Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-11-12 / 23. szám
JURIJ KAZAKOV: Régen kihunyt a nyári naplemente magasan vöröslő visszfénye, elmaradtak a halálsápadt neonfénnyel világított, néptelen esti városok, az autóbusz végre kitört a müút széles lapjára, és hűsítő, egyhangú zümmögéssel, az ablakon kívül: süvöltéssel, nem növelve, nem csökkentve sebességét, enyhén megdőlve a fordulókban, diadalmasan és félelmesen száguldott bele a sötétségbe, messzire szélesen kiterítve alsó és felső lámpáinak sugarát. A termes kocsiban eleinte beszélgettek az utasok, zizegtették az újságokat, folyóiratokat, falatoztak, palackokból dugva iszogattak, előre mentek dohányozni, aztán lecsendesedtek, hátradöntötték az üléstámlákat, leheveredtek, eloltogatták az erős fényű égőket, fejük álmosan himbálódzott a henger alakú párnán, és alig egy óra múlva a meleg, bonyolult szagokkal teli autóbuszban mindenki aludt, csak az átjáróban világította a padlót egy kékfényü körte, s még lejjebb, a padló alatt suhant az olajozott műút, s vadul forogtak a kerekek. Csak Krimov és a mellette ülő lány nem aludt. Krimov moszkvai műszerész azért nem aludt, mert már rég nem jutott ki Moszkvából, és most valósággal fojtogatta a boldogság. Azért volt boldog, mert három napra horgászni ment a maga külön búvóhelyére, azért mert odalenn a csomagtartóban a sok bőrönd és táska között, erős almaillatban, a teljes sötétségben ott feküdt hátizsákja meg horgászfelszerelése, s végül azért, mert hajnalban kiszáll majd annál a bizonyos útkanyarnál, és a nedves réten át elmegy a folyóhoz, ahol a horgász rövid, forró boldogsága vár rá. Nem bírt nyugodtan ülni, forgolódott, tekintetével követett valami sötétet, kivehetetlent, ami elsiklott az ablak előtt, nyakát nyújtogatva nézett előre a sofőr válla fölött, a szélvédő üvegen át a műút távoli homályába ... Nem tudni, miért nem aludt a szomszédnője. Mozdulatlanul ült, szempilláját lebocsátotta, piros ajkát beszívta, amely most a sötétségben feketének tűnt. Krimov dohányozni kívánt, de röstellte szomszédnőjét zavarni, nem ment előre, kivette a cigarettát, lehajolt és lopva felkattantotta öngyújtóját, élvezettel szippantott, s a sötétségben láthatatlan, vékony sugárban fújta ki a füstöt, lefelé, a lába alá. — Van cigarettája? — hallotta szomszédnője suttogását. — Rettenetesen kívánom ... Krimov előszedte a cigarettát, eközben kissé a lány felé dőlt, közelről arcába nézett, de csak halvány foltot látott- rajta, a szem sötét árkát, és ajkát meg vállig érő sima haját. Odakínálta a cigarettát és újra felkattintotta az öngyújtót. A lány is lehajolva gyújtott rá, a lángot bekerítette két kezével, amely egy pillanatra áttetsző rózsaszínűvé vált, és Krimov megint nem látott semmit, csak egyenes orrot, kiütköző arccsontot, lebocsátott szemhéjat. — Jaj de jó! — szólalt meg a lány. Fölegyenesedett, és Krimovhoz hajolt. — „Aroma”? Köszönöm, jó erős! Kesernyés, enyhe illat lengte körül, és suttogásában volt valami furcsa, nemcsak hála. Mintha kérte volna: „No, beszélgessen, ismerkedjék meg velem, unalmas így utaznom!” Krimovban egy percre eláradt az a könnyű utazási hangulat, amelytől az embernek kedve támad játékosan, célozgatva, műremegéssel őszintére színezett hangon beszélni, és mintha véletlenül történne, megérinteni az útitársnő kezét, s mintha az ablakon át nézne valamit, előrehajolni, hogy arcával megérintse haját és figyelje, elhúzódik-e ... Megrezzent, érezte, hogy megdobban a szíve, orrcimpája megremeg, de nyomban kialudt benne minden, befedte az elpusztíthatatlan boldogság, amely holnap reggel várja. — Ez semmi! — súgta, és már más hozta tűzbe. — Ez nem füstölés, itt az autóbuszban, vagy az üzemben. Tudja, ott a folyónál, reggel, amikor a hal vergődik a horgon, és minden egyéb mellékes, az ember valósággal belerázkódik, patra húzza a halat, leveszi a horogról, a fűbe dobja, a hal ugrál, uh! Akkor rágyújt, az aztán a füstölés!... Maga halász? — súgta a lány. — Szenvedélyes! — Krimov nyújtózkodott, orrát összeráncolta a gyönyörűségtől. — Foglalkozásomra nézve műszerész vagyok, hónapokig nem látom a folyót, nálunk munka van, termelés, üzem, nem afféle szövetkezet, ott nem lehet üldögélni... Utoljára, tudja-e, mikor horgásztam? Májusban! Most meg július van. Használható munkás vagyok, el is halmoznak, most végre adtak három szabad napot, túlórázásért. Na, nem baj, nemsokára kapom a szabadságom, az lesz majd az igazi. — Hová utazik? — kérdezte a lány, és suttogásában Krimov újra valami furcsát érzett, valami más kérdést is. — Tudok egy helyecskét — mormolta, bábonából kitérően válaszolt. — Miért nem alszik, nemsokára kiszáll? — Nem, a végállomásig utazom ... Azt mondja, három napra megy? Mikor tér vissza? Kedden. — Kedden? Várjon csak... Kedden... A lány gondolkodott valamin, aztán felsóhajtott és megkérdezte: — S maga miért nem alszik? — Négy órakor ki kell szállnom. Krimov feltűrte kabátujját, sokáig nézte óráját, míg megállapította az időt. — Három óra múlva. Nem is vagyok álmos, meg aztán, ilyenkor jobb nem aludni, mert az ember belejön és horgászás közben bóbiskol... Vajon hova utazik? — gondolt néha szomszédnőjére Krimov. — Férjnél van-e? Miért szokott rá a dohányzásra? Csak úgy, vagy bánatában ? De mindjárt meg is feledkezett róla, az út lekötötte figyelmét, belemerült a hajnal várásába, a folyónál eltelő három nappal foglalkozó gondolataiba. Azon töprengett, vajon nem ereszti-e át a vizet a sátra, rossz volna, ha esne, és nem lesz-e késése az autóbusznak, és ő nem jut ma reggel a horgászbothoz ... Boldog nyugtalanság kínozta, de szomszédnője is foglalkoztatta képzeletét. A lány most hallgatott, szemét lehunyva a támla hengerpárnáján nyugtatta fejét. Amikor nagyon sokáig nézett ki, előre az útra, vagy oldalt az ablakon, s aztán a lányra pillantott, Krimovnak mindannyiszor úgy tűnt, hogy a lány félig őfeléje fordítja arcát, s a lebocsátott pillák mögött rajta tartja a sötétségben láthatatlan szemét. „Kicsoda lehet ?” — gondolta Krimov, de a kérdésre nem szánta rá magát. Próbálta kitalálni, felidézni azt a keveset, amit a lány suttogva mondott. Az este Krimov alig nézett rá, nem azon állt az esze, most meg szerette volna, hogy a lány szép legyen. — Adjon egy cigarettát! — szólalt meg halkan a lány. — És meséljen valamit... Miért hallgassunk, ha úgyse alszunk! Krimov az ingerültség zöngéjét vette ki suttogásából; csodálkozott, de szó nélkül, engedelmesen odanyújtotta a cigarettát. „Miről beszéljek? — gondolta, kissé mérgesen —, furcsa nő!” Megszólalt: — Mind azon gondolkodom, hogy maguk, nők, nem szeretik a vadászatot, a halászatot, pedig be nagy érzés az! Nemcsak hogy nem szeretik, de valahogy meg se értik, mintha üresség volna magukban ebből a szempontból. Vajon miért? A sötétségben kivette, hogy a lány megmozdul. hátraveti haját, megsimítja homlokát. — A vadászat gyilkosság, a nő anya, számára a gyilkosság kétszeresen visszataszító. Azt mondja, élvezet nézni a hal vergődését, nekem ... undorító. Mégis megértem magát, jobban mondva megért лп, hogy nem kegyetlenséqből vadászik meg halászik. Tolsztoj, például, nagyon szenvedett vadászat után, amikor a halálra gondolt. S Prisvin is ... „Miről beszél ez?” — gondolta Krimov, és az órájára nézett. — Már csak másfél óra! — jelentette örömmel. Szomszédnője erre eloltotta a cigarettát, felhajtotta köpenye gallérját, lábát maga alá húzta, s tarkóját Krimov felé fordítva a párnára hajtotta a fejét. „Alhatnékja van — állapította meg Krimov. — Na jó, éppen ideje, nem szeretek útközben locsogni! Még jó, hogy nem vagyok nős — villant át rajta. — Ha ilyen volna, gyilkosságról elmélkedne, erkölcsi prédikációkat tartana... Meg is bolondulnék!” De valahol belül sértődést érzett, s bár folyton csak a reggeli horgászásra gondolt, az előbbi mély, remegtető örömet nem érezte többé. Szemlátomást virradt már, de a fák zöldje még sötétlett, csak a mezőkön ritkán felbukkanó kis házak lepték meg a szemet hajnali fehérségükkel. Krimov szája kiszáradt a dohányzástól és szomjúságtól, de hangulata feljavult, végleg megfeledkezett szomszédnőjéről, csak búvóhelyére, a folyóra, a ködre gondolt, és vágyakozva tekintett előre. A sofőr eloltotta a fényszórókat, és a hajnalodás észrevehetőbbé vált. Percről percre világosodott és minden — a kilométerkövek, a reklámtáblák, az útjelzések, a látóhatár vonala, nyugaton is — tisztán látszott. Az ötszázadik kilométerkő után a sofőr hátrafordult, elkapta Krimov kérdő tekintetét, bólintott. Egy perc múlva kikapcsolta a gázt, és jobbra, az út szélére tartott. Éles kanyar rajzolódott ki, nagy rét tűnt fel, s amott messze, hatszáz méternyire a műúttól, egy füzes fakoronái feketéllettek. Az autóbusz már üresjáratban, lassabban, tompultabb zajjal robogott, a kerékabroncsok rovátkái már nem surrogtak, szaggatottan doboltak, végül mintha minden megállt volna, csak a homokropogás a kerek alatt jelezte, hogy az autóbusz, az utolsó métereken áthaladva, még mozog. Teljes csend lett, a sofőr elhúzta kezét a kormányról, nyújtózkodott, teste minden irányban kinyomult, jóízűt ásított, és kinyitotta az ajtót. Elsőként szállt ki, odalent csörömpölve kinyitotta a csomagtartót. — Bocsánat! — szólalt meg Krimov, gyorsan felállt, és megérintette szomszédnője vállát. — Mi az? — riadt fel a lány. — Már? Megérkezett? Tessék... Mit kell ilyenkor mondani: Jó fogást? „Az ördögnek legyen mondva!” — válaszolta Krimov magában vadászszokás szerint, és furakodott előre. Kiugrott, legelőször is örvendező pillantást vetett a rétre, majd visszafordult az autóbuszhoz. Az óriási, hosszú, kissé poros gépkocsi átmelegedett motorháza hőt sugárzott a reggeli hidegben. Krimov odament a jobboldali nyitott csomagtartóhoz, széttolta a bőröndöket és táskákat, kivette a hátizsákját, de horgászfelszerelését nehezen találta meg. A sofőr becsapta a csomagtartó vasfedelét, bezárta, az autóbuszt megkerülve, bement az erdőbe. — Itt van hát a maga helye? — hangzott fel Krimov mögött. Hátrafordult, meglátta útitársnőjét. A lány kiszállt az autóbuszból, haját hátravetve a rétet nézte. Szép volt, filmszínésznőre emlékeztetett, de Krimov nem figyelt rá.
