Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-02-18 / 7. szám
— be hiszen ezek nem csököttek — ámult el amaz. — Na persze. Hát osztás még nincs, amit mondtam, de lesz és azokkal éppen kilesz az öt... Az asszony megijedt. Ilyen kellemetlenül még nem érezte magát. — De Feri igazán nem fogadhatom el... Busa megmakacsolta magát s váltig bizonygatta, hogy az ő javaival azt tesz, amit akar, s hogy ez a két malac tulajdonképpen csekélység és távolról sem ér fel azzal a gyönyörűséggel, amely Rozália asszony bájaiból árad Egy pillanatig tétován álltak és nézték egymást. Ekkor kongatta el a falubéli toronyóra a hatot. És ugyanebben a pillanatban a sors kiszámíthatatlanságának nyomatékeként, hátuk mögött a konyhaajtón kilépett Kutrovácz ... — Jő hogy itt vagyl No, majd most alaposan megmossák a fejünket a késedelemért... No gyere, kapj a gépedre és aló... — mondta Kutrovácz s keze már fogta is a saját gépének kormányát. És hogy a jelenetre fölkerüljön az a bizonyos korona, a távolban a dűlőűt végén föltűnt egy szekér, az özvegy rokonaival. Busa hebegve búcsúzkodott és idegességét leplezve ült a kerékpárra. Leforrázott kutyaként taposta a pedált és egy szó nem sok, annyit sem vetett oda gyűlölt ellenfelének. S ha tudta volna, hogy odabent mi vár még rá? Pedig a vezetőségi ülésen nem történt egyéb, mint az, hogy az elnök javaslatot tett: az idén nem osztják ki a csökött malacokat, hanem ha törik, ha szakad, a sertéshizlaldából elkerített részen fölnevelik mindet, az utolsó darabig. Nohát! Ki vállalja, hogy kezébe veszi ezeknek az állatoknak a fölnevelését? Hát ki más, mint Kutrovácz! — remeg Busa Ferenc térde még ültében is. — És hogy beszél ez az ember?! Okosan, de olyan okosan, hogy szinte rossz hallgatni! Mintha már számításokat is készített volna előre, úgy sorolja: hány mázsa sertéshús lesz azokból a csökött malacokból s hogy az mennyivel gyarapítja a közöst... Na tessék! Most Bállá szól hozzá, az ellenőrző bizottság elnöke, ö a gondozókat szidja, hogy spekulálnak, a közöst hordanák szét, majd azokra céloz, akik még szítják is a potyára osztás tüzét. Az elnök aztán őt is kérdezi... Rossz motorként csikorog és ott hányódik benne az imént elvesztett, balgán odaajándékozott malacok fájdalma. Mit lehet itt tenni? Valami olyasmit nyög, hogy igen, igen okos dolog ez, csak nevelje föl a szövetkezet azokat az állatokat... Phű, de meleg van az elnök szobájában! Meg lehet itt fúlni! De nem, a java még hátra van. Nesze neked Busa Ferenc, a guta is megüthet már, mert lám az elnök most azt mondja, hogy mivel Kutrovácz József brigádvezető rövidesen feleségül veszi özvegy Tóthnét, született Szabó Rozáliát, a szövetkezetnek illő dolog ehhez a lagzihoz hozzájárulnia. És sorolja is, hogy mivel: egy hízóval, egy ürüvel, tíz pár csirkével, három pár kacsával... és a többi... Busa már oda se hallgatott, de azért ott azonnyomban — a többiek példáját követve — kézfogással gratulált Kutrovácznak Hazafelé menet betért a kocsmába és felhajtott néhány pohárral. De hiába feküdt aztán ágyba, nem jött álom a szemére. Felkelt hát korán, ligettlógott a házban és a ház körül, majd elindult a tehénistállóhoz, hogy munkába ölje bánatát, hogy csillapítsa mérgét. Visszaszerzem azokat a malacokat! Vissza én! — gondolta