Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-11-12 / 23. szám
— No, adjon búcsúzóul még egy cigarettát — mondta a lány. Bátortalanul mosolyogva közelebb jött. — Maga nagyon kedves! Én meg egész éjjel kérdésekkel zaklattam ... Amikor rágyújtott, annyira reszketett az ajka meg a keze, hogy a cigarettával sokáig nem talált bele az öngyújtó lángjába. „Mi van vele? — csodálkozott Krimov, és hátizsákjára pillantott. — Menni kéne már!” — Boldog ember maga! — szólalt meg a lány, és mohón szippantott. — Ilyen csendben él majd három napig. — Elhallgatott, figyelt. Az ajkáról dohánymorzsát vett le. — A madarak felébredtek. Hallja? És nekem Pszkovba kell utaznom „Menjek, vagy ne menjek?” — tétovázott Krimov, oda se hallgatott, de most mindjárt elindulnia már kellemetlen lett volna. — „Várok míg elmennek, tán csak nem állnak itt egy órát!” — határozta el, és ő is rágyújtott. — Hát, igen... — mondta, hogy valamit mondjon. — Tudja, milyen rég vágyom a sátor-életre. Magának van sátra? — kérdezte, és oldalról Krimovra nézett. Arca hirtelen fájdalmassá torzult, szája sarka reszketve lebiggyedt. — Én is Moszkvában lakom, és valahogy sohasem sikerült ... — Hát, igen... — mondta újra Krimov, s nem nézett rá. Egyik lábáról a másikra állt, a néptelen műutat, az erdőt nézte, ahova bement a sofőr. Ekkor a lány felegyenesedett, homlokát ráncolta, nehezen lélegzett, eldobta a cigarettát, beszívta ajkát. Ebben a pillanatban az útmenti bokrok közül egy kutya jött elő, ráfutott az úttestre, és ferde vonalban átszelte. A kutya ázott volt a harmattól, hasán és lábán göndörödött a szőr, pofáján, orra körül a harmatcseppeket vörös áfonyaként csillogtatta a már pirosló kelet. — Né, hogy szalad a kutya! — mondta Krimov gépiesen, semmire sem gondolva. — Né, hogy szalad a kutya! — ismételte meg lassan, élvezettel, úgy, ahogy az ember néha értelmetlenül ismételget egy emlékezetébe rögződött verssort. A kutya ügybuzgón, céltudatosan futott, nem nézett se jobbra, se balra, és oly nagy csend honolt, hogy hallani lehetett körme koccanását az aszfalton. A sofőr végre előkerült, körüljárta az autóbuszt, megrugdosta a gumiabroncsodat, azután beszállt. — Köszönöm a cigarettát! — mondta a lány, és fellépett az autóbuszba. — Szerencsés utat — dünnyögte Krimov, hátizsákjára hajolva. A motor elbődült, az autóbusz megmozdult, Krimovra búcsúzóan tekintett ki egy hajnalian törődött, boldogtalan arc, ő lagymatagon intett, gondtalanul mosolygott, lelépett az útról, és a folyó irányában nekivágott a rétnek. — Hogy szalad a kutya! Hogy szalad a kutya! — ismételgette dúdolva, akár egy refrént, s míg áthaladt a réten, lépései ritmusához igazította a szavakat. És gyermeki örömmel nézegette a tündöklő rétet, az eget, teli tüdővel lélegzett, és csak az az egy nyugtalanította, nehogy megelőzze valaki már ilyen korán, és elfoglalja a helyét. A folyóhoz ért, egy kis szakadéknál leugrott a homokba, féltékenyen körülnézett. De a homokban egyetlen lábnyom se látszott. A keskeny folyó lassú vize, kis öblök és nádasok között, lustán kanyargott a réteken át. Egy lélek se járt itt. Krimov gyorsan kicsomagolta hátizsákját, elővette a kávét, az edényt, a cukrot, vizet hozott, kis tábortüzet gyújtott, két ágacskát a homokba szúrt, a tűz fölé akasztotta az edényt és várt. Füst, nedves partok szaga és valahonnan messziről szénaillat érződött. Krimov ült, és valósággal elrémült azon, hogy mennyire boldog. Nem hitte volna, hogy így tud majd örülni ennek a reggelnek, a folyőnak, az egyedüllétnek. „Megiszom a kávét, utána kivetem!” — határozta el s kezdte előkészíteni a horgászbotot, miközben tapasztalt szemmel egyszerre figyelte a folyót, a tüzet és az edényben már gyöngyöző vizet. A túloldalon a nádasban egy csuka hangosan csobogtatta a vizet. Krimov összerezzent, ellepte a verejték, mozdulatlanul meredt arra a helyre. Ott súlyos, táguló gyűrűkben hullámzott a víz. „Nem, először kivetem, a kávé ráér” — döntött azonnal. Áthúzta a zsineget a gyűrűn, s hozzákötötte a szerinte legjobb csalit, az ezüstöspiros uszonyú, halformájú „Bajkált”. A csuka most már más helyen csapkodta a vizet, s a part mellett ijedten csillogtatta pikkelyeit egy pirosszárnyú ponty. „Várj csak, várj csak! — ujjongott magában Krimov. — Hogy szalad a kutya! Várj csak és karikát húzott a horgászbot nyelére. Az edényben felforrt a víz, habja kifutott, sziszegett a parázson, párafelhő szállt fel. Krimov az edényre pillantott, levette, megnyalta száraz ajkát. „Ördögöt, a kávé mégiscsak jő dolog!” — gondolta, a folyóra sandítva kidugaszolta a kávésüveget. Beleszagolt az üvegbe és tüsszentett. — Uh, te! — mondta már hangosan, és a horgászbotot térde közé szorítva, befőzte a kávét. A napkelte mindjobban kigyúlt, a nádason és a vizen szüntelenül váltakoztak a színek, a köd bodorodva úszott együtt a folyóval, a fűzfalevelek zománcosan fénylettek, s a nádasban meg arrébb, a réten és itt, közelben, a füzesben, csattogtak, csipogtak a madarak, az első, nádremegtető szellő már keserű-édes erdei illatot hozott... Krimov boldog volt! Horgászott és örült a magánynak, sátorban aludt, de éjszaka hirtelen felébredt, maga se tudta miért, felszította a tüzet, kávét főzött, és fütyörészve várta a hajnalt. Nappal megfürdött a meleg folyóvízben, átúszott a túlsó partra, bukdácsolt a nádasban, szívta a mocsárszagokat, újra a vízbe vetette magát, lemosakodott, és a fürdő után üdvözült mosollyal feküdt a napon. így töltött el két nappalt és éjszakát, s a harmadik napon lesülve, lefogyva, a könnyűség érzésével, hátizsákjában két csukával, alkonyaikor kiment a műútra, rágyújtott, és várta a moszkvai autóbuszt. Kellemes nyugalommal eltelve, a hátizsákjához támaszkodva, szétvetett lábakkal ült, és utoljára nézte a rétet, a füzes fakoronáit ott messze, ahonnan nemrég eljött, maga elé képzelte a folyót, lassú kanyargásait a fák alatt, és arra gondolt, hogy mindez most már örökre életének része lett. Az úton, a nap vörös világításában teherautók, tejes tartálykocsik, óriási ezüstös hűtőkocsik, hátsó tengelyükre ereszkedő Volgák robogtak el, és Krimov már szívesen kísérte őket tekintetével, már kívánta a várost, a fényt, az újságokat, a munkát, már elképzelte, hogy holnap beszívja az üzem forró olajszagát, hallja a gépek zúgását. Sorban felidézte a fiúkat, munkatársait is. Aztán felködlött benne annak a képe, ahogyan három nappal ezelőtt itt kiszállt... Viszszagondolt útitársnőjére, akinek úgy reszketett az ajka meg a keze, amikor cigarettára gyújtott. — Vajon mi volt vele? — mormolta. És hirtelen elakadt a lélegzete. Arcát és mellét szúrós forróság lepte el. Fojtogató émelygést érzett, szívébe éles fájdalomként hasított a vágyakozó bánat. — Jaj-jaj-jaj! — mormolta. Hosszú krákogás után kiköpött. — Jaj-jaj-jaj! Hogy is van ez? Ronda alak vagyok, az biztos, jaj-jaj-jaj!... Valami nagy, szép, szomorú lebegett fölötte, a mezők és a folyó fölött, valami gyönyörű, de tőle már elidegenült, valami, ami vele érzett és szánakozott rajta. — Hogy én milyen aljas vagyok! — mormolta Krimov, és lihegve törölte homlokát kabátujjába. — Jaj-jaj-jaj!... — és öklével, míg belefájdult, csapkodta a térdét. AZ ELTÉVEDT NAPSUGÁR MESÉJE Hol volt? Itt valahol, egy Dunaparti városkában, ahol már biztosan ti is jártatok... Mégpedig nem Is olyan régen. Talán akkor történt, amikor az édesanyátok még Iskolába járt. Tavasz volt akkor Is, mint már annyiszor ... A ficánkoló napsugarak nem fértek a bőrükbe, viháncolni, kergetőzni szerettek volna, de felhók állták az útjukat, nem tudtak a tágas rétre, az illatos virágok közelébe jutni. Türelmetlenül kérdezgették édesanyjukat a Napot, meddig kell még várniuk. Végre szél kerekedett és magával ragadta a felhőket... A vidám, kíváncsi napsugarak boldogan indultak útnak. — Csak azután vigyázzatok magatokraI — figyelmeztette ókét édesanyjuk, a Nap. — Maradjatok mindig együtt, s mire megvetem az ágyatokat, itthon legyetek! A napsugarak boldogan kacagva rohantak a föld felé, alig várták már, hogy kedvükre kimulathassák magukat. Gyönyörű rétet találtak egy domboldalon, egy kettőre összebarátkoztak a virágokkal és az állatokkal és pár perc múlva már önfeledten hancúroztak. Meg is feledkeztek legkisebb testvérükről, aki még nem tudott olyan gyorsan futkároznl, mint ők. A legkisebb napsugár egy ideig követte testvéreit, de csakhamar szem elől vesztette őket. Keresésükre indult. Egy város fölé ért, ahol sok száz huncut kémény igyekezett bemaszatolnl a tiszta kék eget. Kíváncsian ment egyre közelebb a napsugárka. Eddig még sosem látott várost. Bámulta az utcákat, ablakokat. Egy sötét sikátorban megállt. Arra gondolt, hogy jobb lett volna testvéreivel maradnia. Es akkor egy csillogó, tiszta ablakban meglátta magát. Mint minden kislány, a napsugár ts hiú volt és szívesen nézegette magát a tükörben. Ebbe a játékba aztán annyira belefeledkezett, hogy észre sem vette a halk léptekkel közeledő estét. Amikor a kapuk alól előmerészkedtek az árnyékok, megijedt. Már majdnem sírni kezdett, amikor az ablak mögül sírást hallott. Ez annyira meglepte, hogy félelméről megfeledkezett és belesett a szobába. Bizony, ott bent csak ütött-kopott bútorokat és egy sírdogáló asszonyt láthatott, aki egy lázrózsás arcú kisleányt szorított magához. A beteg gyermek haja fakón hűl. lőtt beesett arcocskájába, szemét lehunyta és pthegett a nagy láztól. — Ml lesz velem, ha te is itthagysz, kisleányom? — sírta az anya. — Egyedül maradok... Nem lesz, aki rámnevessen A napsugár, aki eddig még nem látott ilyen szomorúságot, nagyon megsajnálta az asszonyt. — Nem megyek vissza az égre, itt nagyobb szükség van ráml... Napanyámnak van elég gyermeke, de SZÄNTÖ IRÉN fordítása ennek a szegény asszonynak csak ez az egyetlen едуI... Ennek a kislánynak életben kell maradnia! — döntött hirtelen. Hipp-hopp, márts bebújt a beteg kislány hajszálai közé. Es íme, csodák-csodája, a kislány haja fényleni, ragyogni kezdett, mintha nem egyetlenegy napsugár bújt volna bele, hanem az összes. A szegény asszony azt sem tudta, hová legyen ámulatában. — Mint az arany, mint a napsugárl... — mondogatta. Közben a beteg kislány hosszú napok óta először aludt el nyugodtan és másnap már enni kért. Pár nap múlva egészséges volt, mint a makk. Hogyan is ne, hiszen beléköltözött az önfeláldozó napsugár minden életereje. Múltak az évek, a kislány már iskolába járt, majd nagylány lett belőle. Sokat gondolt saját betegségére és elhatározta, hogy orvos lesz, akt a beteg gyermekeket gyógyítja. Lehet, hogy ti is találkoztok vele. Biztosan megismeritek, mert a haja még mindig ragyog, fénylik, mint a napsugarak. Es mindig mosolyog, mert a napsugár nemcsak a hajába, de a leikébe is beleköltözött. A. NAGY LÁSZLÓ
