Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-14 / 2. szám
SzälIäi%tthon: A bratislavai Épitőkombinát (Stavokombinát) üzem 286 ipari tanulója többféle mesterséget tanul. Van közöttük kőműves, bádogos, festő és mázoló, épület-villanyszerelő, gáz- és vízvezeték szerelő, épület-lakatos. 182-en a közeli környékről járnak be munkahelyükre és az iskolába, 104 fiúnak pedig a Kosická utcai diákszállás nyújt otthont. Ide látogattunk el, hogy megtudjuk, igazi otthont találtak-e itt a fiúk, ahol a munka utáni szabad idejüket hasznosan és kellemesen tölthetik el vagy csak lakást — szállást és ellátást? A diákszállás régi, de takaros épület. Maguk a tanoncok tatarozzák, tartják rendben, gyakorolják mesterségüket. A szobákban nyolc-tíz fiú lakik együtt. Mindenütt példás rend fogad (csak az ágynemű sötétlik komoran az ágyakon, régen rászolgált már a váltásra).- Az otthon lakói 15 — 18 éves, szlovák és magyar nemzetiségű fiúk, főleg Csallóközből és Dél-Szlovákiából jöttek. Van köztük magas, daliás termetű, alacsony növésű, nyílt és gyanakvó tekintetű, simára fésült, no meg a fésűvel hadilábon álló, kócos hajú legényke is. (De hajjal benőtt nyakat egyet sem láttunk!) A harmadévesek szobájában ülünk le beszélgetni. A nyitott ajtón egymás után jönnek be a kíváncsiskodók, hamarosan megtöltik a szobát. Kamaszos féktelenséggel kapcsolódnak be a társalgásba. ' — Lakásunk jó, nem baj, hogy sokan vagyunk egy szobában . , . így murisabb. A kaja is elég, ha akarunk, repetát is kapunk. — Fiúk, mivel töltik a szabad idejüket? Alig szállt le az este és látom, mind együtt vannak a szobában. — Hát mit csináljunk, amikor csak egy pingpong asztalunk van. Az is ezen a szűk folyosón. Ketten ütik a labdát, a kibicek meg körülállják őket. Ha reggelig játszanánk, akkor se jutnánk mind ütőhöz. — Más sportolási lehetőség nincs az otthonban? — Nincs. Pedig de jó lenne egy kicsit ugrálni, kosarazni, röplabdázni. — . . . amikor jó idő van, hetenként egyszer kimegyünk a kölcsönvett focipályára, de télen . . . megsavanyodhatunk a szobában .. . Mikor idejöttem, benyitottam a földszinti terembe. Meglepett, hogy milyen szép klubhelyiségük van. — Igaza van. Csak az a baj, hogy az nem a mienk. Üzemünk bérbe adta a Fémmegmunkáló Üzem (Kovospracujúci podnik) ipari tanulóinak, mert ugye nekünk arra semmi szükségünk nincs. Van egy társalgónak csúfolt szobácskánk. Ha tízen vagyunk bent, a tizenegyedik már nem fér be . . . — . . . meg az ebédlőben egy rossz televíziónk . . . mennyit könyörögtünk már, hogy javíttassák meg . . . A nevelők ketten vannak. Stipanitz E. idősebb szakképzett pedagógus, és Cipriar M. huszonöt év körüli, érettségizett, zeneiskolát végzett fiatalember. A fiúk kedvelik mindkettőjüket, értenek a fiatalok nyelvén. Szeptember óta felújították az énekkart, meg a mandolin-zenekart és egy big-beat csoportot létesítettek, új hangszereket szereztek be. (Egyikük szeptemberben, a másik októberben foglalta el állását.) A volt nevelőket elbocsájtották. Az egyiket súlyos erkölcsi kihágás miatt. (Ma a körmöcbányai nagyothallók intézetében dolgozik hasonló beosztásban.) A másik nevelőnek meg nem engedett testi fenyítés miatt kellett elhagynia az otthont — 3 cm átmérőjű gumikábellel verte a fiúkat. (Ő nem ment messzire, az üzemben dolgozik más beosztásban.) — Ügyesen muzsikálnak a fiúk, csak nincs megfelelő helyiség a gyakorláshoz. A földszinti kultúrterem meg üresen ásít. A bérlő üzem részéről egyáltalán nincs kihasználva . . . — . . egy kis jóakarattal el lehetne intézni, hogy minden héten legalább Az elsőéves testő és mázoló tanulók iize mlik raktárhelyisé gét tatarozzák Vrhllk (elvételei 'gy-két napig a mienk legyen. Miért nem intézik el? — Eleget szorgalmaztuk a dolgot, rámutattunk egyéb hiányosságokra is, de Smolka elvtárssal, az otthon vezetőjével nehéz szót érteni. Furcsa elképzelései vannak. Neki a papírmunka, a sokféle jelentés a fontos, — ... az utolsó három hónap alatt csak egyszer ültünk össze megvitatni a nevelési problémákat. . . Smolka elvtársat az épület másik oldalán, az irodájában kerestük fel. Jó megjelenésű, harmincöt év körüli férfi. Hat éve vezetője az ipari tanulók otthonának. Igen, a klubhelyiséget bérbe adtuk a Fémmegmunkáló Üzem tanoncainak, mert náluk nincs kultúrhelyiség, otthonuk meg itt van a közelben . . . És arra nem gondoltak, hogy saját fiaiknak is szükségük van a teremre? Nekünk van kultúrhelyiségünk az üzem igazgatóságának épületében, az Ondavská utcán. Ott jönnek össze hetenként a bejárók is. (Furcsa magyarázat. Mintha valaki azt mondaná, hogy van szép lakása, kényelmesen berendezett gyermekszobával, de azt bérbe adta a szomszéd gyerekeinek és a sajátjait a nagymamához küldi el játszani a város másik végére. Lehet, hogy ez a hasonlat egy kissé sántít, de valami igazság van benne.) Az az egy-két óra szabad idő, amit a fiúk szórakozással tölthetnének, rámegy az utazásra. Ez a terem meg nem teljesíti küldetését. Miért nem követelik vissza? — Én kérem már sok levelet váltottam ebben az ügyben a VNB-ről Dr. Prieloznyval, de mindig elutasító választ kaptam. És belenyugodott ebbe? Minden megváltozik, ha két év múlva elkészül az új otthonunk. Addig kibírjuk. Ott lesz kultúrterem, tornaterem is, és négyágyas szobák. Megoldódik minden probléma . . . persze, ha rátermett nevelőket is kapunk . . . mert ezt a kettőt le kell váltani. Ezeknek se szakképzettségük (?) nincs, se tekintélyük a tanulók előtt. Tehát a vezető és nevelők között nincs megértés és a sok huza-vona miatt nem jut idő a nevelő-művelő cél-Esti vita a harmadévesek szobájában kitűzések megvalósítására. Megfeledkeznek arról, hogy ezek a fiatalok a kemény fizikai munka után művelődni, szórakozni vágynak és ha erre nincs módjuk az otthonon belül, másutt keresnek maguknak alkalmat, lehetőséget. (És ez a „másutt“ igen gyakran komoly botlások okozója lehet.) Lehet, hogy két év múlva, ha új ranulóotthonunk felépül, megváltozik minden, de a mostani tanulók nagyobb része már nem lesz az otthon lakója, ezért sürgősen tenni kell valamit. JANDÁNÉ H. MAGDA E sorok írója hajlamos hinni, hogy a bölcs ember az élet minden vonalán a tökéletest keresi. Ismeretei látóhatárán látja körvonalait, ha pedig úgy tűnik lelki szeme előtt, hogy a tökéletes még nagyon messze van, megkeseredik szája íze. Ilyen bölcsnek és megkeseredettnek éreztem Százados-úti műtermében Farkas Aladár kétszeres Munkácsy-díjas szobrászművészt vietnámi sorozata és kisplasztikái között. Remekmű valamennyi, akkor is, ha csak egy figurát alkot és akkor is, ha képzeletét figurák sorozatában kristályosítja ki. A társadalmilag elérhető tökéletes a béke, a munka, a jólét. És hol van mindettől Vietnam népe? Azt hiszem, itt gyökerezik Farkas indulata és szenvedélye: valamennyi újabb kisplasztikája a vietnámi nép, a béke problémájával foglalkozik, mégpedig technikailag azzal a tökéllyel, amivel például Barlach próbálta megközelíteni a társadalmi igazságot. De ami Barlachnál a felfedezett társadalmi konfliktusok nyomán megértéssel, vagy megnyugvással simul el a nézőben, Farkasnál a látvány indulatokat ébreszt és az MIÉRT VANNAK OLY KÖZEL A CSILLAGOK? Boldog érzés töltötte el Kolumbus Kristóf szívét, amikor 1492. október 27-én megvetette lábát a kubai partokon. Ezeket a szavakat írta naplójába: ,,Felfedeztem a világ legszebb országát!" S mi is hasonlóan boldogok voltunk, amikor 473 évvel később véletlenül szintén októberben, tizenkét napi hajózás után e föld közelébe értünk. A partok felől oly kellemes édeskés illat áradt felénk, hogy ennél élvezetesebbet még elképzelni sem lehet. Magunk is hamar meggyőződhettünk arról, hogy ezen a szigeten mindaz a szépség megvan, amit az emberi szem e földön megpillanthat. Nagy kiterjedésű erdőkkel szegélyezett tavak, buja növényzet, és olyan üde, akárcsak nálunk májusban. A madarak pedig valahogy édesebben énekelnek, csaknem kényszerítik az embert, hogy hallgassa őket. A növényzet délszaki. A pálmák huszonnégy fajtája nő itt, s merem állítani, hogy a pálmaerdők trópusi szépsége a természet minden remekét felülmúlja. És mindehhez a színpompa!