Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-02-25 / 8. szám
NÉVTELENEK ÉLETRAJZA A takarítónő Negyvenkét éves és öt gyermeke van. A 20 éves lány már dolgozik, de a nagymamánál lakik, mert az közelebb van munkahelyéhez, a 18 éves is dolgozik, az itt lakik a városban — „annak még kell egy kis szülői támogatás“ — a 16 éves internátusbán van, hát arra még kell egy kis pénzt, időt, ideget, féltő gondot fordítani, csakúgy mint a 15 és 8 évesre, akik még iskolába járnak. A kép még nem teljes. Valahogy így kellett volna kezdeni: negyvenkét éves, ö,t gyermeke van, naponta 36 kilométert utazik és naponta 19 irodahelyiséget, két mosdót és egy kb. ötven méter hosszú folyosót takarít. Nem, nem tudja hány vödör vizet használ el naponta, nem tudja, hányszor hajol le portörlés közben, — nem tudja hányszor üríti ki a porszívó porzsákját, nem tudja hány métert gyalogol a folyosón, a szobákban, nem tudja hányszor csavarja ki a vizes rongyot, mert az 6 munkájáról nem vezetnek kimutatást. Talán észre sem veszik. Igaz, hogy nagyon udvariasak hozzá, előre köszöntik, mosolyogva. Ez már olyan kötelező szokás. Takarítónő. A kollektíva tagja. Hogy tegnap éjjel szúrt a szíve? Hogy mit szól az időjáráshoz, hogyan élt és hogyan él — ezt csak a nagy BB-től szokták megkérdezni, vagy egy jégkorong-csapat kapusától. De vajon kinek jut eszébe, hogy egy takarítónőnek is van „életrajza“ ? A kép még mindig nem teljes. Negyvenkét éves, öt gyermeke van, naponta harminchat kilométert utazik, naponta 19 irodahelyiséget, két mosdót és egy kb. 50 méteres folyosót takarít és 14 éves korában már dolgozott. Háztartási alkalmazott volt — illetőleg akkor még úgy mondták, hogy: cseléd. Nem panaszkodik, véletlenül jó dolga volt. A különbség legfeljebb az órákkal mérhető. A nagyságosék hálószobájában egy csodálatosan szép svájci óra ketyegett. Finoman, selymesen, reggel hét órakor az órában elrejtett ügyes kis szerkezet muzsikálni kezdett, mert nem jó harsány parancsszóra ébredni. Az ő szobájában egy gömbölyű óra rikoltotta reggel ötkor az ébresztőt. Néha úgy szeretné elmondani, hogy nagyon boldog. A két nagylány már lakodalomra készül. Az idősebbiknek már együtt van a kelengyéje. Néha úgy szeretné elmondani, hogy nagyon boldog, mert a férje nagyon jó ember. Néha úgy szeretné elmondani, hogy azért gondjai is vannak, mert a havi 2500 koronás családi összjövedelem beosztása nem könnyű feladat. De már február van és nemsokára jön a tavasz és a kis falusi ház kertjében kinyílnak a virágok. Igaz, hogy a kert külön munkát jelent, de az nem baj, hiszen ő megszokta a munkát. £s nagyon elégedett az élettel és nincs más kívánsága csak a gyerekek legyenek boldogok, egészségesek. Mindezt szeretné néha elmondani. A régi bánatokat, a jelen örömeit, a jövő vágyait, dehát. . . kinek? Az élet rohan, napjaink üteme egyre gyorsul, annyi minden érdekes esemény köti le figyelmünket, annyi író keresi a megfelelő vérbő, életközei figurát, aki minden költői pátosz nélkül elmondaná az életét. Olyan nehéz egy jó „sztorit“ találni, egy egyszerű asszonyt és megmutatni az egyszerűeknek, a hétköznapokat építő millióknak, hogy lássák; tudunk róluk, értékeljük, szeretjük őket! Vajon egy takarítónőnek is van életrajza? Negyvenkét éves — huszonnyolc éve dolgozik. A gyógyszerésznő Legjobban az éjszakai szolgálatot szereti, amikor alszik a város, alszanak a tégelyek, a