Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-11-12 / 23. szám

A könyvtár lelke, Vera Alexandrovna igazgatónő

Kilenc hatalmas helyiség áll a városbeli olvasók, tanulmányozók rendelkezésére. Nagyon szépek, korszerűek ezek a termek. Minden ülőhelynél rugós asztali lámpa van, hogy az olvasó jegyzetelhessen.

A könyves állványok keskeny folyosóin azt hiszem vezető nélkül úgy elbolyonganánk, mint az egyszeri huszár Jókán, aki három napig nem talált ki a faluból.

A könyvrendelés nagyon egyszerűen történik. A felvonó egyik fiókjába beleteszik a kartotékok alapján kiválasztott könyv címét és számát, amelyet ügyes kezű lányok egy-kettőre megkeresnek s az automata felvonón abba a helyiségbe szállítják, ahol kérték.

A könyvtárban nagy gondot fordítanak a higiéniára is. A visszahozott, kölcsönzött könyvek addig nem kerülnek a helyükre, míg nem fertőtlenítik. Külön laboratóriumban vizsgálják meg a könyveket és a szükséges fertőtlenítőszert használják tisztításukhoz.

Az egész könyvbirodalomra a korszerűség jellemző. Minden bizonnyal azért akad olyan sok látogatója, s azért kölcsönöznek évente több millió könyvet. Hogy a Volga menti Szaratov ilyen neves könyvtárral dicsekedhet, abban nagy szerepe van a szerény, kedves arcú igazgatónőnek, aki nemcsak szerelmese a könyveknek, hanem kitűnő szervező és kiváló szakember is.

TÓTH DEZSŐ

A város nagy szülöttjének szobra a Csernyisevszkij téren

A szerző fetvételel

И

a

a

A fém és festék szagától átitatott hatalmas ' ' szerelőcsarnokban feszült várakozás csendje honolt. Ekkor a padló olajos fakockáin katonacsizmák szabályos lépése dobbant. Egy szakasz katona vonult be a terembe, a nyomukban tisztek jöttek. Egy szép szál legény, akinek mellén ott ragyogott a Szovjetunió Hősének Aranycsillaga, az Állami Honvédelmi Bizottság zászlaját hozta. Üzemünket, a sztyerlitamaki Lenin Gépgyárat ezzel a zászlóval tüntették ki a front számára végzett kiváló munkánk elismeréséül. Én akkor tizenhat éves kislány voltam, és a katonák között Minyigalejt, a bátyámat kerestem, aki szintén gárdista volt.. .

Emlékszem, hogy az igazgató letérdelt és megcsókolta a zászló sarkát. A zászlót ezután kézről kézre adták a munkások. A vörös selyem szinte úszott a levegőben. Egyszercsak hozzám is odaért. A szomszédom — sovány, bozontos szemöldökű, mélyen ülő szemű, öreg lakatos — megfogta a vállamat, és odasúgta nekem:

— Ne felejtsd el ezt a napot, kislány! Soha ne felejtsd el. . . A te számodra még csak most kezdődik a munkásélet.

Nagy könnycsepp gördült le az arcán, de nem szégyellte.

Az én munkáséletem azokban a napokban ' ' kezdődött. Láttam a frontról hazatért rokkantakat, a gyászjelentést kézbesítő postások vállára boruló, zokogó anyákat; nekem is nagy kincs volt egy-egy fél sültkrumpli. A háború kegyetlen

éveiben idő előtt felnőtté értünk.

Az üzem, ahol dolgoztam, Ogyesszából települt át hozzánk. A délvidéki ember amúgyis nehezen szokja meg az Urál-vidék hideg éghajlatát, s az első háborús tél ötvenfokos hidege kemény próbára tette az embereket. A gépeket munka után is üzemeltettük, mert attól féltünk, hogy kővé fagy bennük az olaj. Éjjel-nappal égett a tűz a kályhává átalakított fémhordókban. Éjszakánként barátnőimmel együtt gyapjúkesztyűket kötöttünk az áttelepülteknek. A szén-fejadagunkat is rendszeresen megosztottuk velük.

S alighanem akkor, e szenvedések és nélkülözések idején született az új Ogyessza és az új Sztyerlitamak története. A gyár mellett ugyanis új lakótelep épült, amelyet Ogyesszáról neveztek el. Később, a távoli Ogyesszában, ahová a háború után hazatértek a gyár munkásai, új városrész keletkezett, mely a Sztyerlitamak nevet kapta.

De nem mindenki tért haza a Fekete-tenger partjára. Sokan haltak itt hősi halált a munka frontján. A gyártól nem messze, a szakadék partján, egy kis dombon szerény temető húzódik meg. Itt vannak eltemetve a háború áldozatai: a sebeikbe belehalt munkások és katonák.

1944 áprilisában egyik reggel éppen munkába mentem, amikor nagy tömeget pillantottam meg a gyár kapujában. Elszorult a szívem: vajon mi történhetett?

— Meghalt Sztyopa bácsi — mondta valaki halkan. Sztyopa bácsi a gyár legrégibb, legjobb kovácsa volt. Harminchat órát dolgozott egyfolytában a tíztonnás kalapács mellett, hogy teljesítse a harckocsigyár egyik fontos, sürgős rendelését.

Jártában elaludt. Amikor aztán egy pillanatra felriadt, már késő volt: maga alá gyűrte a mozdony. Olajfoltos vattakabátjának zsebében fényképet találtak: rajta egy asszony és négy gyerek. A kép hátán pár sor írás: „Kedves Sztyopa! Tegnap szabadult fel a fasisztáktól Ogyessza, ezt a képet küldöm neked. Amint látod, vigyáztam a gyerekekre. De te vajon élsz-e? Nem tudom, mi van veled, ezért ezt a képet egyenesen a gyárba küldöm. Akadnak majd jó emberek, akik megkeresnek ..."

Huszonkét esztendeje vagyok a gyárban. Ez idő alatt mindig gépen dolgoztam. Sok fiatalt megtanítottam a szakmára. Itt van például Nágya Miller. Mintha csak tegnap mutattam volna meg

neki először, hogyan kell bánni a szerszámmal, s ma már semmivel nem marad el mögöttem, ő is élmunkás. És Lida Koszirjova? Neki is én segítettem, hogy fejlődhessen. Most ő a legjobb esztergályos a gyárban.

twj a már vezetők is vannak azok között, akik az én szárnyaim alatt kezdtek el dolgozni. Nagyon büszke vagyok Álla Szorokinára. Kitűnc esztergályos volt, emellett elvégezte a technikum esti tagozatát. Diplomát szerzett, technológus lett, Most annak a részlegnek a vezetője, ahol én dolgozom. Ma is gyakran odajön hozzám a műveletterv-lappal:

— Aszija Timurovna, próbáljuk meg ezt az új alkatrészt ezzel az eljárással megmunkálni. ..

Néha vitába szállunk egymással. Másnap aztán vagy Álla hoz egy új műveletterv-lapot, vagy én keresem fel, hogy megbeszéljünk néhány módosítást.

Gyárunk sok munkása és munkásnője tanul technikumban, közép- és főiskolában. Vologya Maszlov éppoly zöldfülű volt, mint én, amikor a gyárba jött dolgozni. Azóta sorra elvégezte a gyár iskoláit. Vlagyimir Maszlov ma a gyár főmérnöke, és a munkásaink diplomatervének megvédésekor működő állami vizsgabizottságnak a vezetője.

Alekszandr Markin, a tervezőiroda vezetője technikusként kezdte valamikor.

Ma a gyár minden harmadik munkása tanul. Olyan időket élünk, amikor tanulás nélkül nem boldogul az ember. Bonyolultabbak lettek a gyártmányaink, nagyobb kulturáltságot és több tudást igényelnek. A „SZZIL“ védjegyű szerszámgépek megtalálhatók az ország minden gyárában, minden kolhoz műhelyében. A világ negyvennyolc országába exportálunk olyan félautomata szerszámgépeket, amelyek egyidejűleg többféle alkatrész megmunkálására is alkalmasak.

A győzelem emlékére nyárfákat ültettünk a háború utáni első napon a gyár főútvonalán Ma már árnyas sétány vezet a főkapuhoz, fölötte a Lenin-rend emblémája látható. 1944-ben gyárunkat a győzelem érdekében végzett hősi munkáért a legmagasabb kitüntetéssel jutalmazták.

A gyár kapuját mindig nagy büszkeséggel lépem át. Olykor megállók a bejáratnál, elnézem a sieti fiatalokat, és öröm tölti el a szívemet.

Aszija Rahmatullina esztergályos