Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-05 / 3. szám

< о _l Э О се. О LL > < 7 < < I— (Л < _l c/>-Ш < * Z Ш > О-I in < *. О Z ЧЭ N О о-I о о < шшШЬ (ff EMLÉKKÖNYVÉBE Naplólapok — húsz év előtt Neked és társaidnak ajánlom kislányom e néhány naplólapot, amely húsz évvel ezelőtt beleíródott a telkembe. Szeretném, ha emlékezetedbe vésnéd e sorokat, hogy segítségedre legyen, ha vala­mikor az élet értelmét kétségbe vonod. Gyűlölöm a napot az égen! Ez nem lehet ugyanaz a napfény, ami tavaly nyáron az uszodában végigcirógatta hideg víztől lúd­­bőrös hátamat. Ez nem lehet az a napsugár, ami reggelenként be­­lopózott az ablakon és incselked­ve pont az orromhegyét csiklan­dozta meg. Most már egyszerűen nem hiszem, hogy ez ugyanaz a nyári nap, ami az otthoni szántó­kon megérlelte a búzát és a sző­lőhegyen cukorédességet varázsolt a szőlőszemekbe. Nem hiszem, mert itt, Auschwitzban még a napsugár is cinkosául szegődött a gyilkosoknak! Alattomosan gyilkol, mint a nem túl gyorsan ölő méreg. Ami­kor órák hosszat, mozdulatlanná dermedve, ötös sorokban kell áll­nunk lángnyilai zuhogásában, agyonszúr. Hiszen azokat, akik tegnap ájultan omlottak össze a kegyetlen sugárverésben, újra meg újra kikergetik a barakkokból a forróságba. És ha nem a napszú­rás végez velük, akkor támolygó, bizonytalan léptük mindenképpen feltűnik valamelyik SS-felügyelő­­nőnek. Az eredmény persze mindig egyforma: gázhalál! Akiknek pe­dig nem tudja felforralni az agyát, azokba a bőrükön keresz­tül csempészi a pusztulást. Gyűlölöm a napot az égen! Nemcsak azért gyűlölöm, mert szúr és éget. Ha az agy és a bőr ellenáll, szomjan veszejti ártatlan áldozatait. Mert hiszen meddig bírhatja ki az ember egy ital friss víz nélkül? Számoljunk csak! Három napig tartott az út ide. Júniusi hőségben, zsúfolt te­hervagonban. Ez hetvenkét óra. Nyolc napja múlt, hogy itt va­gyunk már. Hetvenkettő meg százkilencvenkettő az több, mint kétszázhatvan. Pontosan ennyi órája nem láttunk vizet. A reg­gelire kapott pár korty (van, aki­nek ez se jut) pótkávé — lötty, az ebédet jelentő ugyanennyi marharépalé vagy fűleves benne­­főtt kaviccsal — mennyei ambró­zia! És a mozdulatlanul álló, kopaszra nyírt, tikkadt asszony­seregre órákon át zuhognak a tü­zes sugarak. Gyűlölöm a napot az égen! Hiába mondta Márta, hogy nincs igazam. Márta költő volt és még itt se tudta megtagadni őt — a tavaszhozót, búzaérlelőt. Még itt is verset írt róla. Úgy kezdődött, hogy: Nagy kék tenyéren arany ostya , . Tegnap reggel a szomjúságtól felrepedezett sebes száját néztem. Verssorokat formált gördülő egy­másutánban. Délután pedig, ami­kor a többi kivezényelt ötven asszony között mélyebbre próbálta nyomni a kicsorbult, ócska ásót a szikkadt agyagföldbe, remény­kedett: — Ne félj, pajtikám! Rögvest kész a gödör! Egy méter mély és hat-hat méter hosszú meg széles. Minden második barakk mögött ilyen lesz. Mihelyst elkészülünk vele, a ciszterna-autók megtöltik vízzel. Tudod, mennyit kortyolok ki egyszerre? Egy egész litert! Csudát egyet! Kettőt vagy hármat is! Ámbár... azt hallottam, hogy a tábornak csak ebben a kis ré­szében több mint tízezren va­gyunk. Elég lehet három-négy ilyen teli gödör víz tízezer agyon­­szomjaztatott asszonynak? Hiszen csak nekem egymagámnak egy kisebbfajta Duna kellene most — mondta, s míg a többiek lassan­ként szétszéledtek, 6 -leült a gö­dör szélére. Várta a vizet. Az első ciszterna-kocsi halk zú­gással érkezett meg. Mire az első húsz-harminc asszony köréje cso­portosult volna, az SS-sofőr már el is fordította a tartály csapját. A víz bőséges sugárban zuhogott a gödörbe. Ömlött, hogy a gödör alján bugyborékoló, sáros pocso­lyává váljék. Az asszonycsoport néhány lépésnyi távolságból, föld­be gyökerezett lábbal, érthetetlenül nézte a zavaros, kávészín lőrét. Közel menni az autóhoz senki se mert. Hisz a katona kezében vésztjóslóan méteres forma deszka­darab himbálózott. És különben is! Nem tartani be az SS-ek és foglyok közötti három lépés távol­ságot: halálos bűn! Az első pillanatok után azon­ban mégis megmozdult valaki. Márta. Az ő pillantása nem a gö­dör aljára tapadt, hanem a cso­bogó, tiszta vízsugárra. Alvajáró­ként indult meg a csap felé, de az autó motorházánál álló sofőr elhessentette. Márta ekkor gyorsan megkerülte a kocsit és odafutott a katonához. Két összetett, ke­­hellyé formált tenyerét elébetárta és rossz németséggel, esdekelve tört ki belőle a szó: — Ennyit! Csak ennyit, Herr Soldat! Amennyi a tenyerembe belefér! Egy kortyot csak, de onnan, a csap alól... — A két összetett tenyér szétvált és az ujjak hegye egy szempillantásig kérőn, majdhogynem becézve si­mult oda a katona karjára. Az SS úgy hőkölt hátra, mintha vipera mart volna belé. — Te!? Te merészeltél?! Te hozzám merészeltél érni! A deszkadarab a magasba len­dült s aztán lecsapott. Csapása nyomán halk reccsenéssel repedt meg az agy biztos fészke és a vékonyka leánytest odazuhant az autó elé. A két könyörgő tenyér élettelenül hullt le a gödör szé­lére Ezerkilencszáznegyvcnnégy jú­nius vége. Amikor elhurcoltak ha­zulról, a Vörös Hadsereg már kiűzte a Krymről a németeket. Észak-Franciaországban partra szálltak az amerikaiak és az an­golok. RÉNYI MAGDA A lapterjesztők tolmácsolták az olvasók kérését és észrevételét. Köszönjük ! Szerkesztőségünk ja nuár elején értékelte és ajándékkal jutalmazta azokat, akik az 1964-es év őszi idényében szép eredményt értek el la­punk terjesztésében. Ezúttal is köszönjük fáradozásukat és igyeke­zetüket, hogy lapunk, a Dolgozó Nő minden magyar nemzetiségű családba eljusson. Re­méljük, továbbra is se­gítségünkre lesznek la­punk terjesztésében. Lapterjesztőinket a kö­vetkező jutalomban ré­szesítettük. Karórát kaptak: Ratimorszky Gyula, Takács László. Festmény-reprodukciót: Pápay László. Ötvösmüvű dobozt: Alapfokú Kilencéves Iskola, Perbete. Ipar­művészet! tálat és vázát: Csömör Mária, Mikiás Irma, Lackó Ferencné, Varga Béla, Kovács Katalin, Kőműves Margit, Danczí Johanna, Erdélyi Zsuzsanna. Iparművészeti tárgyat: Bernáth Cecilia, Száraz Mária, Bábics Auréllá, VI- linszky Éva, Vendel Elvira. Könyvjutalmat: Szűcs László, KlobuSnik Jaroslavné, Pásztor Sarolta, Gaj­dos Károlyné, Jahoda Erzsébet, Mókusz Erzsébet, Jankó Károly, Kertész Sa­rolta, Biró Géza, Almásy Mária, Gelniczky Erzsébet, Illés Paulina, Tóth László. EGY FAKANÁLLAL A battyáni EFSZ tagsága a múlt évben úgy döntött, hogy csatlakoz­nak a Királyhelmeci Állami Gazda­sághoz. Eleinte találgatások, minden­féle hírek keringtek a magasabb gazdasági szervezési forma körül. Néhányan még a közös konyhával is ijesztgették a népet. Nemsokára tényleg az a hír járta a faluban, hogy a gazdasági udvar közelében lévő helyiségben valamiféle üzemi konyhát létesítenek. A falubeliek eleinte csak félszemmel tekintget­­tek az alacsony épület felé, míg végül egészen az ajtóig vitt a kí­váncsiság. Aztán jött a nagy dolog­idő. A konyhába, a mindenki által jól ismert Ripcsu Jánosné került. Nemsokára hírleni kezdett: ez is, az is a gazdaság üzemi konyhájá­ban ebédel. Később annyian lettek, hogy kicsinek bizonyult az ebédlő­féle helyiség és váltaniuk kellett egymást a kosztosoknak. Eltelt a nyár, a szorgos napok s legtöbben úgy gondolták, télire bezárhat a konyha. Tévedtek, mert mostanában is 20—25-en eszik na­ponta az ügyes kezű gazdasszony főztjét. Aki először lépi át az üzemi kony­ha küszöbét és széttekint, aligha hinné, hogy nagyon elégedett, jól­lakott emberek távoznak naponta onnan. Az ebédlőben hosszú asztal­sor és mellette durván ácsolt desz­kapadok. A konyha felszerelése sem korszerűbb, mint a falusi házakban. Szóval nem lehet azt mondani, hogy ideális körülmények között dolgozik a mindig szerényen mosolygó, őszü­lő hajú asszonyka. A szorgos kezű, emberbecsülő szakácsnő a mostoha körülmények között sem panaszkodik. Olyan ő ott is, mint otthon, szépszámú családja körében, ahol mindig azon igyeke­zett, hogy mindenki elégedetten áll­jon fel az asztaltól. Ezerannyi a munkája, s mégsem várja,' hogy az emberek sorakozzanak, mindenkit otthoniasan kiszolgál. Ha lehetne. Ratimorszky Gyu­la, komáromi ta­nító, az új lakó­telepen szerzett lapunknak sok előfizetőt Laczkó Ferencné Fürről jött be az ajándékért. El­mondta az olva­sók további kí­vánságát is . azt csinálná a legszívesebben, hogy ne csak a levesből, hanem a hús­félékből is mindenki kedvére szed­hessen. Sajnos, ezt nem teheti, nem futja az 5,20 koronából. Az asztalnál csak egy pirospozs­gás arcú menyecske szeleteli a ke­ményre alvadt kocsonyát. Fedor Jo­lán, a tyúkfarm vezetője ebédel, aki olykor-olykor segédkezik is a sza­kácsnőnek. Nemrégiben, közös ösz­­szefogásuknak az eredménye volt, hogy az állami gazdaság művelődési otthonának megnyitásakor mind a tíz Ujjúkat megnyalták a vendégek és a gazdaság dolgozói. A battyáni kezdetleges kis üzemi konyha is azt igazolja, hogy a falusi emberek, ha szájízük szerint főznek s otthonosan szolgálják ki őket, nem idegenkednek a közös étkezés­től. Nyáridőben különösen jól jön az étkezde. Egy-kettőre megebédelnek, megisszák, a sörüket és tovább vég­zik munkájukat. A röpke néhány hónap tapasztala­tai azonban feladat elé állítják az állami gazdaság vezetőit is. Ha ilyen nagy az érdeklődés az üzemi kony­ha iránt, akkor korszerűsíteni, bő­víteni kell azt, hogy még többen ét­kezhessenek ott, az asszonyoknak ne kelljen otthon főzőcskéim. A mező­­gazdaságban tavasztól őszig minden perc drága és szükség van a szor­gos asszonykezekre is. Az állami gazdaságban is csak úgy jut nagyobb darab kenyér az asztalra, ha a csa­ládfő mellett a feleség is részt vál­lal a munka dandárjában. Ezért kell könnyíteni az életükön. Hiszen egy fakanál több ételt is megkavar. Tóth Dezső Fedor Jolán baromfi­gondozónő A szerző felvétele

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom