Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-05 / 5. szám

ащт

GALAMBOS LAJOS:

— És ha igaz? — mondta Katalin. Imre elfordult. Emelkedett meg

süllyedt a válla.

— Szeretném kérni — mondta Katalin —, hogy ezután a kocsi jöjjön el értem az autóbuszállomásra. Ez nekem kijár. Szeretném, ha holnap már ott lenne az autó.

— Természetes — mondta Imre.

— Sőt már este is, amikor megyek.

— Természetes.

Aztán bement a lény az osztályba. Ott volt mindenki. Nem volt beteg a gyerekek közül egy sem. Csendben várakoztak.

— Számtanóra lesz — mondta Katalin.

Az iskolások meg sem moccantak. A tanítónő azt gondolta: nincsen vége semminek. Az iskolát építik, a gyerekek eljöttek. A munkásokat olyannak látam már, mint a megváltó küldötteit, szerettem volna mindegyiket összecsókolnl, nemcsak azt az egyet. De lám, nincsen vége semminek. Megütköztünk, és most farkasszemet nézünk egymással.

Az asztalon hirtelen felfedezte Sklodowska képét. Mikor hagyhatta ott? Valóban bejött ő tegnap reggel az osztályterembe? Megfordította a képet, s a nagyasszony keményen nézett vissza rá, mintha azt mondaná ő Is: nincsen béke.

Úgy fuvarozta őt Imre a megállóhely és az iskola között, hogy közben nem szóltak egy szót sem. Valahogyan így ültek egymás mellett akkor Is, amikor Katalin még újonc volt itt, csakhogy akkor még nem volt közöttük semmi a jóleső talányokon kívül. Imre változatlanul és előzékenyen kinyitotta neki a vezetőülés ajtaját, felsegítette őt a magas lépcsőre, aztán beült vissza a volán mellé.

— Köszönöm — mondta Katalin.

r~— Szívesen.

S ezzel kapcsolatuk szaval kimerültek. Útközben a férfi nem nézett rá, mindegyre csak a keréknyomon tartotta a tekintetét, mintha félne, s mintha valami nagy forgalom lenne Itt. Sőt, Katalin azt gondolta, a fiú tán fogadalmat tett, hogy többé nem néz rá.

— Köszönöm.

— Szívesen.

Ennyivel voltak.

Közben az új iskola szemlátomást nőtt, néha, amikor délután a városba menő autóbuszt várta az újtelepiekkel együtt, megnézte az építkezést.

Emiatt mégiscsak örülnie kellett. S ilyenkor benne bújkált az ördög, hogy szóra bírja Gaál Imrét. Egyszer egy dalt kezdett dudorászni, amit az édesanyjától tanult, és az édesanyja azt mondta, ezt szerette Katalin apja a legjobban. Katalin nem tudta a dalt hová tenni, különös volt, furcsa, talán egy kicsit könnyű is és felszínes, mégis olyan jó volt.

Hát eldúdolta:

bolond virág az csúful ki egy méhet vár bolondul bolond virág az mondom csókolj csak kis bolondom.

De Imre nem reagált rá egyáltalán.

Aztán, amikor múlott a hó, és nagy sarak támadtak, Imrének már a gazdaságban volt dolga a teherautóval. Akkor újra elő kellett szedni a szamaras kordét. De azzal meg Kanizsai Pali bácsi olyan lecsüngő fejjel s annyira megrokkanva járt, mintha már nem is e világban élne. Katalin megkérdezte tőle:

— Beteg tán. Pali bácsi?

12

XXIII. folytatás:

Tudom is én.

Rosszul néz ki.

Rosszul néz ki a házunk is mondta az öreg —, olvad a hó, összegyűl benne a hóié.

Katalinnak megszorult a torka: hát ő még mindig azon a veremházon bánkódik?

S azontúl még sokszor elnézte Kanizsai Pali bácsi lekókadt fejét.

Az autóbuszmegállóban találkozott egyszer Zsögön Bélával. Lassan közeledett az agronőmus, a foltos tájat fürkészte, de Katalinban az is felmerült, talán nem akarja őt észrevenni. Pedig akkor az iskola falai már magasan álltak.

Katalin nem türtőztethette magát tovább, elébe ment Zsögön Bélának.

— Üdvözlöm, szövetségesem.

— A, Katalin, jő estét.

— Elfelejtett engem?

— Hogyan is gondolja.

— Egyszer felajánlotta nekem, hogy költözzek magukhoz. Tudja, hogy autóbusszal járok?

— Hát ha felajánlottam — mondta Zsögön Béla —, természetesen beszélgettem én a feleségemmel újólag is. S hogy őszinte legyek, már akartam magának szólni.

— Én meg be akartam kopogni.

Zsögön beleszívott a cigarettájába:

— Hát látja, ilyen világ ez.

— S maga mire határozott — kérdezte Katalin —, fog építkezni?

— Egyelőre még várok.

No igen, gondolta Katalin, természetes, hogy egyelőre vár még. Amíg nem lesz egészen pontos a világ ítélete, addig nyílt szóval nem fogja kimondani azt sem, hogy költözzem hozzájuk. Pedig szeretné kimondani. Csak hát egyszer felszólalt egy gyűlésen, és akkor megégette a száját.

— Mintha belenyugodott volna a helyzetbe.

— Én? — kérdezte Zsögön.

— Mintha el akarna húzódni a világ elöl.

— Lehetséges az ilyesmi az én szakmámban?

— Amikor ml szövetséget kötöttünk, nemcsak a szakmáról volt szó. Mindenről.

Hallgattak egy kicsit, várták a buszt. Szombat este volt, s a művelődési ház elé sokan gyülekeztek. Katalin felnézett a gépház ablakára, s látta, hogy az nyitva van. Mintha Gaál Imre fejét is látta volna egy pillanatig, éppen akkor, amikor elhúzódott az ablaktól.

— Hát mikor költözik hozzánk? kérdezte Zsögön Béla.

— Nem költözök.

— De hát miért?

Katalin bánta, hogy kikényszerítette belőle ezt a meghívást.

Minek kellett őt Ilyen helyzet elé állítani. Hiszen ez egy tisztességes ember, s nem tehet arról, hogy az, aki, és ha eleinte segítette is, utána már nem bír vele lépést tartani?

— Hiszen a feleségemmel beszéltünk erről — mondta Zsögön Béla. — Bár neki eleinte az volt a véleménye, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy a városból jár-e az iskolába vagy mitőlünk. Innen is elég messze van, s az út, hát mit mondjak?

— Igaza volt a feleségének mondta Katalin.

— Azt hiszi?

Feltétlenül.

— Én meg. azt hiszem — mondta Zsögön —, hogy nem volt igaza.

Katalin szerette volna megkérdezni, hogy: de ugye, ezt nem mondta meg a feleségének? Aztán letett róla. Minek még mélyebbre sodorni? Aztán pedig megérkezett az autóbusz, és felszálltak. Minthogy szombat este volt, nem voltak sokan a buszon. A munkások nyilván hazatértek már a délutáni járattal.

— A városba jön? — kérdezte Katalin.

Lesz egy kis összejövetelünk.

Megváltották a jegyet mindketten, aztán nem tudták, hogyan történt, amikor már megindult a busz, egyszeriben kiabálás hangzott odalentről. Az autóbusz hirtelen fékezett, Katalin nekiesett a legelső ülésnek, de a kiabálás odaklntről még akkor sem múlt el.

Pali bácsi — kiabálták. — Pali

bácsi.

Leszálltak mindannyian.

Kanizsai Pali bácsi ott feküdt az autóbusz előtt. Arcáról csendesen szivárgott a vér. A sofőr ölelgette őt magához, pofozgatta, s közben magyarázott;

— Én nem értem, mint aki megszédült, mint a lepke, csak jön ellbém, hiába dudálok neki.

Mások is élesztgették már az öreget, valaki pálinkát hozott a kocsmából, oldalra vitték a vénembert, s-а családja ,sírva vette körül. Az új, az épülő iskolával egy vonalban voltak. .

— Jaj istenem, kellett nekünk bejönni — sírt Pali bácsi körül a családja —, kellett nekünk ide jönni, a halálba. Látjátok, most ml lett vele? Ki fog már gondoskodni mirólunk? Panaszos szavunkat ki hallgatja meg?

Katalin odament az öreghez. A pálinkával, amit a kocsmából hoztak, letörölgette arcáról a vért. Közben a sofőr csak a magáét mondogatta:

— Mint aki megszédült, csak jön elíbém.

— A halálba jöttünk ml, nem az életbe. Oda van a szegény házunk, oda a szegény emberünk, ki fog már ezután gondoskodni mirólunk?

A tömeg egészen körülvette őket.

— S még vannak — hallatszott —, akik mindegyre csak mondogatják, hogy befelé. Mindenkinek csak befelé.

Ide? — mondták.

A halálba?

— Azt is le kéne dönteni, ottan, ni.

— Hát le. Az lenne a legjobb.

— Még idejíben kellene.

Zsögön Béla akkor kiállt eléjük:

— Nana, emberek. Gondolják meg, miket beszélnek. Különben sincsen itt magukra semmi szükség. Csak a levegőt veszik el a beteg elől. Menjen mindenki szépen a dolgára.

De nem nagyon akartak mozdulni.

— Tán törvényt akarnak a fejükre — mondta Zsögön Béla —, hogy ilyesmit gondolnak? Azt mondtam, menjen szépen mindenki a dolgára.

Katalin akkorra tisztára mosta az öreg arcét. Halántékától az áliáig volt felhasadva a bőr. Az orra alá tartotta Katalin a pálinkát, s az erős szag visszatérítette az öreget.

— Ö, édes uram, hát élsz?

— Vigyük a kórházba — mondta Katalin.

Felsegítették a vénembert a buszra, s utánamászott a fia is, menye is, csak a felesége maradt le, s onnan siránkozott:

— Halálba kellett nekünk ide jönni, mi másba?

— De hiszen nem halt meg.

— Ö — sírt az asszony —, nem látják, hová viszik?

Decsi Feri meg tromfolt neki:

— S még vannak, akik csak mondogatják, hogy befelé. Mindenkinek csak befelé. Ezért?

Kanizsai Pali bácsi zavarosan nézett körül a buszban. Katalin nem tartotta valószínűnek, hogy az öreg tiszta fejjel került a kerekek elé.

— Hol a pipám? — kérdezte.

A menye becsavarta valami fehér ruhával az arcát. Aztán az öreg nyugodtan ült. A kalauz megengedte neki, hogy pipázzon. Amint rágyújtott, olyan lett, mintha az égvilágon semmi nem történt volna vele. A sofőr meg, szegény, mindegyre csak hátrapillantgatott: vajon, hogy érzi magát

az óldozat? És lassan hajtott végtelenül, minden kis döccenőnél vigyázott, minden kátyút kikerült.

— Hát igen — mondta Katalinnak az agronómus —, tudom én, hogy minden változás magával hozza a szenvedést. Az ember bele sem láthat teljesen, mik játszódnak le a lelkekben akár öntudatlanul. De ha már nem láthat bele, mivel olyan területre téved, ahol elnyelheti az ingovány, merje-e vajon vállalni a felelősséget a fájdalmakért?

— Merje — mondta Katalin.

— Ilyén hirtelen és meggondolás nélkül?

— Maga Is gondolkodott már rajta. S hátha nem eleget?

— Maga nekem az ONCSA-ról beszélt. Ez a folyamat nem most kezdődött el. S azóta volt már rá elég idő, hogy alaposan meggondoljunk mindent. A sok töprengés megöli a cselekedetet.

Zsögön hallgatott.

Aztán azt mondta:

— Tulajdonképpen örülök, hogy a szövetségesévé fogadott. Sajnálom, hogy ezt az örömöt nem tudom eléggé kimutatni.

Kanizsai Pali bácsit bekötözték a kórházban rendesen, és azt mondták: nincsen semmi baj. A sárhányó felkarcolta az arcán a bőrt, néhány nap alatt begyógyul. Egy kis ijedtség az egész, az ijedelem nyilvánvalóan nagyobb volt, mint a tulajdonképpeni seb. Szóval elmúlik. Kanizsai Pali bácsi nem szólt minderre semmit. A kötözés után újra a pipáját kérte.

A kórházból hazaengedték mindjárt. Az autóbusz vezetője taxit fogadott nekik, és a bérkocsit a saját zsebéből fizette. Beszélték aztán, hogy másnap még a vénember járkált az udvaron. Hétfő hajnalra azonban meghalt.

Beszélték, hogy más szót nem lehetett tőle hallani, csak azt: hol a pipám. Ettől többet nem beszélt, és nem is válaszolt semmilyen kérdésre. Vasárnap este megvacsorázott rendesen, elég korán lefeküdt, s reggelre a művelődési ház öltözőszobájában halva találták. így történt.

A temetés Idejére a család elsírta már a könnyét, s itt alig hallatszott a sírás. Az emberek is leginkább Katalint nézték, és a lány érezte, milyen vastag körülötte a csend.

Rédelnét hétszámra nem látta Katalin. Mások még csak be-betértek hozzá, de a tanítónő előtt zárva volt az ajtaja mindig. Pedig a lányt a szükség is odakényszerítette volna néha. Am egy pohár vizet sem kaphatott Rédeinétől.

Az öregasszony alig-alig mozdult ki a házból. Amikor pedig megtudta, hogy a fiának tárgyalása lesz, egyáltalán nem engedett be magához senkit. Ha Mirkiné hozott számára egy tányér levest, az ablakpárkányra tette le, s Rédeiné bevette, amikor bevette. Egyszerűen eltakarta az arcát a világ elől. Néha több asszony jött, és zörgetett nála. Nem nyitott ajtót. Hangja nem hallatszott. Csak az ételről sejtették, hogy él. Nem látták ugyan, mikor veszi be a párkányról, az üres tányér mégis azt mondta: szüksége van még az ételre.

— A tetű fogja megenni — mondogatták a tanyasiak.

Közben elolvadt teljesen a hó, és kezdett az utakon felszáradni a sár. Rédeinéhez különösen az öregasszonyok jöttek el, egyszer Imádkozni is kezdtek, hogy talán erre ajtót nyit. De az imádságnak sem lett foganatja.

Katalin Is odament az ajtajához újra és újra.

— Ha úgy gondolja, hogy vétettem magának — mondta a lány —, kérem bocsásson meg.

Nem érkezett rá válasz.

A fia akkor már egy hónapja letartóztatásban volt.

Szép kora tavaszi nap sütött, amikor Katalinnak és vén Mlrki Ambrusnak el kellett menni a tárgyalásra. A törvényszék folyosóján legalább ötven ember szorongott. Ezek mind tanúknak jöttek. Hallgatagon ültek a lócákon, riadtan figyelték, mikor veszi kezdetét a tárgyalás. Jobbára

(Folytatás következik)