Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-19 / 6. szám
Fényes kis lángok. oj o „ 4D a iS e £ vffl <0 X Ъ ff) о ачЯ £ > Ű « о и 3 я sät с.. я _ х» 2. а ►> 5 « 2 ж Domantnská LibuSe asszony sajátkezűleg hozza el a két csésze feketéi a büié pultjáról. A prágai Nemzeti Színház üzemi klubjában ülünk egy tenyérnyi asztalnál. Fél órára tervezett beszélgetésünk már jó órája folyik. A művésznőnek komoly szakmai tárgyalása lenne, de úgy látszik, szívesen búvárkodik a régi emlékek és a friss élmények mélyén. Európa csaknem minden országának legnagyobb operaszínpadain felcsendült szárnyaló, kulturált szopránja, de 6 megmaradt Janáőek művészi jegyesének, és sikereit, a felzúgó tapsok mámorító örömét hazahozza. — Gyermekkoromban Kassán éltem — emlékezik. — Tulajdonképpen már akkor szerepeltem színpadon. A szüleim műkedvelő színjátszók voltak és ötéves koromban már engem is felléptettek. Nyolcéves voltam, amikor a kassal rádióban énekeltem. Elemi iskolás énektanítóm, Kóstolnif volt az első, aki biztatott és jövőt jósolt nekem. A háború alatt Brnóban éltem a szüleimmel. Ott kerültem a zeneművészeti főiskolára és ott lángolt fel bennem a máig Is olthatatlan nagy szerelem Leóé Janáőek művel iránt. Közben férjhez mentem. Tanulmányaimat azonban meg kellett szakítanom — a németek gyári munkára hurcoltak el Ausztriába. Onnan elszöktem és az osztrák határon át gyalog jöttem haza a családomhoz. A háború után azonnal szerződtettek a brnol janáőek színházhoz. Közben tovább tanultam, két évfolyamot végeztem el egy év alatt. Tíz évig énekeltem Brnoban, Smetana összes szoprán nőalakja mellett természetesen a legszívesebben fanáőeket: fenufát, Kátyát és a többit. fenufa egyébként is közel áll a szívemhez — teszi hozzá elgondolkozva — mert a szülei a morva Haná-vidékröl, Domantnból valók, Innen származik a művésznevem is Domaninská. Prágába 1955-ben jöttem — folytatja élénken a művésznő. Itt még gazdagabb repertoárt láttam el. a Faust Margitját, a Carmen Míchaeláfát, a Pillangókisasszonyt, a Bohémek Mimijét, az Anyegin Tatjánáját, Aidát és még sok más gyönyörű szerepet daloltam életre. Mondhatom, hogy állandóan foglalt vagyok. Szeretek hangversenyen énekelni. Az otthoni szereplések mellett például szerződés köt Bécshez, ahol 1957 óta 100-szor énekeltem Verdi Nabucco-jának Abigél-jét, három hangversenyen énekeltem Janáőek Glagol miséjét. Azonkívül felléptem a Szovjetunióban, Kelet- és Nyugat-Németországban, Finnországban, Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban, Angliában, Skóciában f Edinburghban), legutóbb pedig a spanyolországi Barcelonában három héten át, mint az első fenufa. Óriási siker volt, a Janáőek opera tökéletes diadalt aratott, hatalmas tömegek látták, mert a barcelonai opera a legnagyobb minden eddig ismert közül, nagyobb, mint a milánói Scala. — Milyen szerepre készül a művésznő az új színházi évadban? — Thein mester rendezésében Verdi Othelló-ját visszük színre. Én éneklem Desdemonát. A partnerem Benő Blachut. A bemutatót márciusra tervezik, nem is tudom, mi lesz, mert akkor éppen Bécsben kellene fellépnem. Ilyen hajszás az életem — teszi hozzá sóhajtva, de a szeme nem panaszkodik. — Talán már haragudni is fognak rám itt a színháznál, amiért annyi meghívást elfogadok, mert bizony Románia és Jugoszlávia ts szerepel a jövő tervében ... — A szerepeit mindig csehül énekli, külföldön is? — Nem mindig. Sok szerepet tudok olaszul és németül is. De ez különben sem számít, hiszen a zene nyelve nemzetközi. Szeretek világot látni, de azért mindig szívesen jövök haza, az otthonomba és a konyhámba. A főzés ugyanis a második szenvedélyem. A férjemZ Az ö rábeszélésére folytattam a tanulmányaimat a háború után, ő akarta, hoqy énekesnő legyek, tudta, hogy mit vállal. Igen, Domantnská LibuSe művésznő is tudja, hogy mit vállalt magára, amikor kivételes tehetségét a nagy „bálvány" — a zene szolgálatába állította. Húsz éve énekel, húsz éve gyújtogatja az emberek szívében a fényes kis lángokat, melyeket Kátya Kabanova és a többi nagyszerű nőalakban tolmácsol. Fontos, hogy az ember szeresse azt, amit csinál. Akkor nem sok az áldozat érte. A közönség visszhangja, hálája mindenért kárpótol. De a művészetet nem lehet megcsalni. Azonnal észrevehető, hogy lelket adunk-e bele. GÄLY OLGA A „Pygmalion“-ból készül somos Agnes Első rész WA 1956 nyarán a New York-i Broadway egyik előkelő színházában, a Theatre Mark Hellinger-ben, délutáni előadásra gyülekezett a közönség. Az autósok kétségbeesetten próbáltak helyet szorítani maguknak a parkolóban, a megerősített jegyszedő gárda árgus szemekkel figyelt, nehogy a „My fair lady“ előadására besurranjon egy-két hívatlan potyanéző. A nézőtér percek alatt megtelt, csak az első sor egy zsöllyéje maradt üresen. Az egyik néző nem bírta ki szó nélkül a gazdátlanul maradt hely látványát, s így szólt széken túli szomszédnőjéhez: — öné ez a hely, asszonyom? — A férjemé! — válaszolt a kérdezett, s felsóhajtott. Az ismeretlen együttérzően mondta: — Milyen kár, hogy drága jegyét nem tudta átadni valamelyik ismerősüknek ... — Sajnos az teljesen lehetetlen! felelt az asszony. — Minden ismerősünk és barátunk a férjem temetésére ment... Fantasztikus, hátborzongató, kegyetlen ez a történet? Valóban az. De a „My fair lady“ születésének története még sokkal fantasztikusabb... S ha bepillantunk abba a tömeghisztérikus hangulatba, ami a bemutató napja óta töményen körülfogja ezt a musical-t, ha felmentést nem is, de némi enyhe magyarázatot találunk a fenti történetre. A „My fair lady“ története olyan mint egy detektívregény. Előadásaira nehezebb jegyet kapni, mint uránércet lelni a föld mélyén AKIBEN MÉG SHAW IS MEGBÍZOTT 1948-ban George Bernard Shaw, az agg, ír származású drámaíró, a színpad szakállas, szókimondó, örök csipkelődő mestere, levelet kapott az angol légierők egyik kiképzőtáborának parancsnokától. A levél katonásan engedélyt kért arra, hogy a tábor karácsonyi programjában előadhassák a „Pygmalion“ zenés változatát. Az író nem maradt rest a gyors válaszadással: „Ha a Pygmalion szavainak zenéje önnek és barátainak nem elég, úgy az Önök tehetsége valóban rendkívüli lehet. A válaszom: nem! G. B. S.“ Ki volt mégis az az ember, akit Shaw barátjának fogadott, akiben megbízott, s akinek — még életében — engedélyt adott arra, hogy műveit filmre vigye? Cukor György, a magyar származású filmrendező elhatározta: filmre viszi a „My fair lady“-t . . .
