Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-05 / 5. szám
T 7~»isrnamák, ébresztői Gyorsan, gyorsan, wf ébredjenek, kismamák! Reggeli torna, 1\| mosakodás — sorolja fürgén a fiatal T nővér, amint belép a kórterembe. A pattogó hang, a gyöngéd „kismamák“ megszólítás mágikus erővel hat az asszonyokra. Elfelejtik, hogy tegnap még azt hitték, ki sem bírják a szenvedést. Ma mindegyik kismamát boldogság tölti el, hiszen gyermeke született. Ez az érzés barátivá teszi a kapcsolatot az ágyszomszédok között, akik csak véletlenül kerültek egymás mellé a szülőotthonban, őszinteségre készteti őket. Különböző egyéniségek, különböző életsorsok bontakoznak ki. Julka A kórterem ablaka alatt naponta többször is felhangzik a füttyjei, egy dal első sora: „Gyere el a rendevúra ...“ S amint felhangzik a füttyszó, már ugrik is az ajtó melletti ágyról a vöröshajú, zöldszemű Julka, az egyik illatszerbolt elárusítónője. Először a tükör elé szalad, bronzos hajfürtjeiből mutatós frizurát csinál, kisujjával végigsimítja szemöldökét, és már rohan is az ablakhoz. A járdán vidám legény áll, kockás cowboyingben. A hóna alatt tankönyveket szorongat. — Szervusz, Julka! — kiáltja örömmel. — Hogy vagy? Semmi bajom! — válaszolja vidáman a fiatal nő. Elég lesz már a rabságból. Ugorj le, elkaplak. Szívesen leugranék, de rács van az ablakon. Mindketten jóízűen nevetnek. — Mit csinál a lányom? — kérdezi a kockás cowboying, — Gömbölyödik. Várja, hogy meglássa az apukáját. — Julka hirtelen gondol egy nagyot: — Akarod, hogy megmutassam? Épp most hozták be szoptatásra. Nem várja meg a választ, már ugrik is az ágyhoz, és az ablakhoz viszi a pólyába csomagolt csöppséget. — Itt van az apukánk. Szervusz, apuka! Hogy tetszem neked? — dorombol Julka. — Nagyszerű gyerek! — feleli a boldog apa, pedig a járdáról, természetesen, semmit sem láthat. — Jól van, most már indulj és magolj, mert megbuksz a vizsgán. Julka az ablaktól elmenőben, hanyagul közli a szomszédokkal: — Ugyan minek jár ide folyton! Vizsgára készül, és mégis minden órában ide szaladgál. A pólyás sírni kezd, és Julka ijedten siet vele vissza az ágyhoz. — Aludj, kedves, aludj, kislányom — becézgeti. De az emberpalánta érzi, hogy most valami szabálytalan dolog történt, és tiltakozik, fuldoklik a sírástól. Julka beharapja duzzadt ajkát, alig tudja visszatartani a könnyeit, és elkeseredetten ringatja a kiságyat. — Felborítod — lép oda Mása. — Azt hiszed, így majd abbahagyja? Félretuszkolja a halálra rémült Julkát, ügyesen átteszi a csöppnyi pólyát a balkarjára, lágyan ringatja és dúdol neki: — Csicsíjja ... A kicsi fokozatosan elcsendesül. Julka fakó arccal, megszeppenve ül az ágyán. Még csak most kezdi megérteni, hogy nem is olyan egyszerű A LEGBOLDOGABB ÉDESANYA Árpi negyedikes és úttörő. Jól tanul, udvarias, ügyes gyermek, pontosan elvégzi a reábízott feladatokat, segít a társain is ha kell, tiszta és rendes. Nagyon büszke a piros nyakkendőjére. Tisztán, vasaltan viseli mindig. Szereti az ünnepélyeket, a díszes kivonulásokat. Ilyen alkalmakkor bátran lehet számítani reá. Mindenki dicséri Árpit. Az iskolában . . . És otthon ? Árpi a szépen vasalt piros nyakkendővel együtt otthon rendszerint leveti addigi arcát is. Mogorva, udvariatlan, lusta. Ki hinné mindezt erről az ügyes fiúról? — Árpi fiam, menj el a boltba! — kéri az édesanyja, mikor fáradtan hazajön a munkából. Árpi mintha nem is hallaná. Tovább játszik vagy olvas. — Árpi fiam, vigyázz Marikára, amíg odaleszek — mondja ismét az édesanyja. Árpi dohog, amiért vigyáznia kell a kistestvérére, és csak úgy ímmel-ámmal végzi a dolgát. — Holnap később jövök haza, kisfiam, rakj tüzet és forrald fel a tejet! — kéri az édesanyja. De Árpi másnap mindent elfelejt. A tüzet is, a tejet is, mindent. Nyugodtan elnézi, észre sem veszi, hogy édesanyja bevásárol, főz, mosogat, takarít, mos reájuk — egyedül. Egyszer aztán műsoros ünnepély volt az iskolában. Árpi is szerepelt a többi iskolással együtt. Sőt, a színdarabban ő volt a főszereplő. Nagyszerűen játszott. Mindenkinek tetszett, meg is tapsolták erősen. Ünnepelték a többieket is, de őt talán a legjobban. Előadás végén a szülők gratu-WBE^Ajándék gyanánt.. 0> öl >- « S >ЛЭ a и b tb A pirosbetűs ünnepek során az első helyre a Tiéd teszem. Édesanyám, hogy is köszöntselek e tavaszt jelző, boldog ünnepen? Keresgélek a szép szavak között, Tehozzád méltó melyik is lehet, amely elmondja, hogy mit érzek én, és mit kívánok jó Anyám Neked. A szó, akár a tenger: végtelen. Rejtett gyöngyére a felszín vigyáz. Hányszor merül, hogy kincset keressen, s üres kézzel tér meg a gyöngyhalász. Virágból is a legszebb kellene, hogy bársonya simítsa arcodat, a telet nemrég elűző határ csupán parányi hóvirágot ad. A szavam is, virágom is szerény, de kicsi szívem végtelen szeret, simogassál meg«Édes Jó Anyám és nyújtsad csókra jótevő kezed. a GYERMEKEKNEK láltak az édesanyjának. Árpi büszke volt és boldog. Már éppen indultak hazafelé, amikor az ajtóban hozzájuk lépett az egyik néni és azt mondta: — Gratulálok a fiához, Kovácsnál Sok öröme lehet benne. Biztosan sokat segít otthon is. Szófogadó, jó gyermek . . . Mert hiszen aki az iskolában ilyen kiváló, otthon sem lehet más! Árpi úgy érezte, minden szó telibe találja. A néni sóhajtott és hozzátette: — Hajaj, ha nekem ilyen fiam lenne, én volnék a legboldogabb anya a világon! Árpi lopva az édesanyjára nézett. Annak arcán szomorú mosoly suhant át, s a szemében is megcsillant valami. Talán egy könnycsepp? ... De nem szólt semmit, s azt a csillogó valamit is kitörölte hamar a szeméből. Árpi gondterhelten érkezett haza. Másnap is a néni szavait forgatta a fejében. £s nagyon szégyellte magát, ha arra gondolt, hogy ő eddig jó úttörőnek tartotta magát. Az iskolában helytállt, az igaz ... de nem teljesítette a pionír-kötelességeknek azt a pontját, amely így szól: „Az úttörő segít a szüleinek, meg az idősebbeknek ... az úttérő becsületes, igazságos, szerény, s gondja van a kisebbekre is.“ Mit csináljon, hogy valóban jó úttörő legyen, hogy az ő édesanyja legyen a legboldogabb anya a világon? Amint belépett a házba, szeme felcsillant. Édesanyja még nincs otthon. Tudta már, mit kell tennie. Gyorsan tüzet rakott, felforralta tejet, majd rendet teremtett a szobában s a konyhában. Édesanyja alig hitt a szemének, amikor belépett. Csak nézte a lakást, a rendet, a tűzhelyet, meg Árpit . . . Mosoly suhant át az arcán, de nem szomorú, mint akkor, ott az ünnepély után . . . Árpi pedig ragyogott, akárcsak az ajtókilincs, amelyet most az előbb fényesített ki. P-I ADÉL BASKINA: ■rdolog, ha anya lesz valaki. Mása már a harmadik gyermekét szülte, van mit tanulni tőle. Pár óra múlva ismét felhangzik az utcáról a füttyjel: „Gyere el a randevúra“. Julka szokás szerint a tükörhöz szalad, megnézi, nem lapította-e le ragyogó vörös fürtjeit. De amikor az ablakhoz indul, észre lehet venni, hogy az előző lecke nem maradt hatás nélkül: komolyabb, elgondolkozóbb a tekintete, a járása is méltóságteljesebb. A fiú azonban lentről semmit sem vesz észre, és vidáman integet: — Julka, nézd csak, mit vettem. Vascsukló a síléchez. A télen síelni megyünk! •— Síelni?! — Julka felsőbbrendűen mosolyog, és fontoskodva mondja: — Nekem gyerekem van. Minden három órában etetni kell. — Igen? — kérdezi a fiú aggodalmasan. — Most már mindig etetni kell három óránként? — Kilenc hónapig, egész télen. — Azt hittem, hogy legalább vasárnaponként mehetünk majd sielni... Julka nem tudja tovább megőrizni a komolyságát: olyan hangosan hahotázik, hogy a folyosóról berohan Natasa nővér, és elzavarja az ablaktól. — Nem tudom, miért szeret annyira a férjed — dörmögi. — Egész nap itt lődörög az utcán. — Pedig nem is a férjem — vág vissza Julka, mire mindenki megdöbben. Az egész terem, mind a hat asszony érdeklődve fordul feléje. De Julka rejtélyesen mosolyog, nem siet felfedni titkát. Nem bírja azonban sokáig, elégedetten felnevet, és megmagyarázza: — Nem engedélyezték az esküvőt. Még nem voltam tizennyolc éves. Várni kellett volna még egy évet. Anyám is kért, a boltvezetőm is igyekezett meggyőzni. De Vágyka — int az ablak felé — azt mondta: „Ha két ember szereti egymást, egymáshoz kell tartozniuk“. Összekőltöztünk. Most már meglesz az esküvő is, betöltöttem a tizennyolcadik évemet. Tatjána Mindenki tudja, hogy Julka boldog, és elsősorban, természetesen, ő maga. Csak irigyelni lehet szerelmét és fiatalságát. Am senki sem sejti, hogy Julka is irigyli a „szépasszonyt“. így hívják Tatjána Polonszkaját azóta, hogy a főorvos így szólította. Amikor a szemüveges főorvos először bejött a kórterembe és kezdte sorolni, kinek született kislánya, kinek kisfia, mindenkinek az volt a véleménye a doktorról, hogy eléggé unalmas ember. Nagyon közömbösen kezdte a felsorolást: „Riszina — kislány, súlya 3 kiló 10, hossza negyvenkilenc centi. Szemjonova — fiú, súlya 4 kilő, hossza ötven centi.“ És most eljutott Polonszkajához. „Fiú, súlya...“, felnézett és hirtelen nem jutott szóhoz. Tatjána felkönyökölt, és nemcsak az orvos, hanem a kórterem többi lakója is látta, hogy rendkívül szép asszony. Az arca bájos, a fejét büszkén tartja, a szeme csodálatos — gyöngédség és bánat tükröződik benne —, az egész asszony csupa harmónia. — Magának pedig, szépasszony, gyönyörű fia született — mondta váratlanul az orvos. Tatjána éppen olyan kórházi köpenyt és gyékénypapucsot hordott, mint a többiek. És mégis, ilyen ruhában is megőrizte azt a bájt, ami úgy látszik, mindig kiemelte mások közül. A köpenyt úgy kötötte át az övvel, hogy rövidebb lett az egész, és divatos ruhára hasonlított, az ujját is felhajtotta. A kitaposott papucsban pedig zajtalanul és könnyedén járt, mintha a lábára illett volna. A kórteremben már mindenki tudta, hogy a férje filmoperatőr, és hogy ő a Színművészeti Főiskolára járt valamikor. Az első napokban senki sem kereste fel a szépasszonyt, és ez furcsának tűnt a látogatók áradatában, akik reggeltől estig jöttek a fiatal mamákhoz. Csak a harmadik nap estéjén gördült a szülőotthon elé egy ragyogó Volga, amelyből vállas, napbarnított férfi szállt ki, óriási csokorral. — Tányusa! — hallatszott érces hangja az ablaknál. — Nagyon sok dolgom volt. Csak most tudtam ideszaladni. Fiú vagy lány? Remek, hogy fiú, jól érzed magad? Mit hozzak be neked? — Semmit. Talán egy üveg kefirt és egy kis gyümölcsöt. A férfi megígérte, hogy másnap bejön. De eltelt a nap, és éjszaka lett. Tatjánán még jobban erőt vett a szomorúság, egész este csak feküdt, a fal felé fordulva. A kórteremben tapintatosan úgy viselkedtek, mintha semmit sem vettek volna észre.
