Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-10-29 / 22. szám

könnyítsen a szivén. Azok, akikkel a ház meg a kertészet körül dolga akadt, tud­ták, mennyire szótlan. Senkinek se tűnt. fel, hogy most még kevesebbel beszél. Egy napon eljött Kurt Steiner, megkér­dezte, hogy megy a sora. Felajánlotta Mártának a segítségét. És Márta neki is csak azt felelte, amit másnak szokott: — elboldogulok magam is. — És amikor Kurt ismételten szenvedélyesen bizony­gatta, mennyire hálás neki, annyit mon­dott: — Jól van, Kurt. — Amikor a férfi búcsúzáskor magához akarta vonni, meg­merevedett Kari, az idősebbik bátyja, megjött a fogságból. Gorombább, nyersebb volt, mint valaha. Egy jó szava sem volt a húgához. Minden változás, amit csak a kertészetben látott, bosszantotta. Bár úgy találta, hogy a ház jó karban van, nem dicsért semmit; arra azonban alkalmas­nak vélte a házat, hogy rendes családból való asszonnyal költözzék bele, egy szomszéd falubeli gazda lányával. Már­tának át kellett adnia a szobáját, ő meg megkapta a szűk kis kamrát. Az ifjú pár alaposan kihasználta; bátyja máson se törte a fejét, mint hogy mindent, amit a távollétében Márta elrendezett, gyöke­resen megváltoztasson. És ezt azért is tette, mert dühbe gurult a beszolgáltatá­­si kötelezettségtől, az újfajta begyűjtéstől, és mert be akarta bizonyítani, hogy az úgynevezett „szabad terményfölösleg“ elérhetetlen dolog. Márta néha csendben visszaidézte mind­azt, amit Kurt Steiner magyarázott neki — bár őt magát régóta nem látta. Kurt mondta volt: az ilyen ember egyre több földet akar, és idegen földet is; az ilyen­nek kell a háború. Egy vasárnap csendes magányban ül­dögélt a kispadon, amelyet bátyja a fele­sége számára állított a tó partjára; a házaspár a faluba ment, az asszony szü­leihez, egyszercsak motorcsónak közele­dett a pallóhoz. Kurt Steiner szállt ki belőle és egy fiatal nőt segített partra. Márta nyomban megértette: ilyesformán képzelheti Kurt a jövendőbelijét. Kurt vi­dáman köszöntötte Mártát, aztán elmond­ta, hogy még egyszer végig akarta járni szökésének útját, és mindent megmagya­rázni a barátnőjének. — És látod, Márta is itt van — fejez­te be történetét. Ezúttal megengedte, hogy Márta kávét főzzön — valódi szemeskávét hozott. Egy óra hosszat maradtak együtt.- Amit mi ketten átéltünk, te meg én — mondta és megfogta Márta kezét —, azt soha az életben nem felejti el az ember. — Hát persze, hogy nem — felelte Márta. — Ha szükséged van valamire, gyere csak hozzánk — mondta Kurt, és felírta berlini címüket Bátyja meg a felesége, amikor haza­jöttek, bosszankodtak, hogy Márta idő­közben vendégeket fogadott. Megszimatol­ták a kávé illatát. S mindenáron tudni akarták, miféle emberek látogatták meg Mártát.- Ismerősök, még a háború idejéből felelte Márta, A falvakban időközben egy kölcsönös segélyezési szervezet alakult. — Tehetnek nekem egy szívességet — szitkozódott Márta bátyja —, a magam­fajta nem lép be az ilyesmibe. — Az olyan fajta, mint te, hát az csakugyan nem — mondta Márta. Estén­ként kerékpáron bement a faluba. Abban a gazdaságban, amely a rokonaié volt, néha gyűlést tartottak. Márta végighall­gatott mindent, aztán ha valami nem volt ínyére, csak rázta a fejét. — Ha ilyen helyekre mászkálsz — mondta a fivére — akár nem is kell itt­hon laknod.- Engem te innen ki nem dobhatsz — mondta Márta. — Apánk mindany­­nyiunkra hagyta, amije volt. De ha ked­ved van, kifizethetsz. Karinak ehhez cseppet se volt kedve. De dühös volt, és egyben meglepődött, hogy ez a Márta micsoda hangot vett fel. Nagyon kívánta látni Kürtőt. Nem győzte kivárni, amíg magától eljön. Csak gyorsan viszontlátni az arcát, amely más. mint minden más ismerős arc, a világosbarna haját, a határozott tekinte­tét. És hallani a hangját. Minthogy a bátyja hivatalos ügyekben járatlan volt, Márta pedig évek óta hozzá­szokott, hogy mindent egyedül intézzen, adódott egy alkalom. Márta felajánlotta, hogy elmegy a berlini földművesbankba, de nem mutatta, mennyire fontos neki ez az út. A bátyjának meg nagyon meg­felelt a dolog. Márta jól ismerte az utat, és pontosan megérkezett. A bankból egyenesen Weissenseebe ment, ahhoz a házhoz, amelyben Kurt Steiner lakott. A lépcsőn felmenet fontolgatta: „Menjek? Ne men­jek?“ De a második emeleti ajtón idegen névtábla állt. Márta hasztalan nézte vé­gig a többi ajtót is. Végül megállított egy asszonyt, aki éppen a piacról jött, és megkérdezte, hol lakik itt Kurt Steiner. Az már rég elköltözött.- Hová? Az idegen asszony vállat vont. A végállomástól hazament. Össze kel­lett szorítania a fogát, hogy el ne lepje teljesen a nagy szomorúság. Megmutatta a fivérének a bankból hozott iratokat, az meg, minthogy az egészből nem értett semmit, nem is talált egyéb felhánytor­­gatni valót, mint hogy: — Miért nem jöttél már előbb haza? Márta egyszercsak valami elégtételt ér­zett: van valamije, ami csak az övé, ami­ből egy cseppnyit sem szolgáltatott ki. És ez a valami, ami egyes-egyedül az övé, nem valami dolog, hanem egy élmény. És erre teljes joggal lehet büszke. Fel­egyenesedett. A kertészet mellett egy darabka elha­nyagolt föld terült el. Egykori tulajdo­nosai vagy ottmaradtak a háborúban, vagy félelmükben elmenekültek. A község egy Eberhard Klein nevű áttelepültnek engedte át a földet. Klein menekülés köz­ben elvesztette a feleségét. Egyetlen kis­„Az esős őszi estéken Nagymamám leül a tűzhely mellé kukoricát mor­zsolni. Mi gyerekek körülüljük és úgy hallgatjuk, amint gyerekkoráról, a régi játékokról mesél. Nagyon sze­retem ezeket az estéket, amelyek olyan észrevétlenül peregnek el, mint Nagymamám kezén Imádság közben az olvasószemek. Mennyi régi, fur­csa szokás! Szegénység, nehéz mun­ka és mégis mennyi fiatalos kedv, öröm a Játékokbanl Tanuljátok meg őket ti is, hogy olyan szép estéitek legyenek, mint nekünk!“ Salgö Erzsébet, Udvard Népi gyermekjátékgyűjtő pályáza­tunkba eddig több mint ötven olva­sónk kapcsolódott be. Gyerekek, szü­lők, nagymamák, óvónők, pedagógu­sok Jegyezték le nagyon sok szeretet­tel és segftőkészséggel azokat a mondókákat, Játékokat és gyermek­dalokat, amelyek — úgy vélik — ke­vésbé ismertek vagy lassan feledésbe merülnek. П—ГГГ- г - I 0 o­fiának maga viselte a gondját. Komot és meglehetősen tehetetlen ember volt. Egykor kertész volt ugyan, de mindig csak jó földdel volt dolga; nem tudót! kibékülni a tóparti silány talajjal, sem a helybeliek lelkületével, mely rideg volt, mint a vidék. Emrich fente a fogát arra a földda­rabra, amelyen immár Eberhard gazdál­kodott. Ezért aztán úgy kezelte a jöve­vényt, mintha ellensége volna. Ha Klein kérdezett valamit, szűkszavú vagy éppen­séggel megtévesztő választ adott neki, Klein eleinte azt hitte, hogy Márta is hasonló a bátyjához. Voltak, akik azt mondták neki, hogy goromba, mogorva lány. De egyszer a kerítésen át barátsá­gosan tanáccsal látta el új szomszédját, elmagyarázta, hogyan kell errefelé a pa­radicsommal bánni. És a parasztgyűlésen is értelmesen szokott beszélni, ha félén­ken is. Klein meglepetten fülelt. Hiszen pontosan ugyanezt gondolom én is, fon­tolgatta magában. Aztán azt is észrevette, milyen jóságos, nyugodt szeme van Már­tának Hamarosan a felesége lett és gyereké­nek jó anyja. Békésen éltek, egy véle­ményen voltak, ami a külső világot, meg a saját munkájukat és kis családjukat illette. Márta egy napon levelezőlapot kapott Düsseldorfból, Kurt Steineítől. Azt írta, sohasem felejti el Mártát. Eberhard Klein megkérdezte, ki ez az ember. Már­ta meg ezt felelte: A háborúban, a nehéz időkben néha segítettünk egymáson. — Aztán hozzá­tette: — Egyszer valódi kávét szerzett nekem. Klein nem kérdezett, Márta pedig nem mondott többet. Ha valaki kérdezősködött Márta után — ez ritkán fordult elő —, azt mond­ták: az Emrich húga, most meg az Eber­hard Klein felesége... — És aki egy nézeten volt a Klein-házaspárral, talán még hozzátette: rendes asszony. Mi egyebet mondhatott volna, ha egy­szer nem tudott egyebet? его [ ' p - j — Sokszor gondoltam már arra, hogy ha én meghalok, lehet hogy már senki sem fogja tudni ezeket a játékokat, hiszen a mai gyerekek mást játszanak. Ezért nagyon meg­örültem, amikor a Dolgozó Nő-ben olvastam, hogy szükségük van rá, vannak akik még kíváncsiak a mi ré­gi játékainkra. — Ezeket a szavakat Gűtaí Istvánná mondta, aki személye­sen jött el szerkesztőségünkbe, hogy mindenki számára átadja, elmondja az emlékezetében élő népi gyermek­­játékokat. És Így Irt mindegyik olva­sónk, aki a gyűjtésbe bekapcsolódott. A levelek végén azonban Ilyen sorok is szerepeltek; „Egész nap is tudnám őket mesél­ni“, „Sajnos, már nem futja az időm­ből, hogy a többit is leírjam“. „A szövetkezetben dolgozom, sok most a munkánk, este nagyon fáradt va­gyok, ezért többet nem Írok.“ Azért hosszabbítottuk meg 1985 ok­tóber 31-lg a játékok beküldési határ­idejét, hogy akik eddig a sok munka miatt nem találtak időt az Írásra, vagy csak most jutott eszükbe egy­­egy versike, kiolvasó, vagy játék, azok is beküldhessék, megírhassák. Akik a gyűjtésbe csak most kapcso­lódnak be, a részletesebb ismertetést olvassák el lapunk 14-ik számában. Egyben kérjük olvasóink elnézését, hogy még nem közöljük rendszeresen a beérkezett játékokat, azonban az énekes-játékokat csak pontos lejegy­zés után, kottával ellátva közölhetjük lapunkban. Most pedig egy kis ízelítő a beér­kezett küldeményekből: Tréfás mondókák: Etyem-petyem ponty, mosogató rongy, mért nem gyöttél szombat este, kaptál volna húst. En egy ktcsit kaptam, tarisznyámba raktam, mire hazaértem, mind elpotyogtattaml Beküldte Horváth Margit Ipolypereszlényből Ez a csárda nevezetes, gólya szállt rá nagykelepes ha én gólyamadár volnék, ilyen házra nem ts szállnék. Kidőlt, bedőlt az oldala, Istennyila sétál rajta, Ktsmadárkák laknak benne, Boszorkányoknak a helyeI Beküldte Csóka Klára, aki 86 éves somorjai nagymamájától hallatta. Kiszámoló versike Egyedem-begyedem, tíjom-tájom. Örzsöm-bőrzsöm, bikkfa-járom. Szálló rigó, kerek erdő, Mondván-mondtam a medvének, Építsenek egy kőjalatl Kon-kon, kongatom, Rézpálcával kongatom. Bárány fuss ki, Jancsi hajtsd ki eztI Beküldte Tamás Józsika Szóllóskéról. Vágok-vágok fát Ezt a játékot ketten játszhatják. Csak egy papír és ceruza kell hozzá. Míg az egyik gyerek figyel, addig a másik rövid párhuzamos vonalakat húz egymás mellé. Közben ezt mondja: Vágok, vágok fát, de micsoda fát, régi rakoncát, gyere velem, én is megyek, Fogadjunk egy liter borba, huszonkettő ezI Megszámolják a vonalakat, ha meg­van a huszonkettő, a másik kezd! élőiről, ha nincs, akkor az első kap egy fekete pontot. Beküldte Szurdi Károly 8. osztályos tanuló Karváról.

Next

/
Oldalképek
Tartalom