Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-08 / 1. szám
szórakoztak. Régebbtől ismerik egymást? Természetesen. — Érdekes. Ügy tűnt neken), mintha csak pár napja találtak volna egymásra. Ezek szerint tévedtem). — A férjemmel szórakoztam — világosítottam fel. — Ügy szokták mondani — hajo]t meg a főpincér. — A férjek távolról sem olyan kedélyesek a feleségük mellett. — Köszönöm a bókot — karoltarp a férjembe és felmentünk a szobánkba. Lefeküdtünk, összebújtunk és gyerekes nalvsággal nevettünk a hitetlen Tamásokon. Másnap délután a parkban sétáltunk. Nagyon sokan sétálgattak még körülöttünk. Nem volt túlságosa)) hűvös az ősz, a leveleiket ejtegetfl fák a szabadba vonzották a fürdővendégeket. A park őre is ott sétálgatott a padok között, az idő mér nagyon nyomta a vállát. Tüzet kért a férjemtől és a kimért „köszönömöt" nem tartotta elégségesnek. — Szép hölgyet választott mondta. — Egyszerre jöttek? — Egyszerre. A feleségem — matatott rám. — Igen? A felesége? Hol tartózkodik a nagyságos asszony? Melyig városban? — szippantgatott cigarettájába a park őre. — Itt ül mellettem — jegyezte meg élvezettel a férjem. Az öreg lehajtotta a fejét és mosolygott a bajusza alatt. — Hozzám aztán igazán őszinte lehet. Ne féljen, nem üzenek a feleségének. Nehéz már az én reszkető kezemnek a toll. Azt mondj^, hogy a felesége? — Azt mondom — állította a férjem. — Mi ebben az érdekes? — Ne nézzen gyereknek, öregember vagyok, öreg róka. Megjártam Doberdot, végigharcoltam в tizennégyes háborút. Sokat tapasztaltam a fronton, de talán többet itt a parkban. Kérem szépen, a házas emberek nem bújnak így a feleségükhöz. A szerető, az igen. Az odabújik, de a férj nem. A férj hallgat vagy lopva más nőket né?. Én is voltam fiatal... A park őre csendesen tovább csoszogott, odébb pöccentgette útjáből a faleveleket és közben kaján mosollyal a szájaszegletében, visszavisszapillantott. Mi meg összeborultunk a férjemmel és olyan hahotába kezdtünk, hogy könnybe lábadt a szemünk. Vacsora után kávéházba mentünk, a plakátok kitűnő tánczenekar műsorát ígérték estére. Sarokasztalnál foglaltunk helyet, oldalt nagy tükör kívánta, hogy odafordítsam a szemem. Titokban a férjemet néztem, akinek az ősz hajszálak nagyon illetek hosszúkás, sovány arcához, fekete ruhájához. Megszorítottam a kezét. Visszaszorította. És felkért táncolni. Szorosan magához ölelt, mindig így szeret táncolni, érezni akarja a testem. Más férjeket bíztatni kell, mondj valamit, valami szépet, kellemeset, ő soha nem szorul biztatásra. Állandóan csacsog a fülembe, szinte éget, perzsel a szava, mintha húszévesek lennénk. Véget ér a zene, kezet csókol, előzékenyen a helyemre kísér és bort rendel. Pajkosan, incselkedőn koccint, aztán megint felkér, elvegyülünk a táncoló párok közé és a zenekar már nekünk játszik, a prímás udvarias lépéseket tesz felénk, az idősebb vendégek bennünket néznek. Parancsol egy nótát? — jön hozzánk a zenész. — Köszönöm — utasítaná el a férjem, de az nem tágít. — Milyen szépen mulattak. Az egész terem magukban gyönyörködött. Hiába, a kikapcsolódás. Az ember egyszer tud életében ilyen felszabadultan mulatni, ha párjára talál, ugye? — hangzik el az udvarias bók. — Persze, ha a párjára talál — erősít a férjem. — Hány hetesek? — Tegnap jöttünk. — Én meg azt hittem, hogy hazakészülnek. Vonatra szállnak és azután kit erre, kit arra kergetnek a szelek ... Valóban tegnap jöttek ? — kételkedett a zenész. — Tegnap jöttünk. — Ez kérem rekord! — Mi? — Ez a gyors ismerkedés. Ez még fürdőben is szokatlan. Csak a második héten alakulnak ki a párok. A második héten melegednek össze. Minden elismerésem az öné — hajolt meg a férjem előtt. — Parancsol egy nótát? — Köszönöm. Esetleg ha a feleségem kívánja. — Villámesküvő? Ne tessék tréfálni velem. Tegnap jöttek és ma este már mint házasokat üdvözölhetem? Bocsánat a zavarásért. Azonnal megyek a mikrofonhoz és — Csacsi vagy! Jót akartam! Nem láthatsz meg mindent te magad! A tetőszerkezet összeállítására már fogadott embereket. A lánynak nem nagyon tetszettek. Majdnem mindig alkonyaikor jöttek, erősen borszagúak voltak és tántorogtak a meredek fal szélén. — Bízd rám! — intette le Géza. Odqállt a ház mellé, öblös hangon kiabált az embereknek, egyszeriben nyugodtság terült szét a környéken, mintha mindet) az ő széles vállán nyugodott volna. Aztán meg a belső munkák következtek. Egyik délután meglepődve látták, hogy víz szivárgott fel a fal tövében. Akkor már elkeseredett a lány, idegesen támadt a férfira. — Elsietted az alapot! Mindent elkapkodsz! Én? — Hát nem szeretsz? — kérdezte nem odailtően. A lány habozott, hogy haragudjék-p, vagy kinevesse, s az ilyen pillanatokban Géza ellenállhatatlan volt. — Ugyan! — legyintette meg tréfásan az arcát, s többet nem is beszéltek a víV szivárgásról. — Őszre beköltözhető lett a ház, összeházasodtak. A hűvös estéken összebújtak- Mintha minden, nyáron szerzett fáradtsága most jött volna ki Gézán. S egy napojt azt mondta: — Sportolnom kellene! Igazad van! — mondta az asszony bejelentem a szenzációs eseményt. Ilyen nem történt még nálunk. Óriási! Rögtön eljátszom a nászindulót! A férjem szólni akart, meg akarta mondani az igazat, de a zenész hirtelen távozott és szerencsénkre minden bejelentés nélkül kezdett bele a nászindulóba. Zavarban voltam s zavaromat nem tudtam palástolni. A férjem intett a pincérnek, fizetett és felsiettünk szállásunkra. Másnap, harmadnap és teljes három hétig éltük világunkat a fürdőn. Persze nem zavartalanul. Ha kétkádas szobát kértünk, a szobaasszony tartózkodó udvariassággal megjegyezte: — Kérem, ott még nem tartunk a szocializmusban. Mit szólna a felesége vagy a férje? Ha az üzemvezetővel találkoztunk: — Ne haragudjanak, hogy megzavarom önöket, de a kíváncsiság ... Utánanéztem a dolognak, de a szememnek sem hiszek. Komolyan házasok? Házasok nem szórakoznak együtt ilyen jól! Ha ismerős vendégekkel vetődtünk össze a parkban vagy a fürdőhotel halijában, a téma mindig ugyanaz volt: — Elhigyjük? Mi értelme lenne viszont a kételkedésünknek? El kell hinnünk, hogy a házasok is tudnak szépen szórakozni, a házasok is tudják szeretni egymást... Ügy pakoltunk férjemmel, mintha különös világban, különös felfogású emberek között éltünk volna három hetet. A vasúti állomáshoz vivő autóbusz vezetője kiragadta kezünkből a bőröndjeinket és engem felsegített a lépcsőn. A fülembe súgta: — Ugye nehéz a válás? — Nehéz — ismertem be, jólesett a pihenés, a kikapcsolódás. De a járművezető nem erre gondolt. — Vegye úgy, mintha álmodta volna az egészet. A kalandot, az ismerkedést. Így csinálják mások is. — Köszönöm a jő tanácsot! Az autóbusz az állomás felé gördült és kiszálltunk. A vezető nem sietett a segítségünkre, rákönyökölt a kormányra és tűnődött. Vagy sajnálkozott. Sajnált engem, aki belekaroltam férjembe, vállára hajtottam a fejem, úgy várakoztunk. Ügy sajnált, mintha valóban el kellett volna válnunk. MACS JÖZSEF Д HÓNAK SÚLYA VAN Elképzelte, hogy Géza csupa izom testének hiányzik a mozgás, az éltető ■ erő. De ez azt is jelentette, hogy hetenként háromszor később járt haza, lustán lepihent. Vagy azért volt fáradt, mert tréningről jött, vagy azért kímélte magát, mert tréningre készült. Dörmögő lett, mint egy igazi férfi, kisfiús kedvessége elveszett. Tél elején kalandba kezdett egy tornásznővel. Egyszeriben belevetette magát, minden előzetes meggondolás nélkül. Amikor a felesége — néhány tagadhatatlan áruló jel után — gyanakodva kérdezgette, bambán és tehetetlenül állt előtte, azzal a szégyenkezéssel és sértődéssel, amellyel a sikertelen telekvásárlást vagy a görbe falakat is fogadta. Január derekán havazott. Kiadósán esett egész nap, kövér pihékben, alkonyaira ráterpeszkedett a városra. Géza gyalogosan baktatott hazafelé, az autóbusz még a hegy lábánál elakadt. Ahogy az utcába befordult, észrevette, hogy az ablakuk sötét. Közelebb érve látta, hogy a tető furcsán áll, gerendák meredeznek, mint egy bombatámadás után. Meghűlt benne a vér. Megállt, aztán rohanni kezdett, feltépte az előszoba ajtaját. A lakásban nem volt senki. A menynyezet átszakadt, érezni lehetett a porladó vakolat szagát. A langyos levegőben olvadni kezdett a hó, cseppehben hullt a padlóra. — Emmi! — ordította és végigszaladt minden helyiséget. A konyhában egy cédulára akadt ,,Élek, de ne keress! A hónak súlya van, összeroppantott mindent. Nagyon megijedtem, de más bajom nem történt. Csak az, hogy bíztam benned. És ez igen nagy baj volt. Emmi.“ Markába gyűrte a papírt, kiment a tornácra. Haragos indulat, tehetetlenség váltakozott benne. Lement a lépcsőn, belegázolt a hóba. Hirtelen leguggolt, kezével, mint egy gereblyével, havat húzott maga köré. Sebesen gyúrni kezdte, kemény gömböt formált, aztán belegyúrta a felesége levelét, meglóbálta a gömböt és messzire hajította. A csöndben hallotta is, hogy leesett és puffant. Simon Emil TŐZSÉR ÁRPÁD 1935-ben született Gömörpéteríalván. A Hét szerkesztőségében dolgozik. Eddig egy verseskötete jelent meg, 1963-ban, „Mogorva csillag** címmel. Most dolgozik második kötetén, melynek Ideiglenes címe: „Az egyetlen sors kínja“. Készülő kötetéből közlünk egy verset. Részlet — halál Eltűntél s valami mégis utánad, lök s kénsárgán forr ki a kín [homlokomon Oh, nem csak erős szálú hajad [s melled miatt de hirtelen a semmiből hazajáró [apám, s bátyáim miatt is a holdvilágnál kendert csapó [asszonyok a kigyúlt talpú katonák, a derekamat húzó pisztoly, vállamat húzó két karod: a múltam miatt is. A frank paraszt eladta magát [rabszolgának, „... a szabadságomról lemondva [magam elkötelezését határoztam [el..." a végző döntés előtt rájött végső [ tulajdonára. Azt hiszem, ez volt az első tudatos [halál Aztán feladta egy emlékét [s meghalt másodszor is. S így hal meg az ember minden [lezárt emlékével. Csak az én emlékeim élnek, [emésztenek, morognak örökké, csak én nem tudok meghalni [s feltámadni új emlékbe lépve. Az én emlékeim egymás határait [nem ismerő lila savak, a föld alatt tudatlan keveredő [olvadék elemek, jód, arzén, irídium egymásba [nyílnak mint a szomszédok, jó estét, hogy [vagy? s minden döntésnél ekrazittá [tömörülnek, ezer cserépre vetik szét szíverfl. A szárnyas ajtó mögött villamos [sikkan, az épület homlokán világító betűk [rohannak, Csőmbe, Goldwater — leleperdül [egy hír, az asztalok kocsányán szőlőszem[vendégek ülnek, ragyognak, s mellettem erős, barna kezekkel [szép lány fogja a kést meg a vtllát. S emlékeim mégis utánad löknek. Megmutattad magad, csak egy [pillanatra, indulatom gránátként vetett száz [darabra. Nyers fonalakra feslettem, s a szék meg sem remegett [alattam, senki sem figyelt fel rá, hogy egy emlékem kínban feladtam. 11