Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-10-15 / 21. szám

— Nincs mit megbocsátania. Két óra hosszat hadakoztak így, akkor Ilonka sírva fakadt. Először csak csendesen szipogva, de aztán görcsös felcsukló zokogásban tört ki. A szomszéd asztaloktól feléjük bá­multak. — Miért vittem volna el a maga pénzét. Hiszen én magával akartam élni. Magával akartam élni mindig, hát nem tud már senkiben bízni. Már ennyire elrontotta az élet? Gábor megzavarodva cstttítgatta. Utálta mindig a feltűnést Egyetlen vágya volt, hogy el tudja hinni, amit a lány mond. De belülről ugyanakkor vad keserűség feszítette. — Most mit sír? Azt hiszi, hogy sí­rással mindent el lehet intézni? Csak egyedül nekem van bögnivalóm. En­gem., látja, még mindenki becsapott. és bennem se bízott meg senki. Pedig rám bazilikát lehetett volna építeni. Igenis bazilikát. Mit néz rám olyan hitetlenkedve? Kis gimnazista korom­ban már körülfont a bizalmatlanság. Engem, aki olyan nyílt szemű, nyílt szívű gyerek voltam. Egyszer valami influenzajárvány tört ki az iskolában. A legjobb barátommal egyszerre kap­tuk meg, egymás mellett feküdtünk a betegszobában. Aztán lement a lá­zunk, úgy volt, hogy reggel már kiír­nak s mindketten iskolába megyünk, de reggelre váratlanul belázasodtunk, nekt is, nekem is majdnem negyven fok lázunk volt. Az internátusi orvos bizalmatlan volt, két hőmérővel mért meg, de így is annyi volt a lázunk. Aztán injekciót kaptunk. S pár órán belül láztalanok voltunk. Akkor kije­lentette, hogy szimuláltunk. A bará­tommal együtt kihallgatásra rendel­tek az internátusi rektorhoz. A leg­szörnyűbb az volt, hogy a barátom végülis bevallotta, hogy ő feldörzsöl­te a lázmérőt. De nekem nem volt mit beváltanom, és a rektor nem hitt nekem. Kóros hazudozónak nevezett. és sohase derült ki az igazság. Kiál­lított minket a folyosóra. Kínunkban távköpő versenyt rendeztünk. Ha jól emlékszem, én nyertem meg. De az Igazság. .. látja az igazság — egé­szen elfulladt a hangja. — Szegény kis fiacskám — Ilona Gábor keze után nyúlt és meg akarta simogatni. — Ne, ne simogasson meg — hi­szen magának gyűlölnie kellene en­gem. Ha igaztalanul vádoltam, akkor az megbocsáthatatlan kegyetlenség. — Hány év múlva fog bízni ben­nem? Gábor a lányra nézett. — Már most is bízom magában. Igenis bízom magában. És ezt nem engedem, hogy valaki elvegye tőlem. Este színházba mentek. Aztán tán­coltak. A bizalom majdnem télig tar­tott. Az első hó még nem esett le. Gábor megint a prága-pozsonyt vo­nalon rázatta magát. Fejében a külö­nös hattyú fehér-piros fényei égtek. De most minden rosszul kezdődött. Az állomáson se várta senkt. Ilonka hazautazott beteg édesanyjához. Cél­talanná és üressé vált minden. A gyárban is csak mérgelődött. Ügy érezte, összemosolyognak a háta mö­gött. Az ebédszünetben a gyártásve­zető az egyik rendezővel vitatkozott. — Meg lehet azt állapítani, hogy egy nő szűz vagy nem? — Ez leginkább a szűztől függ mondta a gyártásvezető. «► Gábor a fehérszegfűcsokorra gon­dolt és érezte, hogy arcába szökik a vér. Szeretett volna valamit mondani, de a torka összeszorult. Munka után kultúrdélután volt, va­lamelyik államdíjas író látogatott a filmgyárba, író-olvasó találkozóra. Ö sohase szokott ilyesmin részt venni. De most nem volt, mit csinálnia, ott maradt. Mérhetetlenül unatkozott. A sok fellengzős mondatból nem sokat értett. A kis nemzetek írói mindig sorskö zösséget vállaltak a néppel és nem­zetükkel, a nagy irodalmak fiainak ilyesmire sohase volt szükségük, tö­rődhettek a saját egyéni nyavalyá­jukkal. — Ez marhaság — mormogta vala­ki Gábor mellett. A rövtdfilmosztálij dramaturgja volt. Fel is szólalt. — Hát Maeterlinck ... a Virágok in­telligenciája. .. A Méhek élete... So­roljam még? Sorolta. Gábort elkápráztatta a sok név. Ol­vasni kellene. De vele nem törődött soha senkt. Tőle csak azt kívánták, hogy dolgozzon. Néhány kötelező ol­vasmány elmére még emléksztk és néhány detektlvregényre. Ennyi az egész. Miért is szereti öt Ilonka? Hi­szen még csak nem is művelt. Se ér­dekes élet, se utazások, se könyvek nem állnak mögötte. Ha együtt fog­nak élni, miről fognak beszélgetni? Nincs miről beszélgetni. Hazamenet is ezen gondolkozott, sőt mikor másnap felébredt, úgy érez­te, mintha alvás nélkül folytatódott volna az előző nap. Máskor örült a vasárnapnak, de ma nem tudott mit kezdeni vele. Sima papír után keres­gélt, de csak vonalas irkalapot talált. Hirtelen különös vágy fogta el, hogy lerajzolja Ilonát. Érettségi után a kép­zőművészeti főiskolára akart menni, a rajztanára biztatta, hogy tehetséges, a rokonságnak is tetszettek a rajzai. Nem vették fel. Ügy látszik, Igazuk volt. Nem tudta lerajzolni Ilonát. Pe­dig a képét szinte a homloka mögött hordta, azt hitte, hogy onnan most leheletkönnyen ráesik a papírra. Négy irkalapot is összefírkált, a vonalak közé mégse tudott életet varázsolni. Hízelgő szavak után keresgélt, amiket ő szokott mondani Ilonának, de ezek is olyan semmitmondóak voltak, az­tán egy verssor jutott az eszébe, ma­ga se tudta honnan emlékezett rá. Orra mint a fiatal róka orra kecses ívben a pajkos száj felett igen, ez az, ezt a két sort ha sikerül­ne lerajzolnia. Sokáig próbálkozott, végül dühösen földhözvágta a ceruzát. Az előbbi vers azonban még a fülébe csengett és ez kissé megnyugtatta. Sohase szokott verseken gondolkozni, már a Toldiból se tudna idézni három sornál többet és lám valami neki is eszébe jut, ördög tudja, honnan, úgy látszik, az emlékezet öntudatlanul is feljegyez és megőrtz egyet-mást, le­het, hogy még mással is meglepi, ta­lán csak az a baj, hogy az ember nem ér rá végighallgatni a saját gondola­tait. Gyorsan felöltözködött és találom­ra elindult. Az Olimpia kávéház előtt megállt. Arra gondolt, hogy vasárnap délelőttönkint itt tartják a bélyeg­tőzsdét, körülnézhetne. Kisgyerekkora óta gyűjt bélyeget, persze csak szeré­nyen. A pecsételt bélyegeket gyűjti, azok olcsóbbak. Talán talál valami hiányzó boszniait, az iránt most úgy sincs túlságosan nagy kereslet. Ma a színes, modern bélyegeket gyűjti min­denki, az űrrepülőket, meg a vadál­latokat, esetleg orchideákat. .. Az egyik asztalnál valóban talált ts egy három koronás kék portó-bé­lyeget, 26 koronát kértek érte, ő ti­zenötért akarta megvenni. Ismerte az összes katalógust árakat és megpró­bált ezzel érvelni. — De hiszen a katalógusban csak tizenhárom frank, s a boszniai portó­kért igazán elég egy az egyhez. .. Elég soká folyt ez a makacs alku­dozás, végül az eladó is tűzbejött, becsapta Gábor orra előtt a bélyeg­albumot és ráförmedt. — Tudja mtt, kedves Lenkei úr, ha a katalógusban olcsóbb, akkor vegye meg a katalógustól. Gábor pironkodva távozott. Megint megszégyenítették. Valójában, hon­nan is gyűl össze az emberekben eny­­nyt pimaszság?Mintha mindenki min­denkinek az ellensége lenne. Vele úgy_látszik senki se beszél rende­sen, csak egyedül Ilonka. Ilonka vi­szont a beteg anyjánál van. De hisz az összesen húsz kilométer, a személyvo­nattal fél óra út, a vasútköltség se több, mennyi is, hiszen Ilonkával már kétszer ts voltak ott, öt hat koroná­nál semmiesetre se több, A vásártéren vesz valami csokrot, ott mindig van­nak alkalmi virágárusok. .. De útközben a virágról is megfeled­kezett, anélkül érkezett llonkáékhoz, de ők így is örültek neki. Ilonka mindjárt nekiállt a terítéshez, éppen ebédhez érkezett. Rántott szelet volt burgonyával, megelőzőleg már két­szer ugyanezt ebédelte náluk. A mama kendőbe bugyolálva ült az asztalhoz és a derekát fájlalta. Szép­vonalú arca tele volt sopánkodással és szemrehányással. Ilonka apja a pi­páját piszkálta, egy vendég néni va­lami tehénvásárlásröl beszélt és be nem állt a szája. Huszonöt év múlva Ilonka is olyan lesz, mint az anyja. Huszonöt év múlva mindegy, hogy milyen lesz Ilonka. A rántott hús jó izü volt, savanyú uborka is volt hozzá. Gábornak az evéssel kapcsolatban úgy sem voltak túlságosan nagy igé­nyei. A különféle tányérok és evő­eszközök sem zavarták. Mindegyik kés másformájú volt. Az egyiken még­is fönnakadt a szeme. Ebéd közben többször is megszemlélte. Modern alakú volt, pontosan olyan, mint az ő kései. Amikor mosolytalan malactól elköltözött, akkor vette. Igyekezett a kés látványától szabadulni, össze­vissza fecsegett, elmesélte a délelőtti tőzsdei kalandját, aztán rájött, hogy ez itt senkit nem érdekel, Ilonka új ruháját dicsérte. „Legalább tízszer lát­tad rajtam“ -1- mondta Ilonka. Aztán már maga se tudta, hogy miről be­szélgetnek. Ilonka édesapja világpoli­tikai kérdésekkel huzakodott elő. A vietnami helyzetről szeretett volna tá­jékozódni. — Maguk ott a filmnél jobban tud­ják. Gábort nem érdekelte a vietnami helyzet, Gábort a kés érdekelte. Hi­vatali teendőkre hivatkozott és az el­ső vonattal visszautazott. Otthon rög­tön nekilátott a keresgélésnek. Az egyik leveseskanalat a zsírosbödönben találta meg, össze is zsírozta az inge manzsettáját. Két kiskanál a cukor­tartóban bújkált sokáig. Az egyik vil­la a mosogatóban hevert. Végül mégis minden előkerült, a hat leveses ka­nál, a hat villa, a hat kiskanál és öt kés. Gábor felforgatta az egész la­kást, de a hatodik késnek nem tudott a nyomára akadni. Bosszantó, hogy éppen most nincs itt a házvezetőnője, megint egy hétre elutazott, csak jövő hétfőn jön vissza. Megmondhatná neki, hogy micsoda rendetlenség van a lakásban. Innen mindent el lehet lopni. Itt senki se vigyáz semmire. Az emberek pima­szok. A bélyegárus ts pimasz. A gyár­tásvezető is. Mosolytalan malac is becsapta, akiben annyira bízott. Jó lenrie, ha legalább ő itt lenne most, neki legalább elmondhatná, hogy nincs meg a hatodik kés, legalább kinevetné, de a süket falaknak mit mondjon? Örült, hogy otthon volt levélpapír­ja és borítékja. Szeretett volna minél gorombább és kegyetlenebb lenni, ezen keresztül igyekezett leküzdeni sajátmaga iránt érzett sajnálatát. Egy ideig gondolkozott a megszólításon, a többit egy húzómban írta: Kedves Ilonka, nem tudom, miért éppen a késhez ragaszkodott az evő­eszköz-készletemből, s miért éppen csak azt az egyet vitte el, elhatároz­tam, hogy ezen már nem fogok to­vább töprengeni. A múltkori száz ko­ronán sem. Elvégre maga bizonyára tudja, hogy mit mtért tett. Jövendő életéhez sok sikert kívánok — Len­kei Gábor. Mielőtt leragasztotta volna a borí­tékot, háromszor ts elolvasta a leve­let, meg volt elégedve vele. A legkö­zelebbi postaszekrénybe be ts dobta és aztán minden nap a válaszra várt. Egyre türelmetlenebbül. A válasz szombaton érkezett. Kedves Gábor. Nem haragszom ma­gára. A történtekért nem maga a fele­lős. Sikerült elintéznem az üzemnél, más városba helyeznek. Ne keresse az új címemet, gondoskodtam róla, hogy ne tudja meg, hova kerülök. Nincs erőm tovább harcolni a bizalmáért, anélkül pedig nem lehet élni. — Ilona. Gábor sokáig forgatta a levelet. Te­le volt kielégítetlen mohó kíváncsi­sággal. A levél azonban semmire se válaszolt. 'Gondos kerek betűivel szin­te ridegen nézett szembe vele. Eddig úgy gondolta, ha megérkezik a válasz, minden kiderül, megkönnyebbül, va­laminek utána járt, valamit lezárt, valamit befejezett. De most csak a könyörtelen egyedülmaradottság és ktfosztottság érzete vette körül. Pilla­natok alatt rádöbbent, hogy senkije se maradt. Száz korona és egy kés — ezt düny­­nyögte magában eszelősen és néha önkéntelenül gúnyosan elvígyorodott. — A boldogság többet ér egy kés­nél meg száz koronánál. Csakhogy bizalom nélkül nem lehet élni. Ilon­kának igaza van. A filmgyárba se ment be, beteget jelentett. Nem akart emberekkel ta­lálkozni. Inkább összekereste az ösz­­szes kitört hegyű ceruzákat és sorba kihegyezte, aztán a boszniai bélyegek árjegyzékét nézegette, és a ritkább bélyegek áraihoz felkiáltójelet írt. Később ebbe is beleúnt és elmúlt éle­tén gondolkozott. Nem talált benne semmi vigasztalót. Diákkorából a leg­több emlék összemosódott. Mosolyta­lan malacot igyekezett felidézni és az esküvőjüket. Alapjában véve egy es­küvő mindtg szép. Az 6 esküvője ts szép volt. Virág borította az asztalt és 6 arra kérte mosolytalan malacot, hogy énekeljen el egy dali, amelyet különösen szeretett tőle hallani. Mo­solytalan malac nem volt rá hajlandó, pedig a szülei is kérlelték. — Énekeld már el nekt, ha any­­nytra kívánja. Mosolytalan malac nem énekelte el. Kár, hogy nem énekelte el. és egyszer majdem a filmgyár kiváló dolgozója lehetett volna. A szakszer­vezet fel is terjesztette. De a káder­­felelős tiltakozott, hogy nem elég aktív a politikai tízperceken. Akkor nagyon fájt, hogy nem lett kiváló dolgozó, a többiek szép oklevelet és érmet kaptak, az egész ünnepség olyan megható volt. Várta, hogy •a О oo r-i XI .5, 03 4—1 О

Next

/
Oldalképek
Tartalom