Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-05 / 5. szám
Késő este érkezett. Már nem akarták átvenni a csomagot, de Polonszkij valahogy rábeszélte az Idős ruhatárosnőt, aki felhozta a küldeményt. Egy óriási torta volt. Tatjána odament az ablakhoz és halkan, de érthetően mondta: — Légy szíves, mondd meg Poljának, hogy hozzon nekem kefirt és gyümölcsöt. — Választ sem várva, óvatosan, hogy fel ne költse a többieket, becsukta az ablakot és lefeküdt. Már mindenki aludt. Csak Jutka nem tudott aludni, akit határtalanul érdekelt minden, ami Tatjánával történik. Szerette volna megkérdezni, miért haragudott meg szomszédnője a férjére. Hiszen virágot, csokoládét, tortát hozott neki, ő meg, ez a különc asszony, egyre csak a kefirt hajtogatta. „Nagyon elkényeztették“ — gondolta Julka. De hirtelen valami furcsa hangot hallott, ami szipogásra hasonlított. — Drága, mi baj van?! — suttogta neki zavartan. Majd leugrott az ágyról, és szomszédnője lábához telepedett. Nem szólt hozzá, csak simogatta hálóingének ujját. Végre választ kapott: — Istenem, milyen boldogtalan vagyok. — Maga?! — julka nem tudott szóhoz jutni a meglepetéstől. — Hiszen maga olyan boldog, olyan szép ... Annyira irigylem magát. — Ej, kislány, kislány — sóhajtott keserűen a „szépasszony“ —, fiatal vagy még, nem érted ezt. Hiszen szereti a férje. Nem tud ő szeretni. Én szerettem valamikor: gondolkodás nélkül eljöttem Leningrádból, a rokonaimtól, barátaimtól, otthagytam a Színművészeti Főiskolát, filmszerepeket utasítottam vissza. — Miért? — kérdezte csaknem rémülten Julka. — A férjem azt mondta: „A színésznő nem feleségnek való. És még bevésbé lehet jó anya.“ Én ezt elhittem, mint ahogy mindenben hallgattam rá, amit mondott. Később lemondtam új barátaimról is: kiderült, hogy a férjem féltékeny... Elhallgatott. De julka mélyen elgondolkozott. M’ért hagyta ott Tatjána a Színművészeti Főiskolát? Hiszen amikor ők Vágykával összeköltöztek, annyira szerettek volna esténként sétálni, csavarogni, de 6 mégsem hagyta ott az esti iskolát. Esténként együtt tanultak: Vágyka a technikumot fejezte be, ő meg a nyolcadik osztályt. Filmszerepeket utasított vissza! Nem, Julka erre semmiképp sem lett volna hajlandó. A barátait sem tagadta volna meg. Féltékenykedik? De hát nem lehet egy férfi minden szeszélyével törődni. És egyébként is ő, Julka, önálló ember lesz, nem engedi meg, hogy a férje keresztülhúzza terveit. Nem. Vágykának sohasem jutna az eszébe, hogy olyat követeljen tőle, amiről ő sehogysem mondhat le. És Julkába hirtelen élesen belehasított, hogy 6 mennyire boldog. Illetlenség ennyire kimutatni. Más szenved, ő pedig ... — Mindig egyedül vagyok — suttogta halkan Tatjána. Julka szerette volna valamivel megnyugtatni, de eszébe jutott, hogy szomszédnőjének valószínűleg nincs szüksége az ő részvétére. Marina A terem jobbsarkában fekszik Marina, kissé távolabb a többiektől. Csak két órája, hogy szült. Három legközelebbi szomszédnőjének, akik néhány órával hamarább szültek, most mutatják meg a csecsemőjüket. Ez az első találkozás velük: milyen is a kis jövevény? Az asszonyokat gyötri a türelmetlenség. De már itt is vannak a nővérek: mindegyik két, fehérbe burkolt pólyást tart a kezében. A termet tüstént boldog beszélgetés tölti be. — Drága kicsikém ... szépségem! — Úristen, kire hasonlítasz, hogy ilyen szőke vagy? Egész családunk fekete hajú! — Az enyém az apjára hasonlít, ugyanolyan, még az arcvonásai is! Az asszonyok vigyázva magukhoz szorítják a meleg, puha emberkéket, elragadtatva figyelik kis arcocskájukat. Csak Marina fekszik némán, közömbösen. — Tényleg fel lehet már ismerni a gyerek arcvonásait? — kérdezi hirtelen, és a hangjában irónia vagy bánat cseng. Az asszonyok csodálkozva néznek össze. — Miért olyan szomorú? Talán nincs férjnél? csodálkozik valaki halkan. Mása leugrik az ágyról. Magára teríti köpenyét, és odaül Marinához, bár azon egyáltalán nem látszik, hogy őszintén szeretne beszélgetni. De Mása ezt egyszerűen nem veszi észre. — Úgy látom, mintha nem nagyon örülnél a gyereknek — mondja neki minden sértő él nélkül. Marina meglepődve néz a kérdezőre. — Nem jött jókor! — mondta fáradtan. — Mit jelentsen ez? Férjed van? — Persze, hogy van. Most kiszállásra utazott. — Albérletben laktok? — Van egy kis főbérletünk. — Akkor mért akadály a gyerek? — kérdezi Mása makacsul. — Azt hiszem, hogy korán szültem- Korán? Hány éves vagy?- Huszonhat. — És azt mondod, korán?! — csapja össze Mása a kezét. Színtelen szemöldöke olyan természetes csodálkozást fejez ki, amikor magasra ívelődik, hogy Marina önkéntelenül is elneveti magát. Egy pillanatig Mása csodálkozó arcába néz, majd a szomszédokra pillant és hirtelen bizalmasan suttogja: — Nem tudom, megérti-e ... Nagyon szeretem a foglalkozásomat. Én és a férjem mikrobiológusok vagyunk. Hallott már erről a mesterségről? Mása túl gyorsan bólint. • — Nos, a múlt évben lettem aspiráns. Egy híres professzor laboratóriumába kerültem. Olyan boldog voltam, hogy vele dolgozhatok. Igazi nagy tudós: vannak új gondolatai, új eszméi. És én is lelkesen dolgoztam nála. Arról álmodoztam, hogy viszem valamire a tudományban... És amikor megtudtam, hogy gyerekem lesz, rájöttem, hogy ez az álom csak nagyon sokára valósul meg... — Milyen asszony az, akinek nincs gyereke? Nem lehet azt — szól közbe Mása. — Igen, igen, tudom én. Mindenki köteles, hogy fát ültessen, vagy gyereket neveljen... Azt hiszem, ezt Gorkij mondta. De lehet, hogy később kellett volna. Most aztán jön a pelenkázás meg a tejbedara, és elmerül benne az ember. Mása nem mindent értett ebből a vallomásból. Milyen fáról beszélt? És talán olyan bonyolult dolog kimosni azt a pelenkát vagy megfőzni a tej'oedarát? De nem akart vitatkozni. Egyszerűen csak azt mondta, amiben nagyon biztos volt. — Milyen asszony az, akinek nincs gyereke? Más is kibírta, te is kibírod. És otthagyta Marinát, szinte megvetéssel nagy sértődötten. Mása csak ennyit mond a szomszédjának: — Tudós, de nincs elég esze. A következő napon ismét behozzák a gyerekeket az anyáknak. Az első találkozás meglepetése elmúlt, az asszonyok már nem ujjonganak olyan viharosan, mint először. Mindenki csendben megszoptatja a gyermekét. S ebben a csendben hirtelen jól hallatszik a suttogás: — Drága kis gyermekem, gyöngyvirágom! Szervusz, aranyos. Kire hasonlítasz? A terem lakói csodálkozva néznek egymásra. Mása érti meg először a helyzetet. Helyeslőén bólint, s amikor megszoptatta kisfiát, Marina ágyához lép és komolyan mondja: — Nagyon szép kisfiú. De kire hasonlít? Úgy látom, terád. — Nem, nem, pontosan az apja! Mása a gyermek szép arcát vizsgálja és nemet int: Rád hasonlít, ugyanolyan, mint az anyukája. Igazán? — kérdi izgatottan Marina. És arca úgy ragyog, mint a madonnáké a képeken. Bottlik Sándor fordítása KULCSÁR TIBOR 1938- ban született Hardicsán. Királyhelmecen érettségizett. Utána a bratislavai Pedagógiai Főiskola hallgatója volt. Első verse 195B őszén jelent meg az Dj Ifjúságban, az 19S8-ban kiadott Fiatal Szlovákiai Magyar Költők című lírai antológiában jelentek meg először versel könyvalakban. „Pogány imádság“ című első önálló kötete a napokban kerül ki a nyomdából. 1960-tól a bratislavai Duna-utcai magyar középiskola magyar szakos tanára. Óda a perchez Te piciny parányi perc órám számlapján milliméternyi rész te a végtelen és hatalmas idő-sziklatömbböl levált csöppnyi éles szilánk hatalmad mily csodás Megszámlálhatatlan évmilliókon át jössz és meg nem állíthat semmi sem jössz mint áradó hömpölygő folyam és mégis egyenletesen és szabályosan mint mérföldkövek terhes esztendők szálló századok jelzik jöttödet Te piciny parányi perc te megfoghatatlan tűnő villanás azalatt amíg egy lépést teszel újra a végtelen felé néhány kilogramm szenet fejtenek a nyirkos sötét bánya mély ölén a kérges kemény bányászkezek azalatt néhány napsugár a földre ér és a hajlongó szőke kalászokban beérik a kenyér azalatt talán néhányszor dördül egy ágyútorok messze Afrika forró mezején s egy néger anya halkan felzokog s talán azalatt egy költő szívében valahol szikrázva lángra gyúlnak a szavak egy költemény a tollhegyén papírra vágynak a kusza verssorok Te piciny parányi perc te kíméletlen kegyetlen rohanás szeretnék keményen elédbeállni s vezényelni perc vigyázz állj pihenj amikor messzi falumban anyám homlokán simábbak a ráncok talán fiáról szövi épp az álmot s az első napsugarak ezüstöt olvasztanak a fehér párnán szétbomló haján s te fülsiketítőn berregő ébresztőórák s harsány hajnali kakasok torkán jelzed az ébredést vagy amikor a nagyvárosi forgatag zsivajában az áruház neonfényei alatt vagy a zsibongó mozibejárat előtt fülig szerelmes fiú várja a lányt s te mit sem törődve a szerelmesekkel a legközelebbi toronyórán egykedvűen a félkilencet kongatod Te piciny parányi perc olykor szeretnék veled versenyt futni kezembe fogva az ütőered hogy érezzem mérjem a lázat melyben él vajúdik e század te piciny parányi perc szeretnék veled repülni szállni az űrön át a csillagok között magára hagyva síkot és teret hogy egyszer megadatna majd nekem meglátni a Rendet a Kort amelyet vajúdó lázzal konok akarással mi teremtettünk mai emberek 11