gyógyító mérgek, amikor csak néha riasztja őt a csengő, jelezvén, hogy egy embertársa segítségre szorul, orvosságra, amely kínokat enyhít, nyugtató álmát ad, esetleg életet ment. Olyankor lehet olvasni . . . vagy sírni. Mert vannak életrajzok, amelyeket könnyekkel lehet legjobban elmondani. Harmincéves, egy gyermeke van, a munkatársai nem szeretik. Azt mondják rá: zárkózott. Jönnek az ún. törzsvendégek, akik már hosszú évek óta ebben a gyógyszertárban szerzik be orvosságszükségletüket. Mosolygó, jólborotvált férfiak. Már elmondták az életüket is — elváltak, özvegyek, nőtlenek. Jár ide egy mérnök is, saját autója van . . . egy évvel ezelőtt még virágot is hozott a magistrának, szép hódoló, de nem tolakodó bókokkal kísérletezett. A patikusnő udvariasan mosolygott, szokványudvariassággal, a vevőnek kijáró semmitmondó mosolyadagot permetezte a férfire. Akkor összesúgtak a háta mögött: ennek könnyű — ez frigid. Pedig sokáig faragta saját álarcát, sokáig idomította könnyzacskóját, amíg megtanulta, hogy nappal a munkahelyen „mosolyogni kell“ és otthon a kislánya előtt is „mosolyogni kell“ — csak akkor szabad sírni, amikor éjszakai ügyeletet tart. Huszonkét éves volt, amikor szerelmes lett. Huszonkét éves volt, amikor megtanult vakon hinni, tántoríthatatlanul bízni, mindent odaadni. Huszonhárom éves volt, amikor megtanult csalódni, elformátlanodott testtel ülni éjfélkor és bámulni az asztali lámpa sárga fénykörébe, a halálra gondolni, amikor új élet dobbant a szíve alatt. A gyermek apja? Születése óta nem látta saját gyermekét. Öt éven át minden második, harmadik hónapban küldött hol kisebb, hol nagyobb összeget. Aztán hat hónapi hallgatás után megérkezett pénz helyett — egy levél: . . . „megnősültem, a feleségem gyermeket vár, kevesebb a pénzem, remélem belátod . . .“ Nem akarta a férfit a törvény erejével kényszeríteni — csak valami végtelen undort érzett az iránt, aki valamikor a legtöbbet, jelentette számára. Nincsenek örök sebek — csak sebhelyek. Már begyógyult a seb, amikor jött valaki az életében és 6 azt hitte, hogy az élet nem tagadja meg tőle a maga kis boldogságadagját, hogy lehet feleség, anya, valaki számára egyetlen, csókolt csókosztó. Két hétig tartott a férfi udvarló vágya, két hét után már kinyúlt feléje, mint kapzsi uzsorás az arany után és amikor riadva tiltakozott, korbácsként verték a gúnyos szavak: „mit adod a szentet, talán a te lányod is szeplőtlenül fogantatott?!“ Akkor menekült — önmagába. Akkor vállalta vágyó testtel a vágytalanságot, fellobanó vérrel a frigiditás látszatát. „Mindnyájan szerepet játszunk — mondta halkan, egyszerűen, csak úgy belesóhajtva a februári alkony sötét színeibe — én lemondtam az asszony szerepéről. . . igen tudom, hogy nagy bátorság kell az anyaszerep vállalásához, ha valaki harminc éves.“ Jönnek az emberek, benyújtják a kis kerek nyíláson a vényt. A magistra fehér köpenye lehben, ahogy lehajol egy fiókhoz. Ráírja az üvegre a használati utasítást és szavakkal is elmondja— „naponta háromszor egy evőkanállal.“ Százszor, kétszázszőr, udvariasan, nyugodtan, türelmesen. Csak ő nem kaphat vényt, ami enyhítené a begyógyult sebhely sajgását, ami leolvasztaná arcáról a kínok-véste álarcot . . . dehát ez magánügy. egy névtelen asszony életrajza. Az éjszakai szolgálatot szereti. . . olyankor lehet olvasni, vagy sírni, mert vannak életrajzok, amelyeket könnyekkel lehet a legjobban elmondani. PÉTERFI GYULA Olvasóink közül továbbra Is sokan hozzászólnak e rovatunkban felvetett problémához. Ebben a számunkban is közlünk ezekből néhány érdekesebbet. Dobos Jánosné írja Leleszről. Nagyanyáink idejében a nő egyedüli hivatása az anyaság volt. Az akkori társadalmi előítéletek a nőt a bölcsőhöz és a fakanálhoz láncolták. Ennek a társadalmi formának eltűnésével a nő helyzete is megváltozott. A mi korunkban a nők tömegesen bekapcsolódnak a munkába, a közélet minden területén. Eleinte sok nehézséget kellett és kell még ma is leküzdeniük, de jórészt már megoldották a feladatot és össze tudják kapcsolni az anyaság hivatását a foglalkozásul választott munkakörrel. Az a tény, hogy a nő helyzete társadalmunkban megváltozott, szükségszerűen magával hozta, hogy a családi élet is megváltozzon. Sajnos ez az átalakulás még nem oldódott meg tökéletesen és ezért találkozunk sok helyen annak káros következményeivel, hogy az anya munkaviszonyban van. Szerintem ezen a téren sokat segíthet az iskolai nevelés, azaz a pedagógusok. Mert az iskolában nemcsak tanítani, hanem nevelni is kell. Mindenesetre a családanyát ma már nem abban az értelemben képzeljük el, mint azelőtt. A ma asszonyának lehetősége van látókörének kiszélesítésére. A rádión, televízión, sajtón keresztül bepillantást nyerhet a világ eseményeibe, olvashat, részt vehet különböző tömegszervezeti munkában, kulíúrtevékenységet fejthet ki, színházba járhat, tanfolyamokat, .ázülők iskoláját stb.-t látogathat. Természetesen fontos, hogy az édesanyát mindez érdekelje, csakis úgy lehet gyermekének igazi nevelője, ha Önmagát állandóan képezi és nem zárkózik el a fejlődés lehetőségétől. Dako F-né (Bodrogszerdahely): „Hogy hivatás-e az anyaság? Szerintem a legszebb és legfontosabb, mert enélkül hogyan is lenne a többi, hogyan fejlődne a társadalom emberek nélkül? De nyolc órai munkaidő mellett bizony nagyon nehéz jó anyának, feleségnek és háziasszonynak lenni... ha mindent tökéletesen akarunk elvégezni. És ha mégis ele-IBfS Mind a tizenöten büszkék az állami kitüntetésre. A „milliomosnő“ Helena Bellovának hívják azt a kitűnő megjelenésű, magas, barna asszonyt, akinek a kezén havonta milliós áru megy át. A Hostinsky-lakótelep önkiszolgáló élelmiszerboltját vezeti. Amikor felkerestem,' a raktárba irányítottak, ott megtalálom. Mielőtt észrevett, néhány percig alkalmam volt megfigyelni, ahogy ceruzával, könyvvel a kezében átveszi az árut — azt hiszem éppen sört hoztak. Mozgásával, modorával igazi vérbeli üzletasszony benyomását keltette, s amint később szavaiból, de az elért eredményből is kitűnt — a rátermettség és lelkesedés látszata ezúttal igaznak bizonyult. — Már tizenegy éve dolgozom a kereskedelemben, s ma már el sem tudom képzelni az életemet anélkül az állandó mozgás, sürgés-forgás, szünet nélküli tevékenység, a jövő-menő emberek tarka forgataga nélkül, amit az üzlet jelent — mondja, és önkéntelen mozdulattal int a raktár ablakán át látható bolt felé, ahol a dúsan megrakott polcok között ide-oda cikáznak a kosarakkal felszerelt vásárlók. Az önkiszolgáló bolthelyisége aránylag kicsi, láttunk már nagyobbakat is, de ilyen bő választékot aligha. Az ananásztól a negyvenfilléres törökmézig mindent megtalálhat itt a ,,kedves vevő“. Ügy van, mindent — a szó szoros értelmében Belláné, akinek második otthona a bolt.
