Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-08 / 1. szám
GYERMEKEKNEK ROZIKA órája Annak a Rozikának, akiről ez a történet szól, olyan nagyon fekete és ragyogó a szeme, mintha valami jókedvű kéményseprő bácsi először bekormozta, aztán meg kisubickolta volna. Az álom láthatatlan tündérkéjének pedig annyira megtetszett ez a fényes bogárszem, hogy esténként három csepp álommézzel mindig többet cseppentett bele, mint a többi gyerekéébe. És ezek az álommézcseppek olyan erősen leragasztották Rozika szempilláit, hogy reggelenként sehogyse akartak felpattanni. A szomszéd gyerekek már mindannyian vígan óvodába készülődtek, Rozika azonban jobboldaláról a baloldalára fordult és aludt tovább mint a báránybunda. S hogy az óvodából el ne késsen mégse, anyukája minden este odatette az éjjeliszekrényére az üveg arcú, totyakos ébresztőórát. Az óra aztán reggelre kelve csengve, bongva csilingelni kezdett és Rozikának ott kellett hagynia a párnáját, dunnáját gazdátlanul. — Jaj, milyen jó lenne még aluszkálni! Ha az óra hagyna, alhatnék én is. Ugyan mi lenne, ha egyszer elfelejtene felcsilingelni. Ha... elszundítana ? — gondolta hát egy sötét, őszi reggelen Rozika, és ezen forgatta az esze kerekeit aznap este még lefekvéskor is. — Hm — nézegette az órát töprengve, és törni kezdte a buksiját még erősebben. — El kellene őt altatni valamiképpen. És. .. hopp! Már tudom is, hogyan! A Dönci pólyás kis húgát itt a szomszédban ügy altatta el múltkor az anyukája, hogy dajkálta, csucsujgatta, meg rázogatta a karján. És ha a baba elaludt, el kell, hogy aludjon az óra is! — ült fel Rozika nagyhirtelen az ágyban és neki is fogott az altatásnak azonmód. Az órát a kezébe fogta és megrázogatta, ahogy csak az erejéből tellett. És csodák-csodája! Az üveg arcú ébresztőportéka úgy elaludt, annyira elhallgatott, mintha sose tiktakolt, sose csilingelt volna hangosan. — No látod! Holnap nem kelünk fel délig se! — bólintott erre elégedetten Rozika és nyugodtan álomra hunyta koromszínű szemét. Akkor ébredt csak fel, amikor reggelre kelve anyu ült oda az ágya szélére. — Reggel van már régen, te kis álomtarisznya! Ma én keltelek, mert az óránk nem csengetett és nem is ketyeg, úgy látszik, elromlott szegényke, mondta anyu, de Rozika kuncogva rázta meg a fejét: — Nem romlott el! Más valami történt vele! Neked el is árulom, hogy mi — mondta Rozika és töviről hegyire elmesélte a tegnap esti óraaltatást. — Elaltattad az órát? így? Csak azért, hogy ne kelljen felkelned? — csapta össze a kezét csodálkozva anyu, de többet nem szólt. Csak felkelt az ágy széléről és hangosan dúdolgatva öltözködni kezdett. Rozika lehunyta a szemét, hogy szundítson még egy sort, de a dúdolgatás megcsiklandozta a fülecskéjét és nem hagyta elaludni semmiképp: Sö 10 tét van itt anyu nagyon. Felgyújtom a csillárt — ugrott ki erre hirtelen az ágyból Rozika és megcsavarta a villanykapcsoló porcelángombját. A kapcsoló csattant egyet, kattant kettőt, pattant hármat, de a villanykörte sehogyse akarta ráteríteni barátságos, aranyos fényét a szobára. — Nem akar felgyűlni — pillantott oda Rozika anyukára, de az felvonta a vállát: — Persze hogy nem, ma reggel sötétben maradunk. És nem tudjuk megmelegíteni a tejecskédet se. Hiszen hallhattad, mit kattogott a kapcsoló. Megmondta ő neked elég hangosan, hogy kacskaringós drőtágyban a villanyáram is még javában alszik. Nem volt, aki felkeltse. Mert az óra elaludt, mondta anyu csendesen. Rozika visszamászott hát az ágyába és megpróbált újra elaludni. Am a gyomrocskája nem hagyta. Ha már meleg tejecskét nem kaphatott, vajaskiflit kért reggelire. Anyu leszaladt hát a közeli péküzletbe kifliért, de amikor kisvártatva hazajött, egy pirosra sült, ropogós kifli se illatozott a kosarában. — Miért nincs a pék bácsinak kiflije? — kérdezte Rozika és anyu vállat vont újra: — Csak! Nincs! A pék bácsi kemencéjében a tüzet az ébresztőóránk csilingelőse szokta felkelteni. Mert az ablakon keresztül elhallatszik egész oda. Ma azonban ... hiszen tudod. Az óra elaludt s alszik még a tűz is. Nincs, aki a kiflit megsüsse — válaszolta. — Alszik ... nem süti... üres marad a gyomrocskám! — görbült le ekkor már Rozika szájaszéle nagypanaszosan és a szeme egyszeriben telefutott ezüstszínű könnyharmattal. A kislány felült az ágyban és ölbevette az elcsendesedett ébresztőórát: — Ébredj fel! Ne aludj már, órácska! Csengess egy kicsit! Keltsd fel a tüzet... meg a villanyt! Majd inkább felkelek én is ... — susogta neki kérve, de az üveg arcú jószág csak nem akart szótfogadni neki. Anyuka azonban meghallotta a könnyesen suttogó hangocskát és kivette az órát szepegő-szipogó kislánya öléből: — Látod, látod, Rozika! Bajt csináltál. Olyan mélyen elaltattad az órát, hogy magától most már nem ébredne fel soha többet. Csak az órás bácsinak lesz olyan csodaszere, amivel felébreszti — mondta Rozikának s ahogy mondta, úgy is lett. Az órás bácsi nagy üggyel-bájjal felébresztette az elaltatott órát s másnap reggelre kelve olyan vidáman csilingelt, hogy a villanyáram egyszeriben felébredt és a tüzecske huncut, piros lángnyelveket öltve sütni kezdte a kemencében a kifliket. És nem maradt szégyenben Rozika se! A csengetésre gyorsan kitörölte szeméből a három felesleges álommézcseppet, amit az álomtündérke előző este belecseppentett, és frissen kiugrott az ágyból, megitta a tejecskéjét, megette a kiflit és elindult anyuval az óvodába. Oda, ahol már várták őt a játszőpajtások. Egy pirosvirágos, kedves nagy labda gurult elébe és köszönésképpen egy aranykantárú hintaló meghimbálta sörényes fejét. RÉNYI MAGDA a Férjemmel utaztam fürdőbe és ez volt a baj. János bácsi, a húsfeldolgozó üzem kapuőre egészséges érzékkel és pajkosan meg is jegyezte, amikor elbúcsúztam tőle. — Nem bánja meg? — kacsintott a szemembe. — Dehogy bánom meg. Szeretem a férjem, örülök, ha mellettem van nyugtattam meg. Olyan arcot vágott, hogy vonásaiból határozottan arra kellett következtetnem: — Mondja a kutyájának, de ne nekem. Én már sokszor voltam fürdőben, oszt nyitva tartottam a szemem. Nem vitatkoztam vele. Boldog voltam, hogy megkaptam a beutalót. Az emberek fiatalos, üde arcomat és nagy, hosszú, vállamra omló hajamat látják s nem érzik a hasogató reumát a tomporomban. Férjemmel vonatra szálltam és a fürdőben bejelentettem érkezésünket a hotelportásnak. János bácsihoz hasonló éltesebb ember volt. Bajuszát és fekete ruháját leszámítva. Férjem elugrott cigarettáért, magam intéztem mindkettőnk bejelentését. — Az igazolványát — mondta a portás. — Tessék — helyeztem előzékenyen eléje. Kiírta belőle a szükséges adatokat. Nem volt semmilyen megjegyzése. Nem is pislantott fel rám, csak amikor a ceruzáját nyálazgatta. Hanem a férjem igazolványa már jobban érdekelte. Észrevette, hogy azonos a vezetéknevünk és ez nem tetszett neki. — Kié az igazolvány? — fürkészte az arcom. — A férjemé. — Nekem megmondhatja, titoktartó vagyok — hunyorított rám. — A férjemé — ismételtem meg. — Itt jó helyen van, nem kell félnie — okoskodott a portás —, de ha úgy akarja, beírhatom az illetőt a férjének. Legyen a férje, nem bánom. Nekem mindegy. Ahogy magának jobb, — írja be akkor a férjemnek — kértem a portást és élveztem a beszélgetést. — Valóban a férje? — Az igazolványból megállapíthatja. — No jó, nem firtatom tovább a dolgot. Legyen a férje, ha magának úgy jobban tetszik. Különös asszony. Biztosan tudja, hogy ide & 1% ШШ kz asszonyok nem a férjükkel jár- Hak, a férfiak sem a feleségükkel, különcködni akar, nemde ? — Gondolja, ahogy akarja. Kérem kulcsot. Leemelte a szögről és ravaszkás Jillantással átnyújtotta. Közben hegjött a férjem, belém karolt és 'elvonultunk az első emeleti szobája. Kipakoltunk a bőröndökből, lehostuk arcunkról az út porát, aztán ementünk a kávéházba egy feketére. Zsúfolt volt a kávéház. A füstöt lágni lehetett volna. Az asztalok törül kettecskén és négyesben ülfögéltek a vendégek. Nem sokat örődtünk másokkal, helyet foglaljunk egy kettes asztalnál és beszélgettünk. Arról, hogy tizenöt évi házasság után se únjuk egymást. Ügy Szórakozunk, olyan szépen, mint általában a fiatal házasok. Talán a háborúval, a több éves fogsággal thagyarázhatő ez. Mikor hazajött az uram, megfogadtuk, soha nem lesznek külön {ltjaink és ehhez becsülettel tartjuk magunkat. Látogatóba, vásárolni és kirándulni is együtt megyünk. Együtt keressük fel szakiskolában tanuló fiúnkat is. Észre sem vettük, hogy nagyot Ugrott előre az óra mutatója. Az Uram intett a főpincérnek, aki többször rajtunk felejtette a szemét, kifizette a feketekávét. A főpincér előzékeny volt, felsegítette rám a kabátomat és míg a férjem a ruhatári számlát egyenlítette ki, halkan megjegyezte: — Az úr is fürdővendég ? — Igen — mondtam. — Miért érdekli? — Semmiség az egész. Szépen el-Tavasszal ismerkedtünk össze. A férfi magas és vaskos volt, mint egy oszlop, tele erővel és harsogó vidámsággal, mint a hegyekről futó szelek. Jó volt megbújni mellette, érezni a biztonság nyugalmát. Keveset szólt, nagy markát lóbálta, mintha azt mutatta volna: ebben van minden erőm! Olykor megállt sétálás közben, ránézett, sokalmondóan mosolygott. — Szerettem volna valami szépet mondani. De hiába! Nem vagyok a szavak embere! Heteken belül megvolt az eljegyzés. A férfiban tervek érlelődtek, ez már beszédesebbé tette. — Szerzünk egy telket, itt, a hegyoldalban! Télre meglesz a ház! Esténkint végigjárták a réti utakat, válogattak. Napok teltek, amikor végre megállapodtak egy helyen. Aztán a készülődés napjai következtek. A férfi munka után a ház ügyében futkosott, néha a kelleténél is több lendülettel. Építőanyagot hordott össze, s amikor már halomban állt, büszkén mutogatta a barátainak. Egyikük, aki ács volt, megkaparta a máglyába rakott gerendákat. Bontottból Vetted? Persze! Sokkal olcsóbb! — Azt hiszem, gombás! Nem tenném fejem fölé! — Miről beszéltek? — jött oda a menyasszonya. Belekarolt, vállrának támasztotta Л A fejét, a kiegyensúlyozott nő biztonságával nézett a másik férfira. — Jó, hogy Géza mindenben ilyen lendületes! — nevetett az ács és hörbemutott az összehordott anyagon. Nem győzöm fékezni — mondta lány. Megindult az építkezés. A menyasszonya akarta, hogy segítséget hívjanak, de Géza tiltakozott. — Magam akarom felépíteni! Mint madár a fészkét, amibe párját viszi! A gondolat szép volt, s a nyár még szépítette. Géza sokat dolgozott. A lány is segített, amit tudott. Ha nem volt dolga, ült a téglarakáson, onnan nézte a férfit. — Honnan értesz te ehhez? — kérdezte tőle. — Mindenhez érteni kell! — kiáltotta magabiztosan. A szabadságát is az építkezésre áldozta. Aztán felhúzódtak a falak, hogy már árnyékot is adtak. A lány sokáig elnézte a csupaszon emelkedő falakat, Géza igyekezetét látta benne, s ettől meghatódott. Hosszabb idő múlva aztán elmúlt ez az érzése, s akkor Inár a férfi folytonos kapkodása is szemébe ütközött. — Mintha görbe lenne a fal! — mondta ijedten. Géza nem vette észre. Kicsit megsértődött, látni lehetett rajta. A lány odahúzódott hozzá, vigasztalta.
