Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-02-18 / 7. szám
Busa Ferenc fölkapta a fejét, hogy a lóca Is megnyekkent alatta és zavartan, magyarázatot várva nézett az asszonyra. — Ügy, úgy! Mit bámul? Magának mondtam! Igenis mamlasz!... — ismételte meg előbbi kijelentését az özvegy és egy kormosfenekű lábast dugva a mosogató-dézsába, nagy erővel kezdte sikálni. Csupasz két karján ütemesen rengett a barnás bőr s a köténye alatt feszülő keblei is átvették a ritmikus hintázást. — De hiszen ... — nyögte a férfi — de hiszen izé ... — majd hirtelen abbahagyta. így állanánk hát? Ö, Busa Ferenc brigádvezető, a lányok nyugalmának fölkavarőja, a szép menyecskék kedvence, a bús özvegyek vigasztalója — mamlasz? Mire mondhatta ezt az asszony? Tiszta sor... Biztatni akarja. Akkor tehát mégsem Kutrovácz Jóska, az a kelletlen özvegy ember ül itt a nyeregben? Tehát reménykedhet, hogy megkaphatja az asszonyt? ... Hát persze, hogy megkapja özvegy Tóthné, született Szabó Rozáliát! Oh, ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer meghallgatná őt ez a kívánatosán gömbölyű kis özvegyi... És forró, gyöngyöző verejték ütött ki homlokán. Hirtelen a lóca végére csusszant és keményen lágyan átölelte az asszony derekát. Hanem az, mintha megcsípték volna, úgy szökött odább, s a mosogatóronggyal Busa kezére csapott. — No nézd csak! Még mit nem? — borult lángba az özvegy képe. — Kujonkodásra volna esze mi? Csak úgy kedvére potyázni? Erre nem mamlasz? De arra, hogy sürgesse, siettesse azoknak a csökön malacoknak a szétosztását, arra már mamlasz?! Busa a szájaszélébe harapott. Az ám, — jutott eszébe — a malacok! — A minapában említette is az elnöknek, ki kellene már válogatni a tenyészetekből azokat a csökött malacokat. A berkest sertésszálláson van belőlük olyan huszonöt, harminc, a fölső tanyán meg... mennyi is? legalább ennyi... Tehát összesen olyan ötven, hatvan ... És az elnök? Húzza, halasztja a dolgot. Legutóbb is azt mondta: „Találjatok ki valami okosat és tegyetek javaslatot... Mindig, minden évben kiosztani azokat a malacokat potyára?“ Igen, ő akkor közbevágott: „De elnök elvtárs, nem potyára! Kilónként 8—10 forintos áron kapná a tagság ...“ „Na, majd meglátjuk ...“ — mondta az elnök — „nem kell úgy elsietni...“ Most meg itt van ez az asszony, ez a szép özvegy, aki mamlasznak bélyegzi csak azért, mert az idén még nem kapott azokból a malacokból. És ha kapna? ... Akkor ... akkor bizonyosan meghallgatná. — Aztán — kérdezte óvatosan — hány malacra számítana Rózsika? — ötre, — vágta oda kurtán az özvegy. — Ööötreee? ... De hiszen az sok? Tavaly menynyit kapott? BÍRÓ ANDRÁS ZZer —- Hármat Ferikém, hármat... Dehát azóta nőttek a gyerekek, több kell mindenből és kettőre szerződni is akarok. Busa fölállt. Angolosan stuccolt bajuszát babrálta, simogatta, pár lépést tett az ajtó felé, majd visszatért a lócához s megállt az asszony háta mögött. — És ha teszem azt, mégis megszerezném azt az öt malacot...? Az özvegy a mosogatódézsába bámult komoran, de aztán meggondolva magát, rejtélyes mosollyal fordult a férfi felé: — Hát... — énekelt a hangja — akkor ... akkor majd beszélgethetünk ... A férfi arca fölragyogott. Megfogta az asszony karját, de ölelésre, csókra már nem volt idő, mert az ellökte magától, ha nem is éppen haragosan. Ugyan, menjen már ... Nincs előleg ... — Nem előlegre gondoltam — fulladozott Busa és kínlódva nézett az asszonyra. — Hát nem kedvel? ... Egy csipetet sem kedvel. — Azt nem mondtam... De most ne... így, itt... Csupa mosogatőszag vagyok ... A gyerekek is bármelyik percben megérkezhetnek a keceli nagymamától... Mikor Busa Ferenc már túljárt a jegenyesoron, jutott az asszony eszébe, hogy nem így kellett volna! Még elijeszti magától ezt a jó embert, s akkor oda a malac... Egy csőkot, egy ici-pici csókot igazán engedhetett volna neki... A brigádvezető igen szép szál ember, s hozzá még szájátfogó, aki igazán nem szokott dicsekedni senki fia előtt: „Ma ezzel háltam, tegnap meg azzal...“ És igaz is, ő, özvegy Tóthné, három gyermek anyja, idestova négy esztendeje él így magára hagyatva, s azóta sem engedett férfit közel magához. Azaz hogy ... igen ... az a másik, az a Kutrovácz József, igen komoly szándékokkal látogatja néhanap. Már pedzegette is, hogy szívesen elvenné feleségül. Ha nem is szerelmes belé, dehát istenkém? Kutrováczcal igazán el tudná képzelni az életét. Szegénynek gyereke sincs, mert meddő volt az asszony ... Hanem Busa Ferenc? Hej, haj! Tudja ő, hogy ez a szálcsap öreglegény nem fog házasodni, csak egy-két órácskára kellene neki, néhány futó alkalomra, aztán hajde! Két nap múltán estefelé Busa Ferenc széles jókedvvel állított be az özvegyhez — Nagy újság van Rózsa asszony — mondta és ledobta kabátját a lócára, ő maga pedig az asztalhoz telepedett s papirosokat hajtogatott szét, majd ceruzát véve elő, megnyálazta a hegyét. Hosszú, csavaros lamentációba kezdett aztán, hogy miként vette rá az elnököt: mégis osszanak malacot. Minek is etesse a szövetkezet potyára azt a sok csökött kutyalébú, meg mit tudom én miféle angolkóros állatot?! Aztán meg: inkább a tagok kapják, mintsem a piacon idegeneknek elherdálni bagóért... Igaz, az elnök nem egyezett bele végleg, de azt mondta, csináljon egy elosztási tervet: kinek adnának és hányat? Na már most, ezt titokba kell tartani, mert erről még a vezetőség dönt, de hisz ez tiszta sor ... Az asszony türelmesen hallgatta, majd egy szusszanásnyi szünetben megkérdezte: Tehát megkapom az öt malacot? Meg — nyugtatta Busa — meg, de úgy, hogy a listára három malacot írunk, nekem pedig kettőt, de ezt a kettőt én odaajándékozom magának kedves ... Oda én! Mert... mert igen kedvelem magát — s megfogta az asszony kezét. — Ezt igazán senki sem tilthatja meg nekem. Az én malacommal azt teszek, amit akarok... Hát nem igaz? ... — és tenyere fölfutott az asszony gömbölyödő karjára. özvegy Tóthné hagyta. Ártatlan dolog ez. S milyen jó ember is ez a Busa. Az ő két malacát is ideadja. Igaz azokért cserébe adni is kell valamit. Egy-két csőkot... meg aztán ... — összerázkódott. Nem, nem azért mégsem... Már bánta is, hogy belemászott ebbe az egészbe. Mit? Hogy őt, özvegy Tóthnét, született Szabó Rozáliát meg lehessen venni öt csökött malacért? Még mit nem? Szép kis dolog mondhatom! Szerelem ötér ... Szerelem öt csökött malacért... Nem, és nem! Már határozott is: hozzámegy, igen, hozzámegy Kutrováczhoz... A férfi keze meg ezenközben lecsúszott az aszszony karjáról, a vállán át, le a keblei felé... Mintha viperát látna, ugrott föl s úgy lihegte: — Nem, nem! Menjen most... Jöjjön inkább ... inkább... — Mikor jöjjek? ... — kapott a szón Busa. — Holnapután ... Holnapután délután ... igen, Igen, hatkor ... De most aztán menjen ...! Nyílt a konyhaajtó. A két gyerek tért haza a tejcsarnokból, lóbázva az üres tejeskannákat. Busa sietve öltözködött, s már ment is, csak a szemével intett vissza, hogy minden rendben, tehát holnapután délután, hatkor ... Jó messzire elkerekezett már kis kopott gépén, amikor eszébe ötlött: de hiszen holnapután hatkor vezetőségi ülése vanl Mit csináljon most? Forduljon vissza? Vagy mondja meg neki holnap? Vezetőségi ülés? Nemegyszer megtörtént már, hogy késett valamelyikük arról az ülésről... Egyszer neki is szabad késnie... Ejh, mit is studérozik ezen? ... A szép özvegy töltötte be hát gondolatait. Ojra, meg újra maga elé idézte termetét, szomorkásán csillogó barna szemeit, gömbölyű karját, dús kebleit, lágyan hajladozó derekát. Másnap a tehénistállóban — ahol az asszony mint fejő dolgozott — elmentében odasúgta neki: „Vezetőségi ülésünk lesz hatkor... Nem lehetne talán előtte találkoznunk?“ Az asszony a fejét rázta: „Nem, mert csak hat után mennek el hazulról a gyerekek ... Akkor nyílik csak jó alkalom.“ Magában pedig ezt gondolta: „Gyere csak gyere! Majd elámulsz, tudom! Akkorra várom hozzánk a nénémet, sógoromat, meg a gyermekeit Patakról.“ Busa azonban mindenből semmit sem sejtett és mivel egészen biztosra akart menni, nagyot gondolt. Mi lenne, ha a nyomaték kedvéért két malacot elvinne előlegbe az övéiből? Ez majd igazán meghatja az asszonyt! így aztán mikor másnap délután átöltözködött, egy zsákot kerített s hátrament az ólhoz s bár sajgott belé a szive — majd később meg mintha csípőfogóval tépnék azt ki darabonként — azért csak bedugta a két sivltó malacot a zsákba s kikerekezett az asszony tanyájára. A tanyához érvén, akár a tolvaj, óvatosan hátrament az ólhoz és betette a két sivalkodó jószágot az egyik árva kutricába. Erre a sivalkodásra jött ki az özvegy. Hát maga? — Elhoztam ... Mind a kettőt... — rukkolt ki Busa büszkén — előlegbe ... Ugye szépek? Fehérhús mind a kettő.
