Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-11-12 / 23. szám
JAROSLAVA В L A 2 KOVÁ : I m k a (X. folytatás) Vanda jegyezgette az elhangzottakat és megállapította: Ma a szomszédja valahogya i szórakozott. Az emberek kezdték recsegtetni a székeket, a bejárat felől jeges szél hatolt be. — Sok gondja van — mondta Vanda a képviselőnek. — Maga Is sokat vállal. Más nők ilyenkor a kedvesükkel sétálnak. — Nekem ez megfelel. — Nekem Is. — Arcán megjelent a csibészes mosoly, amit az orvosok késének köszönhetett. Vanda eltette a jegyzőkönyvet, fölhúzta a bundáját, melyben olyan volt mint egy fiatal ragadozó. Megvárták, amíg mindenki elmegy. A kis öreg pálcája után kullogott kifelé, kockás papucsában meg-megcsúszott. ■ Szegényke, már csaknem teljesen süket — jegyezte meg Vanda. — A Malinovszkij utcában lakik. — Akart az öreg magától valamit? — Nem, de érdekelt engem. Egyszer meglátogattam őt. El se hinné, hogy valamikor női fehérnemű képviselete volt. Ma muskátlit nevel. — A muskátliról tudok — a képviselő váratlanul elmosolyodott, majd megkérdezte: — Ugye, Vanda, maga boldog? — Én? Ugyan ... Látható volt az arcán a meglepetés, és a képviselő magában megadta a választ: Olyan mint a madár. Dalol és nem gondolkozik azon, hogy miért. A gondnoknő bezárta utánuk az ajtót, a vaskarikán lógó kulcs hidegen csörömpölt. — Képviselő úr, kérem — tartotta vissza — ha tudna véletlenül valamilyen házmestert állásról. Tetszik tudni, az én öregem ... — Gondoltam magára, nénikém. Lesz valami. A Slavín fölött vörös fény pislogott. Vanda úgy szívta magába a fagyos levegőt, mintha narancsszörpöt inna. — Miért kérdezte tőlem az előbb ... — Szerettem volna tudni, mit ért a boldogság alat£ — Istenem, a boldogság — annyi mint élni, lélegzeni. — Úgy beszél, mint egy frontharcos. Manapság mindenki egy kicsit frontharcos, aki betöltötte a huszonötöt. Csak annyit mondott, hogy — hm —, és hirtelen elnevette magát, mintha rossz gondolataitól akarna megszabadulni. — Ha nem félnék a szép nőktől, feleségül venném magát, Vanda. Miért fél? Féltékeny lennék. Ez meglepte Vandát. Ezt olyan egyszerűen mondta, szerény volt, rosszul öltözött és mindig el volt halmozva elintéznivalókkal. A vállalatnál szerették, ó volt a pártelnökük is. Semmiképpen se tudta Othellónak elképzelni. — Miért váiasztana pont engem? — Maga csupa élet, mindennek tud örülni... Ez tetszik nekem. — El tud engem képzelni feleségnek? Nagyon jól. Semmi sem változna meg, csak éppen férje volna és gyerekei lennének. Ezt ismét olyan természetesen mondta, hogy Vanda gyorsan tréfálkozni kezdett. — Férjem és gyerekeim lennének, és a tanácsnapokon az óvodáért harcolnék. — Sok baj van azzal az óvodával. Az volt a benyomása, hogy ezzel megbántotta a képviselőt. — Nem úgy gondoltam. — Tudom. — Ránézett e lány szél felé fordított profiljára, és mint az időváltozás előtt az ísiász, úgy jelentkeztek most a régi bajok, fájdalmak, amelyeket már régen el kellett volna felejtenie. — Ma fáradtnak látszik. — Igen, az vagyok. — A téren át megy haza? — Nem, az állomásra megyek. — Szolgálatilag? A szél erősebben kezdett fújni, meg kellett fognia a kalapját, elfogta a szorongás, a vágy belekapaszkodni valakibe, amit állítólag a hősök nem ismernek. Megint keserű lett a szája Ize. Hazamegyek — mondta. Haza, ez nagyszerű, ugye? Nagyszerű vagy szomorú. Látta, hogy a lány kérdezni akar tőle valamit és ezért gyorsan folytatta: — Majd egyszer megmagyarázom magának. — A jegyzőkönyvet adjam le, vagy várjak magára? A képviselő elmosolyodott, most különösen huncutul. — Várjon rám, Vanda. A lány nem tudott szabadulni attól a benyomástól, hogy beszélgetésüknek más volt az értelme, csak éppen nem tudta pontosan, hogy mi. Jókedvűen nyitotta ki a lakását. Mindig öröm töltötte el, ha olyan problémával találkozott, amit nem tudott megoldani. A szobában világosság volt, Zosa aludt már. Az ágyteritőn a „Várak és kastélyok“ című könyv hevert nyitva. Vanda a fürdőszobába ment, hideg zuhanyt engedett magára, és a víz lemosta a kis öreg és a képviselő rejtélyességének az emlékét. Üde bőréről leperegtek a hideg vizcseppek, és állati örömöt korbácsoltak fel benne. Visított, nyitott száját a víz felé tartotta, és úgy ivott belőle, mint a galambok. Pongyolájából a sampon illata áradt, teljesen megfeledkezett arról, hogy ott van a húga is, és elénekelte azt a dalt, amely már régen motoszkált benne. Zo§a fölébredt. Fölült és nyafogni kezdett: Hol voltál olyan sokáig? Gyűlésen voltam. Mindig csak gyűlések és értekezletek, én meg csak itthon üljekl — Menj te is valahová. — Egyedül?! Vanda úgy nyújtózkodott, mint egy macska, a háta is ropogott. — Tudod, mit kötött a telkedre anyukánk! Vigyáznod kell rám! És te mindig megfutottál. Ilyen voltál mindig. Megölelte húgát: — Kis butuskám, édes kétéves babukám, cumlit veszünk neked! — Anyunak megígérted. A halálos ágyán! — No jó, Jó ... Türelmetlenül fölállt, és fésülködni kezdett. Hajának szikrázásában ismét feltűnt a csodálatos dallam. Egyszerre a szavak is az eszébe jutottak: Es te, mint az élet búját, iszod a szeszt, S alkohol gyanánt iszod az életet. Ez Apollinaire volt. Lángoló haját a hátára dobta, kinyitotta az ablakot, a fagyos levegő megcsapta meztelen nyakát. — Sn fázom — nyafogott a dunyha alatt Zosa. Vanda becsapta az ablakot: tét. S alkohol gyanánt iszod az éle-Gyere ide, és lehelj rám — parancsolta a tanítónő, de Vanda elnevette magát, és eloltotta a villanyt. Ugyanebben az időben a képviselő egy cigányasszonyt látott, aki a vasúti váróteremben egy csokoládébarna vasgyúrót szoptatott, és arra gondolt, hogy a boldogság: remény. Remény nélkül nem lehet élni. Cigarettát vásárolt, és a tarkójában érezte, hogy valaki kitartóan figyeli. Megfordult, és Drahát vette észre. A lány abszolút fénnyel csillogó szeme volt az, amely nyugtalanította őt. Andrej tekintete előtt a lány a közömbösség maszkját öltötte magára: — Andrej! Nem őrült a találkozásnak, de nem intézhette el egy köszöntéssel. Gyere, bemegyünk egy kávéra. A lány ugyan munkába sietett, de gondolkodás nélkül követte őt. — Fel akartalak hívni — hazudta , tudod ... — Tudom. Találkoztam veled. Azaz ... veletek. Az a lány gyönyörű. — Én nem láttalak téged. — Persze hogy nem láttál. — Mit csinálsz most? — Próbálok meglenni nélküled. — És az eredmény? — Elégtelen. Jobban kell igyekezned. Mindig jó tanuló voltál. — Igyekezni fogok. — Draha, valóban ... — Ne beszéljünk erről. — Jő, ne beszéljünk. Mi újság a kórházban? — Még mindig tart a csonttörések, az'' afrikai nátnaláz és a gépkocsibalesetek idénye. — És mi van doktor Pivóval, vagy hogy is ... Lehet, hogy feleségül megyek hozzá. — Igazán? No láto<J. Ennek igazán örülök. — A férfi meglepődött és megkönnyebbült. — Gratulálhatok? — Nem. Nem megyek férjhez. Csak úgy mondtam. Tudni akartam, valóban nem maradt-e benned semmi, vagy... >' Kedvetlenül eltolta a csészéjét: — Ez rád vall. Mesterségesen komplikálod az életet. Állandóan kutatsz, keresel valamit, de értelme ... Értsd meg, nem akarlak mindenáron egy idegen férfi karjában látni, de nyugtalanít, hogy ilyen vagy. Lelkiismeret-furdalásaim vannak. Bánt a lelkiismeretem, Draha. Azelőtt sose bántott... Szeretném, ha végre megnyugodnál. — Láthatod, hogy nyugodt vagyok. Nagyon nyugodt és nagyon boldog. — Igazán lerí rólad. — Dühösen eloltotta a cigarettáját, és az órájára nézett: — Indulunk? A lány haragudott magára, hogy mindent elrontott. Előre örült a találkozásnak és annak, hogy mennyire kedves és megértő lesz, mint senki más a világon, odaadó és türelmes, míg majd Andrej ráébred ... — Indulhatunk — bólintott. Gorombán lerázta magáról a fájdalmas légkört, és a legközömbösebb hangon kérdezte: — Szolgálatba mész? — Igen. Segített a lányra ráadni csúnya kék kabátját, és rosszkedvűen fedezett fel szája körül egy új ráncot. Lefogyott. Minden jót — búcsúzott. Majd felhívlak. Hallotta a háta mögött a lány gyors lépteit az utcán kopogni, és bár ellenkező irányba ment, látta a görnyedt vállakat és a könnyeket. Az ördög vinne el minden nőszemélyt! Az ördög vinné el őket! Az üzemi munkásőrség egyik idősebb tagja a kulcs után nyúlt és köhécselt: — Mindig éjjel legyek szolgálatban, meg maga is. Inkább egy fiatal fehérnép mellett melegednék, mit szól hozzá, doktorkám? — Minden „urat“ doktorkámnak szólított. — Nem volna gusztusa egy korty feketére? \ Andrejnek volt kedve, öntetett magának a hőpalack kupakjába egy adagot. Az árpakávéban a hőpalack és kirándulások ízét érezte. — Harapjon egy darabka kenyeret is szalonnával. Ha nem vet meg! Az öreg a lelkét is elé rakta volnl a terítékül szolgáló újságpapírra. A fiáról kezdett beszélni, aki Stará Túrán lakik, házat épített magának, televíziója és két gyermeke van. A lánya Morvaországba ment férjhez, minden rendben lenne, csak a tüdejével van baj. Amikor lélegzik, mintha valami a mellét nyomná, biztos van a tüdején valami. Andrej megveregette a vállát, és megköszönte az öreg jóindulatát. A csöndes lépcsőházban visszhangzottak léptei, miközben a bőbeszédűségről elmélkedett, amely egyetlen találkozás alkalmával egy életet tud tálcán eléje rakni úgy, mint azt a korty meleg kávét. A műveltség mintha gúzsba kötné az embert. Bonyolulttá és zárkózottá tesz, az embereket elidegeníti egymástól. Az irodában a rajztábla fölött meggyújtotta a villanyt, a régi rajzok között matatott és észrevette, hogy lassan kezd megnyugodni. Ez volt életének legmegbízhatóbb, igazi és legállandóbb elfoglaltsága. Ledobta a kabátját, és két perc múlva a számokon és a méréseken kívül már semmiről sem tudott. Az ajtó fölött az óra ketyegett. A helyiségben mindig több lett a füst, a hamutartó megtelt csikkekkel. Kinyílt az ajtó. Peter a parkettra rázta az esővíz cseppjeit. — Szervusz, te bagoly — sziszeg te. — Kutya idő van. A rajzasztalához ült, és többet sem szóltak egymáshoz. Andrej csak egy óra múlva állt föl, kinyújtózkodott, és a nyitott ablaknál néhányszor légzőgyakorlatot végzett. Hogy állsz szerelem dolgában? — kérdezte Peter. — Sehogy. — Már jóllaktál vele? — Éppen ellenkezőleg. Majd meghalok utána. — Hát ez meg milyen figura? — Olyan, hogy a barátom nem segített rajtam, és még mindig nem találtam egy kuckót a szerelmünknek. Peter a savanyú képű gépírókisasszony asztalára ült. — Mert kontár vagy. Én a te helyedben, ha már annyira vágyódsz utána, fognám a nőt, és kimennék vele a hegyekbe. Ahogy ismerlek, úgyis van még szabadságod. Rendezz magadnak mézeshetet a csillogó hókristályok között, a kék ég és a kék hegycsúcsok alatt — minden prospektusra az van rápir'idlva. Vagy annyira csodálod a mi lucskos városunkat? Andrej letette a ceruzáját. — Hallgass ide ... — Nos? — Valóban van még egyheti szabadságom. És közeledik a karácsonyi — Nohát. — Csakhogy az összes turistaház tele van. — Fordulj a szövetséghez. Tudod, hogy a hegyi szállodára pályázatot írt ki. Mondd meg nekik, hogy érdekel a dolog, és szeretnéd megnézni a terepet, bizonyára lehetővé teszik neked. Andrej a fiókjában kezdett kotorászni. Egy rakás papír alatt megtalálta a pályázatra vonatkozó feltételeket. Eszébe jutott, hogy amikor a pályázati feltételeket megkapta, erre beszélte ki magát Dral iánál. * — Miért mondanám csak úgy? Lehet, hogy részt veszek a pályázaton. És tudod, mit? Vanda együttműködhetne velem! Vanda mindig munka után vágyódik, hát most megkaphatja. Tudod, mi vagy, Peter? — Zseniális koponya. — Pontosan ezt akartam mondani. (Folytatjuk)
