Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-17 / 24. szám
J AS PÁK Nyár volt. A jobb társaságbeli emberek, akik szabadságukat a kellemes éghajlatú hegyvidéken, a Makríl folyőnál töltötték, most ott szorongtak a parkoló téren, ahol a pandzsábi országúiról érkező autók szoktak megállni. A napot mér eltakarta a himalájaí cédrusokkal borított hegycsúcs és leáldozó sugarai rőten lángoló tűzfalként lobogtak a hatalmas fatörzsek mögött. Az égboltozaton szétterülő pávafarokhoz hasonlóan ömlött el az alkonyplr. A bíborfátyolos magas fekete hegyek nyugodtan és komoran álltak őrhelyükön. Az alkony finom pókhálója meg-megrezdült a hegyoldalak berkeiből fölhangzó madárdaltól, s a levegőben átható fenyőillat terjengett. Minden mozgásban volt, és a légkör pattanásig feszült az örömtől és lelkesedéstől. Az emberek türelmetlenül várták a költő jöttét —- a költőét, aki a haza oszlopainak legékesebbike volt — hogy lábai elé rakhassák hódolatukat. Igen, a költő, az ország büszkesége, akinek tehetsége előtt meghajolt Európa és Amerika; nos, éppen ez a költő jön néhány napra a Makríl folyóhoz, hogy helyreállíthassa egészségét, Az országúton — kanyargó szürke szalag a hegyek testén — porfelhő tűnt fel. A kíváncsi tekintetek és a karok ebbe az irányba meredtek. Néhány pillanat múlva a gyorsan közelgő porfelhőből kibontakozott a fekete gépkocsi. A tömegen áthullámzott az öröm. Az autó megrekedt a tömegben. A hegyek visszhangoztak a kiáltásoktól: „Éljen a költők gyöngyei“, „Dicsőség Szaraszvati istennő nagy fiának!“, „Éljen a haza ékessége!“ Csontos Vilmos Új szerelem A tegnapi tűz egészen más volt: Női szemekben parázsra leltem, S felgyűlt a vérem, szívem is lángolt, S oltószerét a csókban kerestem, Arany a kalász, s konyul, ha érett, S magát adja, hogy éljen az ember. — Az a régi tűz mire elégett: Kalász, te lettél újabb szerelmem. Több vagy a csóknál, mit tegnap kaptam. Simogatlak — s te megölelsz engem. S hogy daloskedvű ifjú maradtam, Az is azért van: vérré válsz bennem. S vérem cseppenként szivárog vissza A barázdába, mely téged ringat, Hol ágyat vetett — megszépült, tiszta Szándéka szívemnek, s karjaimnak. — Férfikoromnak legszebb szerelme, Tedd földünket még termékenyebbé, S kalász, ha nyár jön, borulj fejemre, Mintha egy kicsit — megérdemelné. Az autót elborították a virágok. A nagyszerű ünneplés, a felemelő fogadtatás után a Makríl folyó vendége, hódolóitól körülvéve, kissé meghajolva a virágkoszorúk terhe alatt, eltávozott. Az emberek, mámorosán az ünnepléstől, győzelmi felkiáltásokat hallatva futkostak ide-oda. Azok, akik láthatták a költő arcát, szinte sugároztak a boldogságtól. Ügy volt, hogy a költő a Dhavalgiri szálló első emeletén fog lakni. Az emberek elkísérték, még sokáig nem engedték lepihenni, végül szétoszlottak. A tiszta égbolton fölkelt az óriási hold, és hűvös fénye elárasztotta a tájat A tejfehér sugarak özönében a Dhavalgiri szálló hófehér épülete ezüsttömbként ragyogott. A szálló előtti kertben világos volt, de az északnyugati oldalon megbújtak az árnyak. Minden csendes volt, az ablaküvegek csillogtak a holdfényben, s a. függönyök mögül tompán szűrődött ki a beszélgetés moraja, és hallani lehetett a szolgák lépteinek halk neszét. A kert sötétségbe borult részén lányalak simult az egyik fa törzséhez és merőn szögezte tekintetét az első emelet kivilágított ablakaira, ahol a köztiszteletben álló költő lakott. . Ez a lány is ott volt a zajos fogadtatáson, lelkendezve szórta virágait a költőre, és üdvözlő szavakat kiáltozott. Csakhogy a nagy tolongásban egyetlen egy röpke pillanatra sem láthatta a költőt. Ezért jött tehát Ide — a vágytól űzve, hogy megpillanthassa — és merőn nézte az ablakot. De az ablak üvegére csupán a költő árnya vetődött. A kellemes vacsora után a költő kiment a verandára és elnézte a fekete hegyek fölött elomló varázslatos holdfényt. Aztán pillantása lejjebb csúszott a keskeny, homályba borult völgyre, ahol, mint cikázó villám' kanyargóit a Makríl folyó erős sodrású árja. Amikor meghallotta sötét, vésztjósló zúgását, megremegett. Sokáig állt, mozdulatlanul, mint akit megbabonáztak. És a lelkében mindjobban elhatalmasodott a vágy, hogy ebben a káprázatos holdfényben megnézze a vad folyót. És nem tudott ellent állni a Szépség csábításának. A lány még mindig ott állt a fa alatt, és szomjas szemmel nézte a költőt, a haza egének ragyogó csillagát. Sokat nem láthatott a hold fényénél, mégis boldogan sóhajott és tiszteletteljesen fejet hajtott. Már éppen el akart menni, amikor észrevette, hogy a költő lefelé lépked a lépcsőkön. Kisvártatva leért a kertbe. Lent a költő ráeszmélt, hogy nem ismeri a híres folyóhoz vezető utat. Tanácstalanul körülnézett, segítséget keresve. Pillantása ráesett a nem messze álldogáló lányra. Megérintette a kalapját és megkérdezte: — Szintén ebben a szállodában lakik? A lány lesütött szemmel felelte: Igen. A költő tovább kérdezett: — Nem tudja, merre kell menni a Makríl folyóhoz? A lány előbbre lépett és így szólt: — Tudom. Körülbelül száz lépésnyire innen van egy híd — s már készült is, hogy megmutassa az utat. A lány arcára ráhullott a holdfény. Nagy szemében a szemöldök keskeny íve alatt lázas lobogással verődött vissza a Makríl folyó hullámainak csillogása. A költő zavartan hárította el: tani. Nem, nem, nem akarom fárasz-A lány azonban erősködött: — De hiszen egészen közel van És a tiszta, holdfényes éjszakában a bátor és bizakodó lány, aki olyan bájos volt, mint egy megelevenedett gyönyörű márványszobor, elindult, hogy utat mutasson a költőnek, a Szépség istenítőjének A költő lelkében költészetének lantján megrezdültek a finom húrok és ezt gondolta: „A Szépség maga hívogat, hogy megismerjem. A végtelen Szépség óceánjáról elindult egy kis hullám, hogy megismerkedjék velem, a másik kis hullámmal.“ Odaértek a Makríl folyó hídjához. A könnyű híd rugalmas acélköteleken függött a sodró ár fölött, amely vad és sötét dübörgéssel tört elő a két hegyfal alkotta keskeny szakadékból. A költő és a lány megálltak a híd közepén. Alattuk szédületes gyorsasággal ezernyi holdkorong olvadt folyékony ezüstté és zúdult tova vagy sziklának ütközve habbá forgácsolódon. A költő a habokba bámulva szólt: — Ö, féktelen gyönyörűség! A lány úgy érezte, a Természet hangját hallotta. A költő kis idő múlva megszólalt: — A Szépség csak a szenvedély viharában születik. Ha elmúlik a szenvedély, sár marad utána. A lány rajongva hallgatta szavait. A költő tovább beszélt. — A forrásnál a Makríl nem ilyen vad és fékezhetetlen. Szelíd, mint a csecsemő. S mielőtt eléri a tengert, áthatja az öregkor megfontolt lustasága. Ö, Makríl folyó! Ez itt a te időd! A virág sem szép, mielőtt kinyílik, sem akkor, amikor szirmai már hervadnak. Virága telje az ő igazi ideje. Csupán ekkor zümmögi körül az elbódult méhecske. — A költő hosszan sóhajtott, majd elhallgatott. És múltak a percek. A hegyről leszaladó hűvös szél az idős költő emlékezetébe idézte az időt. Úgy látta, hogy a Makríl habzó fehérsége különös fénybe burkolja a lány szépségét. Egy pillanatra figyelme elfordult az ijesztően zúgó ártól és belefeledkezett a hallgatag lány bájos arcvonásaiba. A hűvösödő szél megremegtette: Már késő van, mennünk kell. A visszafelé vezető úton ezzel fordult a lányhoz: — Nemsokára holdtölte. Holnap sokkal világosabb lesz az éjszaka, mint ma. Holnap is eljön, hogy megmutassa az utat? — és tompán felnevetett. A lány határozott hangon válaszolt:
