Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-05 / 3. szám

тшт

— GALAMBOS LAJOS: ^ XXI- lolyUfáiig

MEDDIG TERJED A FÉNY

És most hová?

Rédeí nyilván akciót kezd ellene, hogy megelőzze. De bármit tehet, öt innen nem fogják leváltani. Mert ettől már nincsen lejjebb. Ahhoz pedig, hogy mégis leváltsák, az kellene, hogy előbb a tanítói pályára erkölcsileg alkalmatlannak nyilvánítsák. De akkor fegyelmi tárgyalást kell összehívniuk. S nem valószínű, hogy Rédei Ilyesmit kockáztatna. Nem, ezt nem fogja megtenni. Maximum olyan döntést hozhat, hogy ide száműzi őt beláthatatlan időkre. Hisz az emberekkel már ilyen mélyen nem nagyon tudnak dobálódzni, mert ilyen mélyen mér túlságosan is kevés van belőlük.

Csak az a kérdés, meddig lehet ezt bírni? Senki sem kötelezheti őt arra, hogy lakás nélkül járjon ki ide.

Mi lenne hát a célszerű? Az, ha most felvenné' a betyárbútort, s meg sem állna az anyja házáig? Ezt minden további nélkül megteheti, persze. S azután?

Nem az lenne a legjobb, ha bemenne a faluba, felülne a vonatra, s meg sem állna Pestig? Stikker hívta őt: felelősek lennénk mindketten önmagunkért, de szeretnék magával élni. Befagyasztanám életcélomat, gondolta Katalin, pályámat a kutyának hajítanám, s élnék. Stikkerrel vagy mással, mindegy. Mindenesetre olyan körülmények között is, amilyet Stikker ajánl, át lehet vegetálni az életet. Vannak ilyen emberek, nem is kevesen. Amíg a testem ép, és a farom mozogni tud, nyilván nem lenne semmi bajom. Néha víg társaságban elbeszélném, hogy fiatal koromban milyen hülye voltam. Nevetnének rajtam nagyokat, megveregetnék a vállamat: milyen jópofa vagy. Talán éjszakánként, néha elővenne egy kicsit a sírás. De azt is ki lehet bírni.

Csakhogy, ötlött fel benne, ki tudnám-e egyáltalán mondani valamikor, hogy fiatal koromban hülye voltam? Hát el lehetne innen menni? Gyáván és félve? Meghátrálni a tekintetek elől? Milyen hír maradna énutánam? Lepocskondiázott egy tanyavilágot, mondanák, s amikor a nagy szavakhoz támasztékot kellett volna építenie, elment, hiszen csak amolyan felelőtlen, kellemes-kellemetlen, de mindenképpen izgató játék volt száméra ez az egész. Talán csak azért jött, hogy elhúzódhasson ismerősei elől, belefeküdjön egy kemény karú fiú ölébe, aztán pedig, mint aki Jói végezte dolgát, elmehessen innen.

Ámbár meg lehetne próbálni mást is. Elmehetne az országnak egy másik részébe, ahol kaphatna olyan állást, amiért tanult, s nem kellene eldobnia azokat a célokat, amelyeket mindig is kívánt magának.

De hát itt hagyjon egy munkát félben?

Imre nyolc óra előtt visszajött a nagy kocsival. A ponyvás teherautó megáit az iskola sárga falai előtt, a fiú kiszállt az ülésről, de nem ment hátra, hogy lekapcsolja az autó hátulját, mint máskor szokta, nem is ugrált le onnan idő előtt egyetlen ügyeskedő sem, csak Imre sétált Ide hozzá.

— A gyerekek? — kérdezte Katalin.

— Nem jöttek.

— Egy se?

— Egy se.

Hallgattak.

Imre a bőröndökre pillantott, amelyeket odaállított Katalin az Iskola eresze alá.

— Rédeiné kitette a táskádat?

— Igen.

— Gondoltam.

Katalin felnézett rá:

— Miről?

— Beszélik már.

— Mit beszélnek?

Imre elfordult, úgy mondta:

— Hogy kísértés történt a Táborhegyen.

Katalin elhúzta a száját.

— Érdekes — mondta —, én azt hittem, hogy itt a kerítésükig se látnak az emberek. Most meg majd kiderül, hogy mindenkinek különleges radar-berendezése van. Csak azt nem tudom, miért nem használják akkor, amikor munkára szólítják őket.

— Valaki arra járhatott — legyintett Imre. — Ne törődj vele, kérlek.

— Én hiába nem törődnék, ha mások úgy érzik,, nekik mindenképpen törődniük kell.

Leült az egyik bőröndjére.

— Mit akarsz tenni? — kérdezte

Imre.

Nem tudom.

Nálunk van hely. Ott fogsz lakni, míg összeházasodunk. A nagy szoba üres úgyis.

Gondolod, hogy jó lesz?

Igen, így lesz jó.

Kérte mindjárt, hogy adja oda neki a két bőröndöt a lány, hadd tegye fel a kocsira. Az úton akkor jött fölfelé Mátyus Piri, az egyik azok közül, akik viszonylag közel laktak az iskolához, és nem szoktak várni se autóra, se szamaras kordéra, hanem gyalog jártak.

— A többiek hol vannak? — kérdezte Katalin.

Mátyus Piri vigyorogva vonta meg a vállát.

Nyolc óra elmúlt.

Tudom — válaszolta a csltrl.

Ilyenkor kell jönni?

— A zsilipnél jó kis jegek vannak. Nagyon jól tudunk ott csúszkálni.

— Ott vannak a többiek is?

— Naná.

Katalin begombolta a kabátját, s elindult. Gaál Imre még utánaszólt, hogy a bőröndöket hazaviszi.

— Jól van.

Nagy havakon kellett átgázolni, erre nem volt út. S azt sem tudta, a gyerekek merről járnak be a zsiliphez.

Elég messze kellett mennie az iskolától, át az útszéll dombokon, s az öntözéses kertészet földjeihez pompásan odalátszott a Táborhegy. A hófödte domb a kis ér partjáról valóban olyannak tetszett, mintha szabályos hegyecske volna.

Az előbb még úgy vélte, hogy többen vannak, most meg mér csak egyetlen gyereket látott csúszkálni a zsilip jegén. Megismerte messziről Hajabács Karit a böte lábáról. Furcsán meggörnyedve s mégis különös biztonsággal mozgott. Ügy tett, mintha nem látná, ki közeledik feléje, mégis Katalin biztos volt benne, hogy a kamasz várja őt. Amikor hozzája ért, a böte lábú fiú felnőttesen kacsintott rá.

— Ide jöttél te iskolába? — kérdezte Katalin.

— Dehogy iskolába — mondta a gyerek —, apám nekem megtiltotta az iskolát.

— Igen?

— Mindenkinek megtiltották az iskolát.

A csúszkálást nem tiltották meg?

— Nem kérdeztük.

— No, jól van — mondta Katalin.

— Iskola addig nincs hállstennek — mondta a kamasz —, amíg egy tisztességes ember nem jön ide.

Katalin hunyorítva nézett rá, egy pillanatig azt hitte, elönti szemét a könny, de aztán erőt vett magán. Elfordult mégis, hogy küszködését a fiú észre ne vegye.

Hajabács Kari azonban rászólt:

— Kisasszony.

Katalin már vissza is nézett.

— Mi bajod még?

— Engem nem kísért meg? mondta a fiú.

Katalin akkor már nem bírta tovább.

— Kísértsen meg engem is mondta a fiú.

Az érpartra felhúzódtak a többiek, és nevettek. Láttam eleitől, hogy többen vannak Itt, gondolta Katalin. Csak a jó heccet várták, hogy előbújhassanak. Ki véd meg, miféle hatalom egy tanítónőt a vásott suhancok ellen, ha azoknak nem cél, de teher az iskola?

Arcán végigfolyt a könnye. De a szája nem torzult sírásra, torkában sem érzett semmi kaparást, szeméből szabadon omlott a fájdalom. Közelebb ment Hajabácshoz. A fiú még nevetett, de aztán, az ő közeledtével, reszketni kezdett a szája. Arca pirosban égett teljesen, megereszkedve várta az ütést, de a tekintetében még mindig ott égett a megszégyenítés piszkos akarása. Katalin nem ütötte meg őt. Felment a többiekhez.

— Sajnállak benneteket — mondta. — Jobban, mint a magéval tehetetlen, szenvedő állatot. Ti meg csak lém, röhögni tudnátok azon is. Nincs tlbennetek semmi szégyen?

Szeme még mindig könnyes volt.

— Sajnállak benneteket, pedig értetek történik minden. S ha ti sem értitek meg, kiben bízhat még az ember? Az anyatejjel örököltétek az értelmetlenséget? Sajnálom, hogy nem tudtatok mást örökölni.

A gyerekek álltak, s nem nevettek már, ő meg elindult onnan. így nőnek majd fel, gondolta, a mások hántásának és a mások szenvedésének örömében.

De persze nem tudta gátját vetni, hogy fel ne toluljon benne a düh. Hát korbács kell ide? Úristen, hát mikor lesz már jó más eszköz is arra, amire csak a korbács jó?

S ezzel a dühvei tért be a házakhoz. Bement az elsőbe, s tudta, hogy máskép nem tud már beszélni, csak fenyegetve.

— Mért nem küldték a gyereket iskolába?

— Mi, kérem?

— Válaszoljanak bátran.

Hogy is tetszik képzelni, hogy

ml.

Tudom, a gyerek elmondta. Majd adok én neki.

Ne neki adjon, hanem saját magának. S ezzel vállalta Is a felelősséget, úgy vessen rá.

Nem kért és nem könyörgött. Nem kell sok házhoz elmennem, gondolta. Ha más nem, a felelősségre vonástól való félelem majd szétdobja a fenyegetésem hírét. S ha ez kell nekik, ugyan milyen más eszközhöz tudnék még nyúlni?

(Folytatása következik)

PIROS AUTO AZ ORSZÁGÚTON

Lekéstem a vonatot, de mindenáron haza kellett jutnom. Nem volt más választásom, kiállni az or szágútra és várni a jószerencsére. Már harmadnapja esett az eső, a folyók megáradtak, a vizük sűrű és sárga lett, a nagy hullámok habot hánytak és haragosan rohantak előre, mintha nem is felhővíz, de emberi kínok vonaglottak volna bennük. Máskor ilyentájt még nap süt a hegyekben, most álmosan hullott alá a szürke eső. Л hegyek tetején és a völgyekben köd gomólygott. Szép ilyenkor a Beskydben, de a nedves hűvös levegő áthatolt a kabátomon és fázni kezdtem. Kedvem lett volna visszafordulni, mert az autók érzéktelenül suhantak el mellettem. Dideregve gondoltam a nyaralóház meghitt melegére, amikor egy utolsó és reménytelen kézlegyintésemre egy piros Spartak lefékezett. A zöld háttérben úgy festett, mint egy nagyszemű szamóca vagy egy piroshátú katicabogár.

Feketehajú gyerekember ült a volán mellett. Jobbján öreg anyóka színes ruhában, virágos fejkendőben. Ügy ült ott, mintha emberemlékezet óta figyelné a síkos utat.- Лг édesanyjaP — kérdezem közömbösen, inkább csak udvariasságból.

— Jaj fiam, dehogy, a dédunokám ez a fiú.

1

ÁRNYÉKÁBAN

rezzent ijedten az anyóka, mint и fák koronája, ha beléjük fésül a szél. Nyolcvankét esztendő üli az én vállam. Stepán meg mindössze huszonegy, — sóhajt hangosan és halk szóval kezd családfájának ismertetésébe. öt gyermekéből csak ennek a fiúnak az apja él már, de remegő ujjain tizenkét unokát és huszonegy dédunokát számol össze. Ahogy számolgatja, nevén nevezi őket, a vékony, apró néni elvész szemem elől s helyette nagy árnyas, lombos fa ereszkedik elém, amely suttog, sóhajtozik, olykor halkan felnevet és beszél olyan bizalmasan, mintha régóta ismerne. Beszél vérről és fájdalomról, a szürke élet komisz buktatóiról, melyek hosszú, életén át értéli. Szárnyaló- emlékezete a múltban tapogatódzik, a mélységből fölharagosodott ítéleteivel és úgy kapaszkodik a jelenbe, mint felnőttek biztonságába szokott a gyermek, Már nem voltam közömbös.

Aztán elmondja, hogy most Horni Bccváról jönnek, mert ott van a- nyaralóházuk. Napos ablakokról beszél, fenyők illatáról, csendek selyméről, fájdalmas szívvel is nevető öregségről, mert hogy így is jó élni, mert jó az élet, igazán jó, százezernyi kínon till is. Beszél és békésen mosolyog. Mintha pénz, föld, jószág, minden fűszer neki illatozna, mely tovább élteti fehér fejét és gyönge kezét. Stepán, ez a fiatal fiú a legkedvesebb dédunokája. Jóban, rosszban megvannak együtt, szinte cinkosok.

— Л Jiílius Fucík bányában dolgozik a fiit az a/>iával, — folytatja az anyóka. Jól keresnek bizony,

megvan mindenünk. Amióta autócskája van a gyereknek, együtt repülünk rajta, mint a szélvész, mint a műbolygók, amelyeket emberfia küldött a végtelenbe.

Kinézek az ablakon, kissé újra közömbösen, inkább csak udvariasságból, hogy bizonyságot tegyek a néni előtt. Hajmeresztő pillanatok következnek. Egy félórán belül huszonhét személyautót, öt tehergépkocsit, két autóbuszt előzünk meg. Három gépkocsivezető emelte vésztjóslón kezét a fiatalemberre, amiből a dédnagymama mit sem látott, mert felém fordulva csevegett tovább. Fantasztikus köröket írtunk le az csőtől fényes úton s az egyik faluban egy hajszálon nullolt egy kislány élete. A fiatalemberre pillantok. Д téglalap alakéi kis tükörben a szemét figyelem. Tele van a rohanás kéjes élvezetével, amely nem képes vagy nem akarja felfogni a veszélyt. Viszi az öröm, amely szilaj, szinte sátáni szárnyaira kapta. Az én szememből nem tudom mit olvasott ki a néni, de valamit kiolvashatott, mert egyszerre csak öreg kezét az enyémre teszi.

— Sohase féljen fiam, Stepánkónak már három karambolja volt, de mindegyiket megúszta. Meseautó ez, meseautó..., nyögdécseli.

Mosolygok, ne lásson az öreg gyávának, de örülök, amikor épségben kiszállok.

— Mcscautó. valóban az, ismétlem meg en is az

öreg néni után és béicsút intenék, de már messze robognak... Movzes Ilona