Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-29 / 22. szám
JAROSLAVA BLAÍKOVÁ: b@M (IX. folytatás) A Cifár előléptetéséről szóló hír éppen olyan valótlannak bizonyult, mint a besztercebányai főnökről szóló hírek. Vdovjak helyére a fiatal és erélyes Bobrik műépítész jött a kassai fióktól s megnyeréséért az intézetben a két tábor között megindult a harc. Az emberek két csoportra oszlottak, egyiknek sem volt különösebb programja, hacsak nem az, hogy az ellentábor életét megkeserítse. Nem volt szó hatalmi vagy elvi harcokról, inkább a személyi antipátiával kapcsolatos kis csatározásokról, ami egy fedél alatt élő emberek között elő szokott fordulni. Csak az úgynevezett „alkotó építészek“ csoportja, mely a tervjavaslatoknak élt, nem kapcsolódott bele az általános izgatottságba, és mint mindig, most is a különböző számításokon dolgozott. Andrej és Peter az öntött beton bérházak közös tervrajzának befejezéséhez közeledett, közben veszekedtek, gúnyolódtak, ahogy az már jó barátok közt lenni szokott. Andrejt azonkívül a szerelem is kínozta. Vandával járta a kávéházakat, a reumaszerzésre alkalmas kapuk alatt csókolóztak, és nem tudta megérteni Vandát, miért nevet akkor, amikor megzavarja őket a házmester. Vanda szenvedélyes volt, néha meg mintha szórakoztatta volna a kapualjak alatt való bujkálás és a feszültség, amit Andrej szerelme váltott ki benne. Andrejt ezek a futtában kapott csókok inkább nyugtalanították mint boldogították, és az egész utcai szerelmeskedést sértőnek tartotta. Egy este Andrej elhatározta, hogy beszél az édesanyjával. Anyja a konyhában állt a belisztezett asztalnál, lisztes volt a keze, a köténye, sőt a sűrű fekete haja is. — Várj csak, lefújom rólad a lisztet. Hozzálépett és fújt, de a liszt a hajszálakhoz tapadt. Anyja megsimogatta: — Akár Ítéletnapig is fújhatnád. Most döbbent rá, hogy most már nem ő néz föl édesanyjára, hanem az anyja néz föl rá, hogy most édesanyja a kicsi, a gyönge. Megcsókolta az arcát, és legszívesebben a keblére hajtotta volna a fejét. Anyja is vágyott fia fejőt a két tenyerébe fogni, és meghintáztatni a térdén, amit annyira szeretett kisfiú korában. Ez volt a pillanat, elég lett volna egy észrevétlen mozdulat és közelebb kerülnek egymáshoz, de egyiküknek sem volt hozzá kellő bátorsága. Elválasztotta őket a szemérem, ami az anyák és felnőtt gyermekeik közé áll. Az anyja látta, hogy fia már felnőtt ember, és sóhajtott egyet. Meg akarta mondani, hogy udvarol egy lánynak, hogy szeretne vele néha kettesben lenni, hogy... lehet, talán. Nem kapni mákot — mondta az anyja. — Itt van a karácsony, és nem lesz mákos kalácsunk. Hozzájuk totyogott Bobula, akinek a szülei, mint mindig, most Is tanultak: egy krumplihéjat szopogatott, amit a földről szedett föl. — Vedd ki a szádbóll — Anyja fölemelte az unokát, és Andrej látta, hogy Bobula sokkal inkább a lánya már, mint ő a fia. Belátta azt Is, hogy hibát követett volna el. Az anyja úgyse értette volna meg. Megkérdezte volna, hogy Vanda milyen családból való, vagy hogy vallásos-e. Megfricskázta Bobula orrát, és kiment a konyhából. Az anyja utánaszólt: — Andrejkám, nem akartál mondani valamit? — Nem, anyukám.- Igazán nem? — Igazán. De majd beszélek Peterrel^Talán tud mákot szerezni. Jozef élvezte a dzsessztromblta szólóját. Az egyik zenész olyan hangot vett, amely szinte a háztetőkön túlra, a magasba röppent, s ezek a tetők a ködben, akár magas fehér hegycsúcsok is lehettek. Csodálatosan bírta szusszal, a legkisebb kisiklás nélkül. Majd belekapcsolódott a nagybőgő és a zongora, és a fiúk íellelkesedve dobogtak. A korzón álltak az egyik hanglemezbolt előtt és az elárusító kisasszonnyal megegyeztek, hogy amíg az üzletbe nem Jön vevő, Louis Armstrong-lemezeket tesz fel. Olyan volt, mint egy hangverseny. Felajzva álldogáltak, s rövid hajukra rászállt a köd. Körülöttük kisebb csoportokba verődve lányok suhantak el, akár a vitorlások, lányok fekete harisnyában és krinolinos szoknyában. A fiúk némán fordultak utánuk, ittott jelentőségteljesen egymásra néztek. Jozef jól érezte magát közöttük. A nyirkos utcán, haverjai körében, a zene és a lányok áramlásában állhatott, nem nógatta az anyai hang: — Joiíko, hogyan állsz már megint? Vedd a kezedet a zsebedből! Egyenesedj ki! Ne ácsorogj, mert megfázol! Mit lustálkodsz? Indulj! Tanulni! Csinálj valamit! Anyjának az volt a rögeszméje, hogy az embernek mindig „csinálnia kell valamit“. Megállás nélkül tettvett, mosogató- vagy porronggyal járkált hol ide, hol oda. És mikor már minden ragyogott a tisztaságtól és minden lyukat bestoppolt, elővette a kötőtűt és gyártotta a végnélküli térítőkét, melyeket aztán bekeményítve a szekrénybe rakott. Csinálni kell valamit! A „csinálni valamit“ alatt a tanulást, a hegedügyakorlást, a németet értette, de a rajzot már nem, mert azt Joííko szerette. A munka alatt a kötelességet értette, nagy K-val. öröm nélkül. Az öröm már szórakozást jelentett, s arra csak este került idő. A gyerekeknek azonban este ágyban ä helyük. Mindaddig gyereknek fog számítani, amíg le nem tölti a tényleges katonai szolgálatot. Addig feltétlenül engedelmeskednie kell. Jozef egy barna hajú, piros kabátos kislány után nézett, és élvezte hangos kacagását, amit anyja bizonyára kifogásolt volna. A házi előírások a nevetést is megszabták. Torkig volt az otthoni tilalmakkal. A boltban új lemezt raktak fel, és a barna hajú kislány kacagása ott gyöngyözött az esőcseppek és a szinkópák között. Apjának nem tetszene ez a zene, mint ahogy nem tetszenek neki a kordbársonynadrégok, Jozef szótárának szavai és a világos bútor. Nem értett volna egyet Jozef üzletek előtti ácsorgásával sem, mert ő, Jozef korában csak komolyabb dolgok iránt érdeklődött, mint abban az időben például a gazdapárti problémák, Henri Bergson művei vagy a munkanélküliség. Egyszóval — élt! Jozef látta arcút, amelyről lerltt meggyőződése a mai fiatalság haszontalanságáról és csendben, élvezettel fütyürészte Duke Ellington egyik melódiáját. Képzeletében megjelent egy vitorlázó repülőgép, amelyet ő szerkesztett, és ebben a gondtalan állapotban jött rá, miképpen lehetne még tökéletesíteni. Hangosabban kezdett fütyülni, a nedves úttest tükrében fénylettek a színes reklámok. Kitünően érezte magát. Mellette csak úgy hömpölygőit a fiatal lányok áradata, a fiúk gyönyörködve néztek, és megjegyzésük jellemezte metafora iránti érzéküket: — Az anyja köcsögit, ezek Ütközők! Fejük fölött a hangszóróban erős dobpergés hallatszott. Jozef elragadtatott vigyorral ismételte magában: — Ez élet! Ez aztán az élet! A gyűlés elhúzódott, és a képviselő érezte, mint vesz rajta erőt a bágyasztó fáradtság. A teremben kék karikák úsztak a levegőben, valahonnan a távolból rekedt női hang hallatszott, s a feje lassan lekókadt. Az ördögbe is! Ivott egy korty vizet és kényszerítette magát, hogy végighallgassa azt a nőt, aki tizenötödször mondta el egy és ugyanazt. S megint a kék karikák, a ringatózás, aztán meglátta az üzemi szerkesztő riadt tekintetét, akit Pingpong néven ismertek. — Egy kis értekezlet, elvtárs, egy kis értekezlet. Mit vár ön leginkább a jövő technikájától? — Egy fáradtságtörlő gépet. Hogyan? Egy gépet, amely az embert megtisztítaná és lezuhanyozná. Minden lerakódást elmosna, s utána a test olyan üde lenne, mint tizenkét órai alvás után. El tudja képzelni az ezzel elért időmegtakarítást? Erre volna leginkább szükségem. Az ankét javaslatait nyilvánosságra hozták, háztartási robotok, egyszemélyes helikopterek és lámpaláz elleni tabletták gyártását követelték. Meg az ő fáradtságtörlő gépét. Kollégái nevettek. — Ember, te bolond vagy. Ki akarná nélkülözni az alvást? Aludni a legnagyobb gyönyörűség! A képviselő nem szeretett aludni. Mindig tele volt munkával, csak a fáradtság klsértete nehezedett mellére és szemhéjára. — Ratatata-ratatata — szónokolt az asszonyság, és ő kétségbeesve kívánkozott egy ágy után. Mellette Vanda ült, s ő érezte a lányból sugárzó életerőt. Olyan, mint a fürdő, gondolta, de az összehasonlítást költőietlennek találta, bár a költészetben nemigen volt járatos. Hegyi patak, gyógyforrás. Ez már jobb volt. A kartársnő állandóan beszélt. — Lássák be, enélkül nem élhetünk! Mi nélkül nem élhetünk? — gondolkodott. A felkelés alatt meleg nélkül, gyógyszerek, sőt gyakran kenyér nélkül éltek. Asszony nélkül, munka nélkül lehet élni, de boldogság nélkül — lehet élni boldogság nélkül? A boldogtalanok igazolják, hogy lehet. És — mi a boldogság? Vandára tekintett, aki feszülten figyelt, mint aki detektívregényt hallgat. Esőben, hóban, az egész városon át cipeltem a gyereket — méltatlankodott egy asszony —, a napközi pedig a szomszédban. — Körte alakú arca volt, kötött sapkáján kocsány helyett bojt csüngött. Vanda a villamosban szokta látni, karján bebugyolált kisgyerekkel. Gyönyörű kisgyerek volt, és Vanda mindig csodálkozott, honnan vesznek az ilyen semmitmondó emberek ilyen gyönyörű gyereket? — Másfél éve várunk már, de hiába, értsék meg. A föld alatti helyiség a sok füsttől és az összezsúfolt tömeg lélegzésétől mindig szűkebb lett. Az első sorban egy törpe öregember ült, akit minden gyűlésen látni lehetett, ö volt a művelődési egyesület manója. A karmai közül pálcika kandikált. Ezzel időnként egyet-egyet koppantott, mintha ő adná a taktust, majd egy nagyot ütött az asztalra, az óvoda miatti megbotránkozása jeléül és kappanhangon rikácsolta hozzá a maga panaszát: — A kémény bides és bűzlik! A képviselő fáradt tekintetével végignézte. Az öreg a kutatóintézet közelében lakott s ennek környékén gyakran záptojásszagú volt a levegő. A kén rárakódott az öreg muskátlijaira, pedig azokban találta egyedüli Örömét. Boldogság — muskátli képében. Az öreg felbuzdult a képviselő tekintetétől, s megismételte: — A kémény bides és bűzlikl Vanda csitítóan figyelmeztette: — Várjon bácsika, amíg a kartársnő befejezi. — És bűzlik — makacskodott az öreg. , A nő végül is befejezte mondókáját. Leült, a bojt körte alakú arca körül himbálózott. Vandát illatsZerpermetezőre emlékeztette. Az öreg kopogott a botjával és mint valami fontos személyiség, szót kért. Élesen bírálta a házmestert, a házkezelőséget, a képviselőt és a kormányt azért, mert náluk nem működik a lift. Lássák be, lift nélkül nem lehet élni! A képviselő szeme idegesen vibrált. Eszébe jutott az anyja, aki hatvanhárom éves, liftet soha nem látott, de a saját hátán egy hegyre való trágyát hordott ki a SkoruSina dombjaira, és ez a trágyahegy biztosan magasabb volt, mint egy lift nélküli panelház. A képviselőt elfogta a pulykaméreg, de erőt vett magán. Lehet, hogy ez az ember asztmás vagy májbeteg, vagy a felesége vézna, és kénytelen gyermekét naponta a negyedik emeletre cipelni. És végül is, ő azért ül itt, hogy az emberek elmondják panaszaikat és ne marházzák le egymást, mint ahogy a megboldogult anyja szokta csinálni. — Nem érzi jól magát? — kérdezte Vanda. Megdörzsölte a szemét. A helyiség morajlott, az emberek köhögtek és várták, mit fog válaszolni. A fontos személyiség már rég befejezte mondókáját. A képviselő a kék karikákat nézte, aggasztó gyöngeség vett rajta erőt, és a legszívesebben belekapaszkodott volna valakibe. Vanda rámosolygott. A képviselő felállt, szeme felélénkültén hunyorgott: Kedves barátaim! Bánt engem, hogy az óvodáról már vagy ötödször beszélünk. A kazánházi katlanok, amelyeket... A szája körül csibészes mosoly játszadozott, s ezért is szerették őt annyira. A mosoly tulajdonképpen egy szilánk után visszamaradt heg volt. A napközi otthonról, a rövidárukereskedésről beszélt, melyek berendezése még mindig nem valósult meg, beszélt a parkról is, de gondolataiban állandóan az anyja, a boldogság és az a tarka lepke kavargott, amely után mindenki vágyódik, és amikor megfogja, úgy érzi, csak közönséges káposztalepkét fogott. Az órájára nézett. Tíz óra volt. A zsolnai gyors éjfél után indult. Haza akart menni, de ha arra gondolt, hogy neki az otthon már csak halott anyja emléke és a sírok jelentik, elfogta a keserűség. A szavakat nem ajánlatos túlságosan elemezni. — A lakótelep villanyvilágítását egy hónap múlva kezdik csinálni — mondta. Az öreg koppantott a botjával: — És a kéményt? — A kéményt megnézték már a szakemberek; magasabbra emelik majd, és ellátják szűrővel. (Folytatjuk.)