elébb, de amint lekerekezett a makadámról a dűlőre, észrevette az előtte haladó Szegő Julit, aki a hajnali fejősre igyekezett befelé. No nézd csak ezt a kis boszorkányt! Micsoda kívánatos teremtés ezl Hogy van az, hogy eddig észre sem vettem! Leszállt a gépről és aztán együtt mentek. Busa összehordott hetet havat, vidám történeteket mesélt, Szegő Juli pedig, ez a kis csitri ott viháncolt, kacarászott mellette. A tejházba belépve alig vette észre, hogy Tóthné, az özvegy elébe áll. Nem kellenek a malacai... Vigye csak el őket. — Na, na! Mindentől függetlenül, jószlvvel adtam én magának azokat Rózsa asszony... Nevelje csak fel őket, de ha úgy tetszik, az egyiket leölhetné... a lagzira. Ha meghl, magam is ennék a húsából... Jó fajta, gyenge húsa van... És amíg ezt mondta, már oda se figyelt az aszszonyra. Pillantása az istálló végében járt, Szegő Julika formás lábaszárán, amire Ifjonti gazdája most húzza föl a kezeslábast, hogy előkészüljön a fejésre. Busa meg csak nézi, nézi. — Finom, gyenge húsa van — motyogja ismétlésként, mintegy maga elé és titokzatos mosolyra rándul a szája. CSAK EGY KISLÁNY VAN A VILÁGON A várakozókon átfutott a türelmetlenség, de a kendős kövér anyó kérlelhetetlen volt. — Ezt sem kérem. Az más volt. Az elárusítónő, sorsába beletörődve levette a lemezt és egy másikat tett fel. Egy twist ritmusa hangzott fel. — Dehogy ez, — mondta a néni, és megigazította a kötényét, amely kilógott a kabátja alól. — Gondoljon csak vissza kisasszony, mit játszottak öt perccel ezelőtt. Éppen erre mentem, és mikor meghallottam, mindjárt mondtam magamban, hogy ezt a lemezt bizony megveszem. Az elárusítónő egy elítélt megadó pillantásával nézett végig a várakozókon. A zsúfolt üzleten átfutott az idegesség, de az anyó csökönyös volt. — Azt, amit öt perccel ezelőtt játszottak. A tű ráugrott a rovátkákra, harangszó hallatszott. — Nem ez, — mondta a néni. Az elárusítónő mozgása meggyorsult, találomra belenyúlt a rekeszbe, új lemez repült a forgó tekercsre. — Csak egy kislány van a világon . . . Az anyó a pultra támaszkodott, fejéről lecsúszott a kendő. Az egész üzlet a nóta végéig csöndesen hallgatott, mialatt az anyó szeme ifjú leányszemmé változott. Lábujjhegyen lépett ifjúságába. Amikor a tű megállt, továbbra is ünnepélyes csend maradt és az emberek, akik között az anyóka, kezében a lemezzel, az ajtó felé indult, ünnepélyes sorfalat alkottak. A férfi, aki Honeggerért állt a sorban, arra gondolt: Hiszen észre sem vette, hogy big-beat ritmusban játszották. Egészen másképpen, mint az ő idejében. De vajon nem éljük-e át fiatalságunkat mindnyájan más-más hangszerelésben? NATASA TÁNSKA BACILUS A POGÁCSÁN A zsírosán fénylő, pirospozsgás pogácsán egy hetyke bacilus — nevezzük Bacilka Cilkának — ül. Kíváncsian forgatja fejét, nézeget, vizsgálja a környezetet, és szórakozási lehetőség után kutat. A pogácsa fehér porcelántányérkán fekszik, egy eszpresszó asztalán. Pogácsák fekszenek a többi asztalon is, porcelán tányérokon, reggel óta, fedetlenül. Bacilkát tíz óra tájban köhögte ki egy sápadt arcszínű, beteges külsejű tarka sálas férfi. Azóta császkál itt pogácsáról pogácsára. Unatkozik. Elnézi az embereket, ahogy kipirult arccal feketéznek, rummal hígítják a zaccos kávét, és élénken gesztikulálva beszélgetnek. Furcsa népség, gondolja magában, ülnek egy helyen, pogácsát nem fogyasztanak, és egymás torkába sem akarnak belemászni. A bacilus tíz óra óta a torkába akart mászni valakinek, de mivel az emberek nem fogyasztották a rovátkás tetejű, zsíros pogácsákat, nem sikerült neki. Ezért unatkozott. — Legalább ne volnék egyedül morogta békétlenkedve —, legalább jönne még egy haver . . . A főpincért figyelte, aki szenvtelen arccal járt az asztalok között, pillantásra sem méltatva a meztelen pogácsákat, és a bacilust tökéletesen ignorálta. A vendégek sem vették észre, egyszerűen nem törődtek vele, és ez fájt neki. — Pökhendi népség ... de majd én megmutatom . . . Átugrott egy másik pogácsára. — Addig keringek itt, míg társakra nem lelek — határozta el összefogásban az erő! Ebben a pillanatban egy idősebb szemüveges nő jó néhány bacilust tüsszentett bele az eszpresszó füstös levegőjébe. A bacilusok ujjongva telepedtek le a pogácsákra. Ujjongott a mi bacilusunk is. Felszállt a falra, egy plakátra — valami higiéniai előírásokat ismertető plakát volt, — onnan szónokolt: — Testvérek, bacilusok, figyeljetek! Soraink örvendetes módon megszaporodtak, ez arra kötelez bennünket, hogy munkánk biztosabb eredménye érdekében szervezkedjünk. A célunk közös: a kedves vendégek közül valakinek a torkába mászni. Igen ám, de egy bacilus nem bacilus, csak árnyéka önmagának, sok bacilus viszont ... az már igen, az kész kolera! Megtehetnénk, hogy megszálljuk a helyiségben található összes pogácsát, de így csak szétforgácsolnánk erőnket. Javaslom, hogy gyülekezzünk mindannyian egyetlen pogácsán, így lesz vehemens és halálbiztos az eredmény. Rövid, de heves vita után elfogadták a javaslatot, és felzúgott az ilyenkor szokásos tetszésmoraj. Cilka! Helyes ... helyes . . . éljen Tettrekészen, nyüzsögve telepedtek rá a legkerekebb, legpirosabb, legzsírosabb pogácsára. Na persze, a siker csalfa dolog, áltatja azt, aki szívrepesve várja, fel-felvillantja színeit a messzeségben és — ott marad. A messzeségben. Egy lila arcú, ötven év körüli férfi merőn nézte a pogácsákat. A bacilusok nem pisszentek, lapultak és vártak. Az ember kinyújtotta vastag ujjú jobb kezét, és elvette a tányérról a szomszéd pogácsát. Nem az övéket. — Tyűha — lélegzett egy nagyot a bacilushad —, a mindenét Már majdnem sikerült! Akadtak elégedetlenkedők, akik egyre nyíltabban támadták Cilkát. — Meg kellett volna szállni minden pogácsát! Lehetett volna, nincsenek befedve. — Türelem — intette őket a főszervező —, a türelem rózsát terem! Ez lényegében igaz. Igaz, de azért egy kis szerencse is kell a dologhoz. íme, a bacilusnak is van szerencséje: déli egy óra körül erősen megkordult a főpincér gyomra. Éhezek, futott át az agyán az inger, pezsegni kezdtek a gyomornedvei, és nyelőcsövében a nyáltermelő mirigyek meredeken emelték teljesítményüket. A főpincér megvizsgálta a pogácsákat. Lapultak a bacilusok, beléveszteh a piros-barna, fénylő redőkbe, bár a főpincér úgysem vette volna észre őket. Eszébe sem jutott, hogy bacilus is van a világon. Felvette a pogácsát, hátra-vonult vele a söntésbe, megszagolta, megnyalta a szája szélét és beleharapott. — Hurrá — ujjongtak gyönyörükben a bacilusok —, hurrá, sikerült! Helyben vagyunk 11
