Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-14 / 2. szám
JAROSLAVA У BL AZ КО VÁ: I awha (14. folytatás) Hogy képzelnéd az egészet? — A házasságot? Egész egyszerűen együtt élnénk. — Ez az egész programod? Nem túl kevés? Nyugodtan vizsgálgatta a lány nyakát, vállát, a hálóing kivágását, amely mögött aranybarna keble hullámzott. A Jobb füle alatt egy fekete anyajegy volt. Azelőtt ezt sose vette észre. Megérintette a kisujjával, és Draha Jutott az eszébe, akinek nem volt más vágya, csak hogy mindig vele lehessen. És ő ezt nem értette meg. Vanda hűvös magatartását büntetésnek, az élet sötét igazságszolgáltatásának vagy éppen ellenkezőleg — logikátlanságának vette. — Szövetkezeti lakást vennénk — mondta Andre] gyerekesen. Vanda ásított. — Nemrég valaki ugyancsak házassági ajánlatot tett nekem. A lakáson kívül gyerekeket is ígért. — Ki volt az? Erről nem tettél említést! — Ne légy nevetséges! Ezt csak tréfából mondta. Egy csúnya, nem fiatal, de érdekes férfi. Eszébe Jutott a szeles utca, a fáradt tekintet, a csibészes mosoly, amely mögött mintha mindig bújkált volna valami. — Nagyon érdekes ember volt. — Egyszer rajtavesztesz az érdekességeiden. — Mindenki megjárja egyszer. Lefeküdt, és behunyta a szemét. Nem felelt többé, mikor Andrej szólt hozzá, alvást színlelt. Andre] sokáig járkált föl-le, idegesen dobolt az ujjaival, és fürkésző tekintete meg-megállt a lány arcán. Aztán ő is lefeküdt a pamlagra, és elaludt. Vanda csöndesen fölkelt, felöltözött, és elgyengült lábakkal leszaladt, hogy képeslapot küldjön Ditának, az orvostanhallgatónak. Ezt Irta: „Gyönyörű Itt minden, csodálatos élményben volt részem az írtványmajoron. A. kedves, de biztosan evez az unalom állóvizei felé. A részletekről majd otthon. III. Vanda“ És csak esett. A város arculata az esőfüggönyön át egy bűnügyi film kulisszáivá változott. A víz árja zuhogott a csatornákban, ugyanakkor az utcákon ködhullámok emelkedtek, és úsztak, mint a kövér nők. A város inkább skót ingoványos területekre vagy egy színpadi gyilkosság hátterére emlékeztetett, mint Szlovákia fővárosára a legforgalmasabb éjszakán. A fények az úttest síkos felületét nyaldosták. Két berúgott monoton kurjongatása hallatszott: Olé, olé ... Az ananász! Vége lett a szilveszternek, megkezdődött az új év. Draha letette Svejket, amit a kétszáztizenötödik oldalon olvasott, és tenyerével végigtapogatta sterilen hófehér kötényét. A kötény zsebében egy levél zizzent. A levelet a nővére írta. Mint minden évben, ez idén is meghívtta Drahát, hogy „nála töltse az ünnepeket“. Draha inkább a munkát választotta. Ismerte már a „kellemesen együtt töltött ünnepek“ légkörét. Nővére mindjárt az első este félrehúzná, és azon a címen, hogy ő az idősebb, faggatni kezdené: — Nos, van már valakid? Még mindig nincs? Hogy lehet az? A te kapcsolataid mellett. Annyi ott az orvos. És a páciensek. Nekem ne mondd, hogy egy se veszítené el a fejét, különösen akkor, amikor szenved és a nő kedves hozzá. Annyira csúnya igazán nem vagy. De úgy látszik válogatsz. És ez baj. Én mondom neked. Hogy nem válogatsz? Az évek múlnak, észre se veszed és megöregszel, és az egyedüllét, fiacskám, az egyedüllét az ... Draha jól tudja, mi az egyedüllét. — Ne kertelj. Büszke vagy. Vagy még mindig arra a gazemberre gondolsz? Fiacskám, legyen eszed! Becsületes emberek szemében mindenki gazember, aki nem nősül meg kellő időben. És Draha nem elég okos. — Látod, én Stefannal... Nem tudom, Stefan nem leányálom, de az mire volna jó? Csak hogy nők után futkosson? Nem is valami nagy lúmen, de én sem vagyok Pajduááková. így kell gondolkodnod. Ha a harminc közeledik, a nőnek már... — és csak folytatta tovább. A következő órákban férjével együtt bemutatnák a családi tűzhely minden varázsát. A rántott szeletekkel összefüggő kényelmes boldogságot, a Jól nevelt gyermekeket, akiknek minden második szava a „kérnék szépen“ és „köszönöm szépen“, a tréfálkozást a mama kövérségével és apuka hármas tokájával kapcsolatban. Majd este a káposztaleves és pohárköszöntők mellett az ezerszer elismételt szavak: — Draha, egy év múlva vőlegényt hozz! De most már biztosan. Vagy talán már van is valakid? Ez a lány, csendes víz, egyszer csak meglep bennünket. Egy szép napon berobog egy Spartakon valamelyik főorvossal: Kedveseim, férjhez mentem. Vagy felénk se néz, meg sem ismeri majd a szegény embert. Draha nagv betyár. Végignézte ezeket az 6 számára rendezett Jeleneteket, mintha csak egy operettet nézne. Nem rajongott a színházért. Ezért inkább a kórházban maradt. A páciensek türelmetlenül kocogtatták fogmosó poharaikat. Draha felbontott egy palack ásványvizet, töltött, és egy kis bort is öntött hozzá. A csíkos pizsamájú árnyak felélénkülve álltak fel, a poharak csengése néhány pillanatra elnyomta a karból szagát. Egészségére! Kedves egészségére! Az egészség szót itt mint a varázsigét ejtették ki. — Kedves nővér, a maga egészségére. Vagy arra, amit a legjobban szeretne! Draha egy pillanatra Andre] szemét látta. Ránézett az öreg bácsira, aki alig látszott ki a kórházi pizsamából. s akinek az orvosok már csak egy hónapot iósoltak. — Ugyanazt kívánom, amit maguk. Egészséget és békességet. Semmi többet. — Hát akkor egészségünkre! — Az öregecske fiatalos hévvel emelte föl poharát: Mnoga lieta, mnoga ljeta, mnoga ljeta zsiviő! Mnoga lieta, mnoga ljeta, mnoga ljeta zsivió! Mindenki előkotort egy ötkoronást a Pastinsk^nak szánt ajándékra. Elég kelletlenül. Részben, mert mindenki érezte még az elmúlt ünnepek kiadásait, részben, mivel ebben a hó10 napban már két névnapot ünnepeltek, végül pedig mert a doktor nem volt túlságosan népszerű. Mégis összegyűlt valami. Eubica, a titkárnő vett egy jegesmedvékkel díszített hamutartót és egy kőnyvvédőt. A hamutartó ronda volt, de mit tegyen, januárban nincsenek virágok, és az üzletek még karácsony óta üresek. Különben is, mit vásárolhatna egy férfinak? Pastinsk^nak végeredményben mindegy volt. A hamutartót, aminek semmi hasznát nem veszi, mert nem dohányzik, nem mint ajándékot, hanem mint szimbólumot fogadta el. Mint a nagy napra, ötvenedik születésnapjára emlékeztető figyelmességet. Egymás után jöttek a gratulálók, vállon veregették, és érdemdús működéséről fecsegtek, még egyszer ennyi évet, doktor, mondogatták, legyen ki a száz. De amikor látták, hogy snapsz nincs, hamarosan elpárologtak. Paätinsk^ otthon akart ünnepelni. Meghívta az új főnököt, de Bobrik a meghívást elhárította. Idegenkedett a familiáris korhelykedésektől és a fölösleges kötelezettségektől. Cifár építész, a pártelnök és a személyi osztály főnöke se fogadta el a meghívást. Paátinsky zavarban volt. Hogyan? Miért? Mindenáron méltóan akart ünnepelni. De hát, hogyan lehetséges ez a vezérkar nélkül? Zavarában egyik építészt a másik után invitálta. Nem nagyon tolongtak. Még ha az ünneplés a vállalatnál lett volna, de hát a lakásán? Ez unalmasnak ígérkezett és azonkívül ajándékot is kellett volna vinniük. A fiatalabbak gyűlésekre hivatkoztak, az idősebbeknek egyszerre megbetegedett a feleségük. PaStinsk? arcáról lerítt a csalódottság. Peter elrontotta a gyomrát, Dusík elutazott, Eubica a mamáját várta. Már Eubica, a titkárnő se vette őt _semmibe. Elfogta a keserűség, de a rajzolókat azért mégse hívta meg. Volt még benne büszkeség. Csak Andre] könyörült meg rajta. Más programom volt, de hát az ötven év, ötven év. Elhozhatom a menyasszonyomat is? Pastinsk? arca felragyogott. — Legyen szerencsém. Parádés este volt. Az ajtónál a doktor fogadta a vendégeket ünnepélyes arccal és abban a sötét öltöny ben, amely még emlékezett az avatására. Jozef vette át a kabátokat, Bo- 2enka, maslival a hajában, vezette be a vendégeket a szobába. Ott az izgatott háziasszony fogadta őket. Mindent előkelőnek, szinte főúrinak látott. Igazi zsúr volt. Tizenkét karos csillár ontotta a fényt, az ajtónál egy egy cserép oleander állt őrt. A falak mellett heverők, zöld és bordó színű meg mintás karosszékek álltak, az egész lakásból hordták össze. A nagy asztalt kivitték, utána csak egy nagy, sötét négyszög alakú folt maradt a szőnyegen. Jozef megnyugtatta anyját, hogy még von Schwarz úrnál az Unter den Llndenen sem volt ilyen előkelő vendéglátás. A vendégek a fal mentén ültek és köhécseltek. Egyesek nem ismerték, mások meg nem szívlelték egymást, mert rokonok voltak. Merőn bámulták a süketfajdos olajfestményt, és a büfé felé kacsingattak. A férfiak Vandát mustrálgatták, aki elővette a társaság részére fenntartott édes mosolyát és fehér szvetterét, amelyhez széles, térdeit kissé látni engedő szoknyát viselt. A szemközt ülő úr nagy érdeklődéssel szemlélte Vanda térdeit, és közben a nyakkendőjét húzogatta. Felesége, aki Angliában bizonyára nevelőnő lett volna, megbotránkozva elfordult. A nagyon csendes, csokornyakkendős úr meg a fehér pulóvert vette szemügyre, a felesége azonban rögtön helycseréről gondoskodott, úgy, hogy oda ne láthasson többé. A fekete üstökű úr a felesége nélkül jött, ezért mindjárt hozzálépett és még egyszer bemutatkozott. Vanda szállítónak nézte, de az illető megmondta, hogy zenét tanít. Fel is ajánlotta, játszik valamit a „kisaszszonynak“. A zongorát azonban erre a napra áttolták a hálóba s az tele volt mindenféle limlommal, hisz zenés műsorra valóban nem számítottak. Végül aztán még jött néhány nagyapó az őmamával vagy egy jókora náthával s ezzel a társaság teljes lett. Pastinsk? egyik csoporttól a másikhoz járt, a kezét dörzsölte, arcáról lerítt az ünnepeltnek előírt kötelező meghatottság. Mindenkitől ezt kérdezgette: — Nos, hogy s mint van? Hogy áll egészség dolgában? Annak ellenére, hogy Jozefnak tilos volt bekapcsolódnia a társalgásba, mutáló baritonján halkan mégis megkockáztatta: — Tőltened kellene talán. Olyan itt a hangulat, mint egy temetésen. A ház asszonya rosszallóan összecsapta a kezét, de a rokonság élénken kapott a szón. — Rudikám, innunk kell az egészségedre — ordította a süket nagyapó. Ő a Vince — figyelmeztette az angol nevelőnő. — Az öccse a Rudi. — Hogyan? — Rudi a testvérei — Dejszen én tudom, hogy van testvére. Ismerem őket, amikor még csak ilyenek voltak. Az apjuk a régi magyar világban .. . A nagyapó mindent összezavart, csak a kupica hallgattatta el. Fölemelték poharukat, és a szállító rázendített: — Éljen és viruljon a mi Vincónk! Még ötven évig! — A poharak összecsendültek, és a ház asszonya könynyezett. Paátinsky meghatottan hajlongott: — Köszönöm, mindnyájatoknak köszönöm szépen.- Jő egészséget, főleg egészséget! — Adjon nekünk a jó Isten — szólalt meg az egyik nagyanyó. A hölgyeket túl édes és túl sűrű cseresznyepálinkával kinálgatták. Mikor felhajtották, utána mesterkélten köhögtek, és megrázkódtak. — Ez aztán erős. Én nem bírom a szeszes italt. Mindjárt szédülök tőle. — Nekem meg magas a vérnyomásom. Vanda a vodkát választotta. Rázkódás nélkül itta ki, és amikor Pastinsk^ másodszor is töltött, Vanda nem mondta, hogy „nem kérek“. Az asszonyok jól végigmérték. Ez az egy dolog összekapcsolta őket. — A haja — súgta a megszelídített férj tulajdonosnője —, festve van. Messziről megismerem. — És hogyan iszik! — Ki ez a nő tulajdonképpen? — Valami építésznő. — Kicsoda? — Műépítész. Tudja, azok közül, akik az építkezéseken csizmában járnak a férfiak között. — Ez lánynak való foglalkozás? Hogy milyen ez a mai fiatalság! — Tudja, némelyik lánynak ez kell. Ilyenek a mai lányok. Amikor mi húszévesek voltunk! — Én állandóan szúrásokat érzek a jobb lapockám alatt. Ha kövérebb falatot eszem ... A hangulat emelkedett. Az asszonyok a süteményes asztalhoz húzódtak, és Paátinsk? igyekezett Vandát is odacsalni. — Én inkább itt maradok. — Ogy gondoltam ... az asszonyok legyenek együtt. Azt a salátát nem ajánlanám magának, kisasszony. Nagyon fűszeres. Inkább kóstolja meg a csirkét. — Mikor én éppen a fűszeres ételeket szeretem. A ház asszonya vállat vont. Jozef az ajtó mellett állt, és egy szendvicset majszolt. Amikor az anyja elment mellette, csettintett a nyelvével. Jó nő, mi?- Kicsoda?- Az a vörös rőkuci. (folytatjuk)