jellemek, szokások, módszerek és érdeklődési körök szövevénye. Ki lehet-e alakítani ilyen helyen harmonikus kollektívát? Néha bizony ez nagyon nehéz, de a munka itt is segítséget nyújt. Mert a mai börtön nem hasonlítható a múlt fogházaihoz. A mai börtön mindenekelőtt nevel és nem büntet. És nevelni elsősorban jó szóval, megértéssel és jutalmazással lehet. Megemlékeznek itt a nemzetközi nő- és gyermeknapról, mert a nők itt is csak nők maradnak — legyen bármekkora is a vétkük — érzékeny anyák és feleségek. És annak ellenére, hogy ez így van, a távozáskor elhangzó „Viszontlátásrá“-t csak a szokás mondatja. Éppen ezért azonnal hozzáfűzik azt is, hogy: „de nem ittl“ És ezt őszintén remélik — mind a nevelők, mind azok, akik visszanyervén szabadságukat, új utakra indulnak — szeretnénk hinni: szebb utakral DR. M. PIOVAR&