Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-05 / 3. szám
Ж A é ^ ш A шшшяшшт JW Jw JJ? /*Л ^Л#А# f ^ v'f vörösük u csípős, huzatos levegőtől. Már szállingóznak az első hópelyhek, de az idő még sem enyhül. Az a legnagyobb baj, hogy a felkötözött cipőtalp újból csattog. A kötél amúgyis meglazult, de a botlás után véglegesen lemondott tisztségéről, ügyetlenkedem, mint kisliba a hosszú fűben. — Akkor ugrasz, mikor botiasz — ismétli édesanyám a faluszáján forgó, ügyetlenekre célzó tréfás mondást. A hó egyre sűrűbben hull . Mintha függönyön keresztül néznénk az előttünk kanyargó utat. De anyám tántoríthatatlan. Érzi a maga igazát. Csűrösék — mert hozzájuk igyekszünk, nemigen fognak örülni a látogatásunknak. Mikor apám meghalt, anyám minden holmiját eladogatta. Csak a vadonatúj bokszcsizma nem talált gazdát. Áron alul kínáltuk, mégis drágállták. Hiába, mikor már apám sem vette olcsón. Korholta is érte édesanyáin eleget. Pedig alig viselte szegény, megkímélte. . . Ég у szép napon Csűrös Jani bácsi tévedt be hozzánk. Megtetszett néki a csizma, el is vitte — részletfizetésre. Az első részletet mindjárt nálunk hagyta. A másikra hosszabb ideig várakoztunk. A harmadikért ugyanígy gyalogoltunk ki, csak akkor nyár volt, és élvezet volt a mászkálás, barangolás. Hátra van még a negyedik részlet. Anyám sokáig várt, tudta, hogy Csűrösék sincsenek valami rózsás helyzetben. Talán nem is kérte volna, ha nincs szükségem lábbelire. Alkonyodik. . . Juli néni, Jani bácsi felesége már égeti a petróleum lámpát. Éppen krumplibuktát főz. . . Nagy kínba esik szegény, mikor minket meglát. Nyomban megsejti, miért jöttünk. Betessékel, széket tol alánk. Anyám a részletet említi, mire Juli néni arcvonásai elváltoznak. Hirtelen üreggé, ráncossá, gondterheltté válik fiatalos arca. — Jani kezeli a pénzt, hu ugyan van. . . — mentegetődzik. — Ö meg nincs itthon. Délután kiment a fiúval az erdőbe, fáért. — Megvárjuk — mondja anyáin röviden. Juli néni egészen kétségbe esik ettől a felelettől. Csörömpöl, mozdulatai kapkodok. Asztalra helyezi a nagy, rózsás tálat, majd rákeveri a gőzölgő buktára a friss, otthon készített túrót. A nyál akaratlanul a számba tódul. Nem bírom levenni az ételről sóvár tekintetem. Nagyon szeretem a túrós buktát. Csűrüsné felfigyel viselkedésemre. Talán megsajnál, mert változtat viselkedésén. Éllenségeskcdését mintha nyomtalanul eltörölték volna, leveti a kötényével. Az asztalhoz tessékel mindkettőnket, elénk tolja a paraszttálat, kinálgat. Félénken anyámra nézek, de az igenlően bólint, tehát ehetek. Egy cseppet azért még kéretjük magunkat. Juli néni kódorgónak nevezi Jani bácsit, és tizenötéves fiát, amiért „ilyen kedves vendégeket“ megvárakoztatnak. Kapja a berlínerkendőt, inegyen elibük, mi csak együnk addig, mindjárt itt lesznek ők is. nem lehetnek már messze, és kilódul az esti hóesésbe. Micsoda fonák helyzet. . . Idegen házban édesanyámmal, egy tál túrós krumplibukta felett. Már csak unalomból is hozzálátunk, ízlik a hat kilométer, és a friss, hideg levegő után. Gátlásoktól mentesen, az éhes emberek farkasétvágyával derekasan falatozunk, pusztítjuk a buktát. Otthon mindig megpirítjuk az alját, legyen mit kapargatni. Dehát, ahány ház, annyi szokás.. . Az eszembe sem jut, hogy' Juli néninek igazán nem volt mikor pirítgatni a buktát. Nemsokára a tál fenekén koppon а kanál. — Elfogyott! Mind megettük. . . az egészet. .. Most mi lesz? — kérdem anyámtól megszeppenve. Szégyenkezik. . . habozik. . . Ilyen még nemigen történt, meg vele. — Elmegyünk! — mondja kis idő múlva. — Azután jövünk-e még valamikor a negyedik részletért? — érdeklődöm hazafelé. — Nem! — válaszolja édesanyám határozottan, — azért már nem jövünk. Ardamica Ferenc WLASTA SMRZOWA: Az én kis feleségem A feleségem dolgozó nő. Nekem ez ellen nincs kifogásom: Slawe ugyanolyan egyenjogú állampolgár, mint jómagam. De amikor azt láttam, hogy a munkából hazatérve a háztartással vesződik, rájöttem, hogy segítenem kell neki. Vásároltam egy mosógépet. A feleségem nagyon megörült ennek. Én azonban nem értem be ennyivel, mivel úgy vélem, a nők munkáját a gépeknek kell megkönnyíteniük. Ezért pénzt és fáradságot nem kímélve, a születésnapjára varrógépet vettem neki. Nem szólt rá egy árva szót sem. ,.Aha — gondoltam magamban —, kevesli az ajándékot.“ Ekkor hoztam haza a kötőgépet. Hadd lássa, hogy a szívem már-már túlcsordul abbeli gondoskodásában, hogyan lehet az asszonyokat a háztartási kötelezettségektől és veszödségektöl megszabadítani. És nem csalódtam elképzeléseimben: Újévre szép mintájú pulóvert és sálat kaptam ajándékba. Én sem maradtam adós, s feleségemet afféle konyhai kombájnnal, egy villanyba kapcsolható, mindentudó háztartási géppel leptem meg. Slawa nagyon szeret fagylaltot nyalogatni, mikor moziban ül. De az utóbbi időben valami oknál fogva leszokott a moziba járásról. „Hadd csináljon otthon magának fagylaltot“ — gondoltam és vettem neki egy gyönyörűszép fagylaltgépet. Azonkívül egy ismerős műszerész, szerkesztett nekünk egy kis gépet, amiveU. kolbászt tudunk tölteni otthon. Tán azt gondolják, hogy Slawa örült? Szó sincs róla! Kijelentette: — Nem szándéhszom kolbászkészítésre pazarolni fiatalságomat. És egyáltalán, ki fogja ezeket a gépeket és készülékeket mosni, tisztogatni? — Mindössze négy rúd kolbászt készíts havonta! — beszéltem rá. — Hiszen a háztartásod teljesen gépesítve van, és ami a készülékek mosogatását illeti, majd veszek neked egy önműködő súrolókefét ■ . . A feleségem beszüntette a velem való tárgyalást. Engem azonban furdalt a lelkiismeret, és hogy valamiképpen enyhülést hozzak kettőnk viszonyába, vásároltam neki egy villany kávédarálót. De még jobban megharagudott: — Minek nekem a villanydaráló? Egész hónapban legfeljebb tíz deka kávét fogyasztunk. Azt meg lehet darálni az üzletben is! Egyszer, mikor a feleségem hazajött a munkából, megkérdeztem: — Na, hogy működik az a háztartási robotgép, amit nemrég vettem neked? Nem lehetne vele esetleg olyan házi kenyeret dagasztani és sütni, amilyet a nagyanyám csinált? Nem is kenyér volt az, hanem valóságos csuda. Eltettem a pontos receptjét. Tudják, mit mondott erre? Még elismételni sincs kedvem. És mindezt a jóságomért, az igyekezetemért, hogy megkönnyítsem neki a házi munkát. . . Minél jobban buzgólkodtam, minél többféle gépet cipeltem haza, Slawa annál gyakrabban panaszkodott, hogy a házimunka tönkreteszi ifjú éveit. Egy szép napon aztán a feleségem elhagyott. Elment egy ilyen tökéletesen gépesített lakásból! Hát meg lehet érteni a nőket? Fülembe jutott a híre, hogy Slawa most esti iskolába jár . . . Azért a feleségem nélkül sem vagyok elveszett ember, nehogy azt, higgyék. A mosógépet eladtam, a fehérneműmet a mosodába viszem. A vacsorát magam csinálom félkészételehből: egy-kettőre megvan. Kenyeret meg veszek a péküzletben. . . . Nem szólhatnának Slawának, hogy szépen kérem, térjen vissza hozzám? Mondják meg neki, könyörgök, hogy vásároltam két színház-bérletet . . . Sl.MKO MARGIT Budapesten született. Ott végezte tanulmányait és rövid ideig ott tanított. Szlovákiába jött férjhez. A felszabadulás óta ír. Verseit, prózáját, szatíráit, hangjátékait, pedagógiai tanulmányait ismerik az olvasók. Versgyűjteménye idén kerül kiadásra. Béke (Részlet) Tudjátok, mit jelent nekem a béke? minden jó ember menedéke? a bányászt, az orvost, a művészt, ß péket, az acélhengerlőt, egy da Vinci képet, a tengerek kékjét, tudós éles elmét, két egészséges, szép ember szerelmét. A bizonyosságot. Elégedett népet. Az élet himnuszát, mely sose ér véget. Egy boldog ember Az én szobácskám oly modern, kérem öt négyzetméter, ha jól megmérem. Benne egy ágy, egy polc, kocsiforma, asztal, írógép, hat fütőborda. meg a rádióm. Oly modern, kérem, alig húsz centi, ha jól megmérem. Bár néha krákog, néha szabotál, ha szól, egy egész világ muzsikál. A könyvespolc is oly modern, kérem, tíz könyvre futja, ha jól megmérem. De előtte minden nap meghajolok, kik írták, holtan is halhatatlanok. Hogy ne felejtsem, a szívem kérem, alig ökölnyi, ha jól megmérem. Fel sem foghatom, hogy fér el benne annyi sok öröm és jaj egyszerre Antennaerdő a kertem, kérem, tőszomszédom a vén nap az égen. Néha meghív s én felmegyek bátran, aztán elmondom, onnan mit láttam. Búcsú az ősztől Rőtek a féftyek s színe a bornak, telt fürtök lágyan összeborulnak, szépek az őszi szerelmek. Megbontják hajuk a remegő ágak, vérvörös lombjuk veti az ágyat, sietve üzen az Élet. Lángot csóválva megparancsolja: öleljen az ősz minden bolondja, lobbanjon mégegyszer kedve. S jöhet a tél, már nem lesz hatalma, az győz, akinek álmodó ajka őrzi az őszi szerelmet. 11
