Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-02-18 / 7. szám

— be hiszen ezek nem csököttek — ámult el amaz. — Na persze. Hát osztás még nincs, amit mond­tam, de lesz és azokkal éppen kilesz az öt... Az asszony megijedt. Ilyen kellemetlenül még nem érezte magát. — De Feri igazán nem fogadhatom el... Busa megmakacsolta magát s váltig bizonygat­ta, hogy az ő javaival azt tesz, amit akar, s hogy ez a két malac tulajdonképpen csekélység és távol­ról sem ér fel azzal a gyönyörűséggel, amely Rozália asszony bájaiból árad Egy pillanatig tétován álltak és nézték egymást. Ekkor kongatta el a falubéli toronyóra a hatot. És ugyanebben a pillanatban a sors kiszámíthatat­lanságának nyomatékeként, hátuk mögött a konyhaajtón kilépett Kutrovácz ... — Jő hogy itt vagyl No, majd most alaposan megmossák a fejünket a késedelemért... No gyere, kapj a gépedre és aló... — mondta Kutro­vácz s keze már fogta is a saját gépének kormá­nyát. És hogy a jelenetre fölkerüljön az a bizonyos korona, a távolban a dűlőűt végén föltűnt egy szekér, az özvegy rokonaival. Busa hebegve búcsúzkodott és idegességét lep­lezve ült a kerékpárra. Leforrázott kutyaként ta­posta a pedált és egy szó nem sok, annyit sem vetett oda gyűlölt ellenfelének. S ha tudta volna, hogy odabent mi vár még rá? Pedig a vezetőségi ülésen nem történt egyéb, mint az, hogy az elnök javaslatot tett: az idén nem osztják ki a csökött malacokat, hanem ha törik, ha szakad, a sertés­­hizlaldából elkerített részen fölnevelik mindet, az utolsó darabig. Nohát! Ki vállalja, hogy kezébe veszi ezeknek az állatoknak a fölnevelését? Hát ki más, mint Kutrovácz! — remeg Busa Ferenc térde még ültében is. — És hogy beszél ez az ember?! Okosan, de olyan okosan, hogy szinte rossz hallgatni! Mintha már számításokat is készí­tett volna előre, úgy sorolja: hány mázsa sertés­hús lesz azokból a csökött malacokból s hogy az mennyivel gyarapítja a közöst... Na tessék! Most Bállá szól hozzá, az ellenőrző bizottság elnöke, ö a gondozókat szidja, hogy spekulálnak, a közöst hordanák szét, majd azokra céloz, akik még szít­ják is a potyára osztás tüzét. Az elnök aztán őt is kérdezi... Rossz motorként csikorog és ott hányódik benne az imént elvesztett, balgán oda­ajándékozott malacok fájdalma. Mit lehet itt ten­ni? Valami olyasmit nyög, hogy igen, igen okos dolog ez, csak nevelje föl a szövetkezet azokat az állatokat... Phű, de meleg van az elnök szobájában! Meg lehet itt fúlni! De nem, a java még hátra van. Nesze neked Busa Ferenc, a guta is megüthet már, mert lám az elnök most azt mondja, hogy mivel Kutrovácz József brigádvezető rövidesen feleségül veszi özvegy Tóthnét, született Szabó Rozáliát, a szövetkezetnek illő dolog ehhez a lag­­zihoz hozzájárulnia. És sorolja is, hogy mivel: egy hízóval, egy ürüvel, tíz pár csirkével, három pár kacsával... és a többi... Busa már oda se hallgatott, de azért ott azonnyomban — a többiek példáját követve — kézfogással gratulált Kutro­­vácznak Hazafelé menet betért a kocsmába és felhajtott néhány pohárral. De hiába feküdt aztán ágyba, nem jött álom a szemére. Felkelt hát korán, ligett­­lógott a házban és a ház körül, majd elindult a tehénistállóhoz, hogy munkába ölje bánatát, hogy csillapítsa mérgét. Visszaszerzem azokat a malacokat! Vissza én! — gondolta elébb, de amint