Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-11-12 / 23. szám
laszország: a csodálatos hangok hazája, énekesek Igazi szülőföldje. Itáliában utazgató idegen döbbenten fülel az utcán siető emberekre, akik a divatos slágerek mellett vagy inkább helyett Verdit és Puccinit énekelnek... Mielőtt még igazi mondókámra — az új olasz énekes-tehetsegek bemutatására — sort kerítek: engedjék meg, hogy elmondjam személyes élményemet az olasz „Del canto" — szép ének — hétköznapjairól. Rómában jártam. Az Angyalvár tőszomszédságában egy turistaszállóban laktam, amelyet — mint annyi mást szerte olaszhonban — az egyház tart fenn: apáca itt a portás, a szobaasszony, a takarítónő, a felszolgáló. A sokágyas hálótermekben minden ágyat függönyszerűen vesz körül a hófehér lepedő: mint valami kolostorban ... Egyik délben a hodálynak is beillő étteremben küszködtem a tekeredő makarónival — a pasta sutával — amikor hirtelen felhangzott egy ária a „Parasztbecsülef"-ből. Jólesően állapítottam meg: valószínűleg bekapcsolták a rádiót... Kisvártatva elhalt a hang, s aztán teljes erőből/rázendített az opera „húsvéti kórusa" ... Megakadt torkomon a makaróni, s úgy figyeltem. Hol van itt a zenekar?... Hirtelen megfordultam, s akkor láttam, hogy egyszerűen öltözött férfiak és nők állnak a terem másik végében, s csodálatos hangon éneklik Mascagni remekét. Odaintettem a felszolgáló apácát, s megkérdez■ Kik ezek? Valami staggione társulat? A hófehér főkötő alól elnéző mosoly volt a válasz: — Dehogyis! Frascatiból jöttek fel Rómába ezek a parasztok. Délelőtt eladták a borukat, a sajtjukat, s nemsokára indulnak is vissza! Lám, ez az igazi — a hétköznapi — „bel canto"... E kis kitérő után pedig következzenek sorban azok az ifjú tehetségek, akik Pármában vagy a Pármától harmincöt kilométerre fekvő Bussetoban elnyerték az énekversenyen a Verdi-díjat, s akik a Teatro Regio di Parma színpadáról indultak el a nagyvilágba. Rosemarie de Rive Tüzes olasz szépség. Fekete hajú, fekete szemű, temperamentumos és modern. Nagyon távolról kanyarodott az opera világába. — Képzőművészeti akadémiát végeztem, s az eredeti szakmám: színpadi jelmeztervező. Valamikor azt hittem, hogy majd én öltöztetem díszes jelmezekbe a színpadok sztárjait, s messziről figyelem csak a színek folthatását, a selymek libegősét... Tévedtem: magam bújtam bele a jelmezekbe! Az akadémia elvégzése után egy könyvkiadónál, majd egy irodalmi lap szerkesztőségében dolgozott, rhint grafikus. — Szervusz, kolléga!... — mondta nevetve, s nyújtotta a kezét. Idegei csaknem felőrlődtek a megfeszített munkában, s ezért öt évvel ezelőtt azt tanácsolta neki az orvos: szórakozásképpen tanuljon énekelniI Rosemarie kiváló tanárt keresett magának. Vagy tanul vagy nemi... Végül is annál a milánói tanárnőnél kötött ki, akinél Marie Callas tanultl — Kezdetben könnyű kis lírát énekeltem: pihentetőül. Két éve vagyok mezzo-szoprán. Első színpadig fellépésem a Teatro Regio di Parma „Rigoletto" előadásán volt, majd meghívtak az írországi Dublin-be ... Voltam már a „Parasztbecsület" Lolája, énekeltem Wagner-dalokat, s legféltettebb álmom a „Carmen" címszerepe... Simionato a példaképem! Karcsú alakú énekesnő. Ritkaság! Amikor Herbert von Karajan meghallgatta, így kiáltott fel: — Ilyen testalkattal ilyen gyönyörű mezzoszopránt még nem hallottam! Rosemarie mosolygott, s így beszélt: IFJÚ CSILLAGOK EGÉN Rosemarie dr. Giuseppe Negrlvel, a Teatro Regio dl Parma fdintendűnsűval — Szeretném meghódítani az egész világot! S ennek sikerülnie kell... Elhiszem, hogy sikerülni fog... Hangjának és neki! Ottavio Garaventa Az egész családja: énekes. Nagyapja az olasz népi éneklés nagymestere volt, akit Mascagni egyszer mérgében majdnem agyoncsapott, mert konokul kijelentette: nem hajlandó énekelni tanulni!..* Nagynénje Rosetta Noli, szoprán, aki Ottavio énektanulását szorgalmazta ... De — őszintén szólva — nem is volt szükség a rábeszélésre. Д kisfiú még alig látszott ki a földből, amikor édesapja vendéglőjében a tréfás kedvű törzsvendégek felállították egy asztalra, s — bár még beszélni is alig-alig tudott — énekeltették! Ottavio Garaventa Genovában kezdte a tanulást. Négy évig bariton szerepeket énekelt, s aztán lett belőle tenor. Bruno Prevedi tanáránál fejezte be tanulmányait, s a bussetoi Verdi-versenyen aranyérmet nyert. — Eddigi legnagyobb sikeremet a „Szerelmi bájital"-ban arattam. Hosszú ideig álmaim netovábbját a „Rigoletto" jelentette, de már ezt elértem, elénekeltem ... Van azonban egy Verdiopera, amely számomra még hosszú ideig kis dobozba zárt vágy marad, s ez: az „Otelló"... Többször járt már Franciaországban, tavaly vendégszerepeit az Egyesült Államokban, de „produkciói" közül legszívesebben mégis ötéves kislányáról — Marináról — beszél: — Marinát nem lehet elvinni az előadásokra, mert kimondhatatlanul féltékeny az operák hősnőire! Ha szerepem szerint odahajolok, hogy megcsókoljam partnernőmet, Marina hangosan Kiabálni kezd es mamája ruháját ráncigálja: „Anyuka, oda nézz! Csúnya néni... tessék elengedni! Az az én apukám!..."
