Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-11-12 / 23. szám
MESEORSZÁG valósága A teaház kertjéből is megcsodálhatjuk a csodás mennyezetet, hiszen a csajhánának csak két fala van, hogy átjárhassa a szellő és a szépben gyönyörködni kívánó pillantás. A karcsú faragott oszlopok lehelet-fínom díszítésben érnek véget odafenn... De húzódjunk odébb a zöldellő pálmafa árnyékában, mert a hó vakító fénye szemet hasogatón ide világít az örök jég hat-hétezer méter magas birodalmából. Ne vádoljon tévedéssel az olvasó, mert sivatagi oázis hangulatát idézem és egy lélegzetvételre az örök jég birodalmát emlegetem. Nem tévedés ez, hanem a meseország valósága. Mert valóság ez, kézzelfogható, reális és mégis mesébeillően hihetetlennek tűnik. Nemcsak a trópusi növényzet és a hó ötvözete, hanem az élet is, ezek az épületek, gyárak, az egész ország. Szovjet Tádzsikisztán, az égbe nyúló Pamir hegyvonulat fennsíkjain és lejtőin elterülő kétmillió lakosú ország valósága. Szálljunk előbb vissza a hófödte hegyek közé. „Alföldnek“ itt az számít, ami négyezer méter magasan van. Itt már lassabban csobognak azok a patakok, amelyek a hatezer méteres gleccserekről kétezer méteres ugrással zuhannak a völgybe, hogy ott vízcseppszilánkjaikból tavakká, folyókká nőjenek. A nyolc személyes repülőgép apró légyként zümmögi körül a magasztos hegyóriásokat mielőtt leszáll a „helyi tadzsikok“ földjén, a büszke hegyi lakók autonóm köztársaságában, Felső Badahsanban. (Bizony nem tréfadolog itt a pilóta-hivatás. Ragyogó napsütésben indul útnak a kis gép, fedélzetén az idős Leonyid Paradokszov doktorral, az ország legelső orvosával, s a kormányrúdnál Mamaraimov tadzsik pilótával, hogy valamely hegyi pásztor életét megmentse. Még mielőtt másfélórás útjuk végére érnek — hóviharral, köddel, homokfelhővel keli megbirkózniuk. Ha sok időt veszítenek, a gleccserek közt bukdácsoló gépben menet közben kell a műtétet végrehajtani.) A ma repülőgépen elérhető Badahsan harminc egynéhány évvel ezelőtt még megközelíthetetlen volt. Körbe-körbe, az alacsonyabb fekvésű helyeken Kelet-Buhara terült el. A buharai emirátus tartománya vagy pontosabban gyarmata volt itt minden. Milyen viszonyok uralkodtak itt, az elképzelhető abból, hogy a „gyarmattartó“ emirátus maga is gyarmat volt. A törvény az emír, a bég, a baj, az isán és a mullah szava, s a Korán betűje volt. De a Koránból is főleg az ilyesmi: „Mint a pásztor megölheti az ő nyájának mindegyik juhát, ugyanúgy tehet a férj az ő feleségeinek mindegyikével.“ Persze, az egyenjogúság a halál után sem következhetett be, mert hogyan is lehetne a halálban egyenjogú az, aki az életben csak asszonyi állat volt? Így hát a nőt egy lábbal mélyebb sírba temették, mint a férfit, hogy ott is meglegyen a különbség. Kelet- Buharában a forradalom küszöbén harminc (30) ember tudott csak olvasni. A kelet-buharai borzalmas középkor, — ne feledjük, 1920-at írtak, amikor a fenti életmód dívott — nem ismerte a kereket sem. Teveháton és kezdetleges szánkókon vontatták a terheket, úgyhogy másfél méterrel hosszabb gerendát kellett rendelnie annak, aki építkezni akart, mert ennyi kopott le az úton a teve hátához kötött és földön csúsztatott fatözsből. A kerék itt az „égből jött“. Kár volt idézőjelbe írnom, mert szószerint kell értelmezni. A szovjet köztársaság kikiáltására Taskentből jövő népbiztos repülőgépen érkezett, s repülőgépén kerekek voltak. S ezek a repülő kerekek, amelyeket a vörös komiszár egyenesen az égből hozott, voltak az első kerekek, amelyeket itt láttak... A sötét elmaradottság, nyomor és elnyomás azonban képtelen volt behatolni oda fel, a hegyi tadzsikok sasfészkébe, a sziklák közé zárt kis országba. Badahsan hegyi lejtőin nehéz a lélegzés, ritka a levegő. Üt ide nem vezet. Aki nem szokta meg a ritka légkört, nem bírja itt sokáig. Nem akadt, aki leigázhatta volna a hegyi tadzsikokat. Ok szabadok maradhattak. Igaz, megmaradtak az ősközösségben. A nők itt sohasem hordtak fátylat, Mohammed próféta tanai itt nem lökték állati sorba őket. ... Miért is beszélek múlt időben a hegyi tadzsikok világáról? Ok, akik borzongva zárkóztak el a középkori sötétség mellett idillikusnak tűnő ősközösségükben, a forradalom után látták: a vörös hatalom nyomán a nők elvetik fátylukat, senki nem taszítja állati sorba őket, a nagy országot az ő elképzeléseikhez közel álló módon kormányozzák. Csak ez — s nem a hódítás — vette rá őket, hogy leszivárogjanak a hegyekből. A szabad nők, a pamíriak voltak az első tanulók a tadzsikisztáni iskolákban, az iparral is ők barátkoztak meg legelőbb, Tanítók, szakmunkások, mérnökök, népművészek lettek belőlük... S odafenn sem kellett sokat változtatni a renden, hogy abból vörös hatalom legyen ... ... Bandisojeva nemzeti művésznő arca jelenik meg a Tadzsik Televízió képernyőjén. A dal szövegét nem értem, a dallam is nagyon idegen fülemnek. Azt tudom, hogy Bandisojeva hegyi tadzsik asszony ... Talán arról énekel a dalköltő választékos szavaival, amiről én itt oly gyatra prózában mesélek? ... Pedig még el kell mondanom a leghihetetlenebbet ebből a mesének tűnő valóságból — be kell számolnom arról, mivé varázsolták ezt a gyarmat-országot azok az emberek, akik közül 1926-ban még képtelenség volt nyolc írástudót és tanulni akarót kiválasztani a moszkvai egyetem számára ... Láttam és tapasztaltam, milyen mesterien vezetik a korszerű repülőgépeket, a gyapotkombájnt, állják a sarat a filmművészetben, a tudományban (3500 méter magasan honosítottak meg alföldi terményfajtákat), láttam a felszabadult nőket nagyszerű eredményeket elérni a fonógyárakban és selyem szövődékben. De a korszerűség mércéje ma a gépipar. A dusanbei textilgépgyárban, a Textilmassztrojban nagy szakképzettségű emberek, korszerű gépek vesznek körül. A légnyomásos, vetélő nélküli szövőgép gyártását is megkezdték már. Ez a legkorszerűbb, ami ma a textilgépiparban egyáltalán létezik. Beszélek Szamarszkij orosz igazgatóval, Artyunyansz örmény cégvezetővel, Szaidov tadzsik mesterrel Szajmardon Tosovval, a kiváló szerelővel, a fiatal Tujcsi Szaidmuradovval... A múltból már csak a díszes pörge fejfedő, a tübetejka maradt meg — ezen kívül minden modern: a környezet, az öltözködés, a gondolkodás ... Korszerű irányítási elvekkel találkozom itt. Itt született már néhány évvel ezelőtt az az irányítási rendszer, amelyet ezekben a napokban általános érvényűre emeltek a Szovjetunióban. A textilgépgyárban a rugalmas vezetés, a piac követelményeire való gyors reagálást próbálták ki annak idején. Meg kell mondani, sikerrel. A gyár vezetői és munkásai megtanultak haladni a korral — egyre könynyebb, egyszerűbb szerkezetű gépeket termelnek. A megrendelő követelményei szerint módosítják a szerkezeteket... — Ezen a gépen például — mutat egy AT- 175-ösre a tübetejkás Tosov — a vetélő alatti tartó vasszöget kellett megváltoztatni, mert gyakran letöredezett. A csehszlovákiai, Machov nad Metuji-ban működő Veba gyár reklamálta. Azonnal újítást vezettünk be ... — Megálljon kérem. On csehországi üzemről beszél. Hát hozzánk is exportálnak? — Hogyne, igen sokat. ... Tosov barátunk apja még nem tudta, mi a kerék ... VILCSEK GÉZA A nagy orosz regényíró, Csernyisevszkij szülőhelyét a könyvet és az írókat tisztelő városnak is nevezhetnénk. A Volga menti Szaratov egyik leglátogatottabb helye a Csernyisevszkij-tér és a mögötte fekvő írók Kertje, ahol az előtérben a nagy író, Gorkij szobra fogad. Utána az orosz-szovjet irodalmi élet kimagasló egyéniségeinek mellszobrai sorakoznak a sétány két oldalán. A szobrokat tartó kőalapokra az írók, költők, zeneszerzők rövid életrajzát és egy-két idézetet véstek legjelentősebb műveikből. A többit az idegenvezetők mondják el, a „nagyok" életéről, munkásságáról az egymást váltó látogatócsoportoknak. De talán még többen keresik fel a demokrata író Volgára néző szülőházát. Naphosszat nyikorognak a falépcsők, a szovjetföla lakói és külföldiek ismerkednek Csernyisevszkij életével, munkásságával. Legjelentősebb műveit ott találjuk, magyar, szlovák, cseh és más nyelvekre lefordítva. A több mint hétezer lakosú Szaratovban minden bizonnyal a város nagy szülöttjének kultusza is hozzájárult, hogy óriási az érdeklődés a könyvek iránt. Annyi könyvesboltot, könyvsátrat kevés városban látni, mint Szaratovban. Az utcákon önkiszolgálásszerűen is vásárolják a könyveket. A pénzszámoló a becsület. Az is örvendetes, hqgy főleg a fiatalok sorakoznak a könyvsátrak előtt, s kevesen távoznak üres kézzel. Ez részben abból is ered, hogy a könyvek a mi szemszögünkből nézve rendkívül olcsók, fele áruk sincs mint nálunk. De nemcsak a könyvelárusító helyeken van gazdag választék, hanem a könyvtárakban is. Sok van belőlük a fáktól, ligetektől tarkított városban, de a szaratoviak hírneves egyetemi könyvtárukra a legbüszkébbek. A már 1909-től működő egyetemi könyvtárban jelenleg mintegy kétmillió könyv sorakozik a sok száz méter hosszúságú polcokon. A könyvtár lelke Vera Alexandrovna igazgatónő már harmincöt éve irányítja a könyvpalota vérkeringését. A barátságosan mosolygó, fiatalos külsejű asszony egyben a Szovjet—Csehszlovák Barátsági elnöknő a városban s ezért megtanulta és tűrhetően beszéli a cseh nyelvet. Járt már hazánkban is. Nem győzi ismételgetni, hogy milyen kedves emberek élnek Csehszlovákiában és milyen szeretettel fogadták őket mind Prágában és Bratislavában, mind pedig vidéken. — Sok látogatója van ennek a palotának? — érdeklődöm. — Nyáridőben csak néhány százan látogatnak, de úgy általában 2500—3000 ember fordul meg naponta nálunk. — Kölcsönöznek, vagy itt olvasnak? — Az olvasás sokak számára nemcsak szórakozás, élménygazdagítás, hanem inkább tanulás. Egyetemi város vagyunk. A főiskolások jórészt itt készülnek a vizsgákra. Nálunk minden tudományos és szakkönyvef megtalálnak az érdeklődők. De talán sétáljunk körül, úgy többet látunk ... Hirtelenében nehéz lenne megmondani, hány helyiségben dolgoznak a kartotékokkal. A katonás rendben sorakozó, sárgás lapok sok mindenről árulkodnak. Arról is, hogy az egyetemi könyvtárban a világ minden művelt nyelvén írt könyvek találhatók. De azt is megtudjuk, hogy nemcsak a belföld valamennyi jelentős városa kölcsönöz innét könyveket, hanem valamennyi európai állam és így természetesen hazánk is.
