Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-08 / 1. szám
Da *— . (Л // п/ \ IRTA: SOMOS AGNES MILANO - SCALA AZ OLASZ OPERA BOTRÄNYHÖSNÖJE Maria Callast legtömörebben, legjobban saját édesanyja jellemezte, amikor lányát kőfejűnek nevezte. Ennek a különleges lelki alkatú világhírességnek csak a hangja lágy. Ha a csillagjelek között lenne ilyen, ő bizonyára a „skandalum“ jegyében született volna! Egy jóismerőse így nyilatkozott róla: — Marianak mintha az volna a rendeltetése, hogy ablaküvegeket zúzzon be, hogy lármázzon, hogy miatta megálljon az utcai forgalom és előadás közben lemenjen a függöny. Még szerencse, hogy nem lett belőle politikus, mert különben már régen kitört volna a harmadik világháború! PÁRIZS MEGBÜVÖLTEN BORZONG A Párizsi Nagyoperában új premiérre készülődtek. Bellini „Normá“-ját hirdették a plakátok, főszerepben Maria Callas-szal... Az előkelőségek kapkodták a jegyeket, Aristoteles Onassis, görög tankhajó-milliomos, Callas barátja, összevásárolta az ötven legjobb helyet. Felment a függöny... Callas bevonult, termete királynői. A botrány most sem váratott sokáig magára. A tekintélyes párizsi kritikusok döbbenten ültek helyükön, s már csak azzal törődtek, hogy megszámolják Callas élesen hamis hangfogásait és jónéhány, hogyan is mondjam, „zavaros“ intonációját. Másnap a párizsi lapok óriási betűkkel röppentették fel a hírt: „Callas feltalálta a hamis hangot“, „A hibák ellenére pótolhatatlannak lenni, ez a művészet!“, „Renata Tebaldi elájult volna a szégyenkezéstől“ ... Callast mindez cseppet sem zavarta. Élvezte, amint hipnotikus erejével megbűvöli a közönséget. Földrengést idézett elő a lírai opera területén, és ez a szerep nagyon is tetszett neki. Jól tudta: bármit is csinál, ezzel csak a hírnevét növeli. A KRITIKUSOK TOSCANINI NEVÉBEN ÉRVELNEK Ez a közelmúltban lezajlott „Norma“ előadás felkavarta a zenei közvéleményt. Egy pármai zenerajongó felháborodva írta: „Nálunk ez az előadás még a második felvonásig sem ért volna el!“ De a kritikusok megpróbálták a szerecsenmosdatást. Toscaninit idézték, aki évekkel ezelőtt Lady Macbeth szerepére mindenáron Maria Callas „borzalmas és csillogó" hangját akarta, s azonos hangszínű kortársnői között elsőként emlegette. A modern opera hívei pedig ezt mondják: A szenvedélyek hevében az énekes nem vigyázhat kizárólag a hangképzésre. Egy ember, aki Shakespeare-nél, S'tendhal-nál, Dosztojevszkij-nél öl, az elfelejtkezik a mondattanról, s csak a szív impulzusaira hallgat! A londoni Covent Garden egyik rendezője, a „Don Carlos“ próbái közben, szinte fennhangon gondolkozva, így szólt: — Maria az a nő, aki mindent megengedhet magának! Azt hiszem, ha most azt mondanám neki, fejenállva kell énekelnie szerepét, azt is megtenné! S a kritikusok istenítenék... Egy operaénekes, aki szintén ott üldögélt az üres nézőtéren, nem bírta ki szó nélkül: NEW YORK - METROPOLITAN AZ AMERIKAI OPERAHÄZ GIGLI-JE Hosszú évtizedekkel ezelőtt, a budapesti Markó-utcai gimnáziumban érettségire gyűltek össze a diákok. A bizottság megkérdezte az egyik maturánstól: — Mi a tétele magyar irodalomból? — Balassi Bálint és a magyar dalköltészet . . . A bizottság elnöke a fiatalemberre nézett, s így szólt: — Azt hallom, maga nagyon szépen énekel, tagja az iskolai kórusnak is. Nem énekelne nekünk egy dalt? Vagy talán mégis . . . nem illő érettségin énekelni! Szavalja el egy dal szövegét.. . És Carelli Gábor, mert ö volt a maturáns, elszavalta a „Sole mió“-t. Olaszul . . . A CSOMAGOLÁS ÉS VILLANYSZERELÉS MESTERE — A Margithíd pesti hídfőjéhez közel laktunk. A családban tizenegy unoka volt, s mi úgy nőttünk fel, mint a testvérek. Ha nagyapámhoz mentünk vacsorázni, negyvenen ültünk asztalhoz . . . Amikor leérettségizett, mérnök akart lenni. Nagy kedvvel foglalkozott villanyszereléssel, napokig elbabrált a detektoros rádión. Egy nyári iskolai szünetet azzal töltött, hogy egy gyárban tekercselt. . . Carelli Gábor már hosszú idő óta New Yorkban él, a Metropolitan tagja. Állandóan csavarog a nagyvilágban, várják az operaszínpadok. Az utazás mesterének tartja már magát! — Bárhová megyek, mindig elviszem magammal kis szerszámkészletemet. Van abban minden. Harapófogó, kalapács, csavarhúzó, szeg, szigetelő, reszelő. . . Ha a szállodában elromlik a villanykapcsoló vagy az éjjeli lámpa, nem jövök zavarba, nem hívok szerelőt. Szétszedem, megjavítom! New Yorkban, kis szállodai garzonjában, saját konyhája van. Maga főz, süti roston a húst, s ha hetenként egyszer hetvenhét éves édesanyja meglátogatja, a mamának fel sem szabad állnia a karosszékből. Fia mindent elintéz. El is mosogat. — Nagyon szeretek utazni, és nagyon értek a csomagoláshoz! Semmire nem sajnálom a pénzt, de ha a repülőn rá kell fizetni a húsz kilón felüli poggyásztúlsúlyra, akkor nagyon dühös vagyok! Van otthon, a fürdőszobában egy kis ráállós mérlegem. Erre teszem a bőröndöt, és ha a mérleg nyelve elérte a húsz kilót, a többi cók-mók kimarad. Akár hiszik, akár nem, én két hónapra egy bőrönddel utazom! GIGLI ÉS A TAKARlTÖ ESZKÖZÖK Carelli Gáborból minden vágya ellenére sem lett mérnök. A jogi egyetemre iratkozott be, hogy emellett folytathassa énektanulmányait. A mérnöki rajzok nagyon sok idejét elrabolták volna a skálázástól. Tizenkilenc éves volt, másodéves jogász, amikor Benjamino Gigli Budapestre érkezett. A világhírű olasz énekesnek még Bécsben jelezték: van itt, a magyar fővárosban egy fiatalember, bizonyos Carelli. . . Hallgassa meg! Amikor a Dunaparti Hungária-szállóban a nagy énekestől meghallgatását kérte, az így üzent le: — Hallottam már magáról, fiam, jöjjön el holnap délben! Másnap pontosan ott volt. De a szálloda portáján egykedvűen közölték vele: — Nincs itt semmiféle zongora! Valaki odasúgta Giglinek: — Mester, talán nem is fontos Nekem nagyonis fontos — felelte emelt hangon Gigli. Elkezdődött a kétségbeesett szaladgálás. Végül az egyik pincér kibökte: — Van itt egy zongora, a Hungária-teremben. De teli van rakva takarító-eszközökkel. . . — Sebaj, — mondta vidáman Gigli. — Majd lepakkoljuk. Valamennyien megindultak. Elől a mester, mögötte De Curtis, a dalszerző, Gigli kártyapartnere az olasz „tre szette“ játékban. Utána a zongorakísérő, Pless László, az izgatott Carelli Gábor és édesanyja. Gigli lehunyt szemmel hallgatta a „Szerelmi bájital“ Nemorinó-áriáját, s aztán így szólt: — Saját gyermekkoromra emlékeztetsz. Gyere velem Olaszországba. Júliusban Veronában vagyok . . . Mielőtt még elbúcsúztak volna, Gigli megkérdezte: — Mondd csak fiam, milyen napon születtél? — Március 20-án . . . Gigli megtorpant és döbbenten hebegte: — Én is! . . . EGY NAGY MŰVÉSZ NYOMDOKAIBAN Gigli betartotta szavát és tanítani kezdte a fiatalembert. Legalább száz embert tartott el. Ez az egy már igazán nem számított. — Nagyon hallgatag ember volt. Római villájában mindig a szuterénben üldögélt, s pihenésképpen órákig csendben kártyázott. Ha valahová utazott, mindig hat embert vitt magával, a titkárt, a menedzsert, a szakácsot, a fodrászt, a szabót és a kártyapartnert. Egyszer megkérdezték tőle: Miért ez a nagy udvartartás? Egyszerű volt a válasza: „Állandóan úton vagyok, szállodáról-szállodára járok. Nem tudnék minden nap MÜNCHEN - STAATSOPER A NÉMET OPERA CSODAGYEREKE Ingeborg Hallstein-nek művészvér csordogál ereiben. Édesapja elismert festőművész, édesanyja szopránénekesnő. A kislány a bajorországi Ammersee-ben nőtt fel, s elhatározta, hogy divattervező lesz. De az élet közbeszólt. Ingeborg most huszonhét éves. Hét évvel ezelőtt kezdődött villámkarriérje. Ma ő a Müncheni Állami Operaház legfiatalabb primadonnája és legszebb „prima donnája“! A TABU PUBLIKUMA CSALÓDIK Amikor a család felfedezte a kislány torkában rejlő kincset, a mama azt mondta: — Énekeljen, ha már hang adatott neki! Néhány hónap után azonban így panaszkodott barátnőinek: — Ingének van kedve énekelni, de semmi I Ingeborg Hallstein öltözőjében a „Bohémélet“ Musette szerepére készöl kedve nincs gyakorolni. Sajnos, nagyon lusta! Nem tudom, lesz-e belőle valami... Ingeborg Hallstein első szerződése bizony nagyon távol esik az opera fennkölt világától. Hans Herbert Blatzheims, a Tabu elnevezésű éjjeli lokál tulajdonosa léptette először pódiumra. Inge először húzódozott: Én csak operaáriákat tanultam ... Sebaj! — mondta a lokáltulajdonos. — Azt énekel, amit tud. De ezt a hangot sem szabad sokáig befőttes üvegben tartogatni... Amikor este a Tabu telefüstölt levegőjében iszogató közönség meghallotta az új müsorszámot, érdeklődve várta a divatos slágereket. Ehelyett azonban egy földöntúli gyönyörűséges hangot hallott, s kapott egy áriát a „Varázsfuvolá“-bÓl. A várakozás csendjét azonnal felváltotta az érdektelenség moraja. Poharak csengtek, viccek pukkantak. A nők tovább kacarásztak, a férfiak hangosan beszélgettek. Inge alig tudta végigénekelni az áriát. Könynyeivel küszködött, s kiszaladt a pódiumról. Ez a vélt kudarc furcsa érzéseket keltett