lekerekezett a maka­­dámról a dűlőre, észrevette az előtte haladó Szegő Julit, aki a hajnali fejősre igyekezett befelé. No nézd csak ezt a kis boszorkányt! Micsoda kívána­tos teremtés ezl Hogy van az, hogy eddig észre sem vettem! Leszállt a gépről és aztán együtt mentek. Busa összehordott hetet havat, vidám történeteket mesélt, Szegő Juli pedig, ez a kis csitri ott viháncolt, kacarászott mellette. A tejházba belépve alig vette észre, hogy Tóthné, az özvegy elébe áll. Nem kellenek a malacai... Vigye csak el őket. — Na, na! Mindentől függetlenül, jószlvvel ad­tam én magának azokat Rózsa asszony... Ne­velje csak fel őket, de ha úgy tetszik, az egyiket leölhetné... a lagzira. Ha meghl, magam is ennék a húsából... Jó fajta, gyenge húsa van... És amíg ezt mondta, már oda se figyelt az asz­­szonyra. Pillantása az istálló végében járt, Szegő Julika formás lábaszárán, amire Ifjonti gazdája most húzza föl a kezeslábast, hogy előkészüljön a fejésre. Busa meg csak nézi, nézi. — Finom, gyenge húsa van — motyogja ismét­lésként, mintegy maga elé és titokzatos mosolyra rándul a szája. CSAK EGY KISLÁNY VAN A VILÁGON A várakozókon átfutott a türelmetlenség, de a ken­dős kövér anyó kérlelhetetlen volt. — Ezt sem kérem. Az más volt. Az elárusítónő, sorsába beletörődve levette a lemezt és egy másikat tett fel. Egy twist ritmusa hangzott fel. — Dehogy ez, — mondta a néni, és megigazította a kötényét, amely kilógott a kabátja alól. — Gondol­jon csak vissza kisasszony, mit játszottak öt perccel ezelőtt. Éppen erre mentem, és mikor meghallottam, mindjárt mondtam magamban, hogy ezt a lemezt bizony megveszem. Az elárusítónő egy elítélt megadó pillantásával nézett végig a várakozókon. A zsúfolt üzleten átfutott az idegesség, de az anyó csökönyös volt. — Azt, amit öt perccel ezelőtt játszottak. A tű ráugrott a rovátkákra, harangszó hallatszott. — Nem ez, — mondta a néni. Az elárusítónő mozgása meggyorsult, találomra belenyúlt a rekeszbe, új lemez repült a forgó tekercsre. — Csak egy kislány van a világon . . . Az anyó a pultra támaszkodott, fejéről lecsúszott a kendő. Az egész üzlet a nóta végéig csöndesen hallgatott, mialatt az anyó szeme ifjú leányszemmé változott. Lábujjhegyen lépett ifjúságába. Amikor a tű megállt, továbbra is ünnepélyes csend maradt és az emberek, akik között az anyóka, kezé­ben a lemezzel, az ajtó felé indult, ünnepélyes sor­falat alkottak. A férfi, aki Honeggerért állt a sorban, arra gon­dolt: Hiszen észre sem vette, hogy big-beat ritmusban játszották. Egészen másképpen, mint az ő idejében. De vajon nem éljük-e át fiatalságunkat mindnyá­jan más-más hangszerelésben? NATASA TÁNSKA BACILUS A POGÁCSÁN A zsírosán fénylő, pirospozsgás pogácsán egy hetyke bacilus — ne­vezzük Bacilka Cilkának — ül. Kíváncsian forgatja fejét, nézeget, vizsgálja a környezetet, és szórako­zási lehetőség után kutat. A pogá­csa fehér porcelántányérkán fek­szik, egy eszpresszó asztalán. Po­gácsák fekszenek a többi asztalon is, porcelán tányérokon, reggel óta, fedetlenül. Bacilkát tíz óra tájban köhögte ki egy sápadt arcszínű, beteges külsejű tarka sálas férfi. Azóta császkál itt pogácsáról pogácsára. Unatkozik. Elnézi az embereket, ahogy kipirult arccal feketéznek, rummal hígítják a zaccos kávét, és élénken gesztikulálva beszélgetnek. Furcsa népség, gondolja magá­ban, ülnek egy helyen, pogácsát nem fogyasztanak, és egymás tor­kába sem akarnak belemászni. A bacilus tíz óra óta a torkába akart mászni valakinek, de mivel az emberek nem fogyasztották a ro­­vátkás tetejű, zsíros pogácsákat, nem sikerült neki. Ezért unatkozott. — Legalább ne volnék egyedül morogta békétlenkedve —, leg­alább jönne még egy haver . . . A főpincért figyelte, aki szenv­telen arccal járt az asztalok között, pillantásra sem méltatva a mezte­len pogácsákat, és a bacilust töké­letesen ignorálta. A vendégek sem vették észre, egyszerűen nem törőd­tek vele, és ez fájt neki. — Pökhendi népség ... de majd én megmutatom . . . Átugrott egy másik pogácsára. — Addig keringek itt, míg tár­sakra nem lelek — határozta el összefogásban az erő! Ebben a pillanatban egy idősebb szemüveges nő jó néhány bacilust tüsszentett bele az eszpresszó füs­tös levegőjébe. A bacilusok ujjong­va telepedtek le a pogácsákra. Ujjongott a mi bacilusunk is. Fel­szállt a falra, egy plakátra — vala­mi higiéniai előírásokat ismertető plakát volt, — onnan szónokolt: — Testvérek, bacilusok, figyel­jetek! Soraink örvendetes módon megszaporodtak, ez arra kötelez bennünket, hogy munkánk bizto­sabb eredménye érdekében szervez­kedjünk. A célunk közös: a kedves vendégek közül valakinek a torkába mászni. Igen ám, de egy bacilus nem bacilus, csak árnyéka önmagá­nak, sok bacilus viszont ... az már igen, az kész kolera! Megtehet­nénk, hogy megszálljuk a helyiség­ben található összes pogácsát, de így csak szétforgácsolnánk erőnket. Javaslom, hogy gyülekezzünk mind­annyian egyetlen pogácsán, így lesz vehemens és halálbiztos az ered­mény. Rövid, de heves vita után elfo­gadták a javaslatot, és felzúgott az ilyenkor szokásos tetszésmoraj. Cilka! Helyes ... helyes . . . éljen Tettrekészen, nyüzsögve teleped­tek rá a legkerekebb, legpirosabb, legzsírosabb pogácsára. Na persze, a siker csalfa dolog, áltatja azt, aki szívrepesve várja, fel-felvillantja színeit a messzeségben és — ott marad. A messzeségben. Egy lila arcú, ötven év körüli férfi merőn nézte a pogácsákat. A bacilusok nem pisszentek, la­pultak és vártak. Az ember kinyújtotta vastag ujjú jobb kezét, és elvette a tányér­ról a szomszéd pogácsát. Nem az övéket. — Tyűha — lélegzett egy nagyot a bacilushad —, a mindenét Már majdnem sikerült! Akadtak elégedetlenkedők, akik egyre nyíltabban támadták Cilkát. — Meg kellett volna szállni minden pogácsát! Lehetett volna, nincsenek befedve. — Türelem — intette őket a fő­szervező —, a türelem rózsát terem! Ez lényegében igaz. Igaz, de azért egy kis szerencse is kell a dologhoz. íme, a bacilusnak is van szerencséje: déli egy óra körül erő­sen megkordult a főpincér gyomra. Éhezek, futott át az agyán az inger, pezsegni kezdtek a gyomor­­nedvei, és nyelőcsövében a nyál­termelő mirigyek meredeken emel­ték teljesítményüket. A főpincér megvizsgálta a pogá­csákat. Lapultak a bacilusok, belé­­veszteh a piros-barna, fénylő re­­dőkbe, bár a főpincér úgysem vette volna észre őket. Eszébe sem jutott, hogy bacilus is van a világon. Fel­vette a pogácsát, hátra-vonult vele a söntésbe, megszagolta, megnyalta a szája szélét és beleharapott. — Hurrá — ujjongtak gyönyö­rükben a bacilusok —, hurrá, sike­rült! Helyben vagyunk 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom