Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-15 / 21. szám
csoda történik és öt is kiszólítják a dobogóra, kezet ráznak vele. De nem szólította ki senki. A boszniai bélyegek közül is éppen a legértékesebbek hiányoznak, amelyeket már sohasem fog tudni megvásárolni, hiába írja az áruk mellé kihegyezett ceruzával a felkiáltófeleket. Vasárnap ki se mozdult hazulról, enni se evett mást, csak teát főzött s volt még egy száraz cipója, abból csipegetett. Az összerakott evőeszközökhöz se nyúlt, azok egész hét folyamán egymás mellé rakva hivalkodtak a konyhaasztalon. Amikor hétfőn délelőtt a házvezetőnő megérkezett, ő is mindjárt az evőeszközöket vette észre. Gábor nem szólt egy szót se, már nem haragudott a házvezetőnőre. — Észre tetszett venni, Lenkei úr? Mit? A kést. Gábor a házvezetőnő csontos arcába bámult s hirtelen megfoghatatlan félelemérzet borzongatta. — Tessék elhinni, én nem tehetek róla, mosogatás közben kicsúszott a kezemből, s ketté tört. Ezek a nyavalyás mai gyártmányok, kérem szépen, én elvittem három helyre is, hogy forrasszák össze, de azt mondták, nem lehet, ez egy darabból készült, ezt nem lehet összeforrasztani. Tessék megnézni, újságpapírba csomagoltam, el is tettem, ide tettem őket a régi cipők mögé. .. Amíg az öregasszony előkotorta a kést, Gábor meg se mozdult, az előtte heverő boszniai katalógusba mélyedt. Aztán gondosan megtekintette a kettébe tört kést, egymáshoz illesztgette, maga elé tette. Nem lehet megcsinálni kérem szépen. — Nem baj, ne törődjön vele... Tudja mit, valami eszembe jutott. Itt van száz korona, hozzon egy üveg pezsgőt... meg mit még ... meg kávét. Valaki csak megiszsza .,. nem igaz? — Most rögtön menjek? — Igen, most rögtön... de viszszafelé nem kell nagyon sietni, hátha addig összeragadnak a kések. De Lenkei úr. — jó van, menjen csak. Maga zárta be utána az ajtót. Az ablakhoz lépett és megnyugodott. Mégis csak szerencse, hogy a negyedik emeleten lakik. Az emberek pimaszok. A gyártásvezető, a bélyegkatalógus, a kések is pimaszok, mosolytalan malac ts, amiért nem énekelte el azt a dalt. De a házak megbízhatók. Különösen az ilyenek, amelyek ilyen magasra nőttek. Majdnem olyan magasra, mint a Fehér Hattyú áruház fényreklámjai. Lassú mozdulattal kitárta az ablakot és lenézett az utcára. Körülbelül az első emelet magasságában trolibuszhuzalok feszültek, csupasz fák nyújtózkodtak. Innen a negyedik emeletről tenyérbezárható kicsiségüvé zsugorodtak a tárgyak. Tekintetével egy biciklistát keresett, de az utca kihalt volt. Pedig gondolatban már látta közeledni, mintha már-már be ts fordulna a sarkon, de aztán nekiszalad a fehér szegfűdombnak és nem tud tovább menni. Szeretett volna segíteni a biciklistának és egészen kihajolt az ablakon, hogy a kanyaron túlra lásson. Aztán már semmit sem érzett, csak egy hatalmas hattyút látott, nagy vörös csőre volt, s úgy tűnt, nem is ő, a hattyú csőre közeledik felé. JAROSLAVA BLA2KOVÁ mO®a Ы(Я (8. folytatás) — Csak úgy érdemes — bökte oda Dita, és a férfi úgy nézett rá, mint valami vlziszörnyre, aki váratlanul bukkan fel a malom mögül vagy a patakból. — Ezt komolyan gondolja? — Ml egyáltalán nem gondolkodunk komolyan. Vanda érezte, ez nem volt 1116 beszéd, ia férfi, aki jóravaló, de bogaras ember, tanácstagjak. Főkönyvelő volt a megbízotti hivatalban. — Néhány évvel ezelőtt többre becsültük az életet — jegyezte meg. — Csak mert egy hajszálon függött. Az emberek meghaltak, de volt miért! Ditába belebújt az ördög. — Ezt úgy mondja, mintha bántaná, hogy nekünk semmiért sem kell meghalnunk. Szemtelensége bosszúság helyett elszomorította a képviselőt. Végignézett az utcán, a kerekek alól fröcskölt a sár, és a ficánkoló fiatal nőknek nem volt más gondjuk, mint hogy lefröcsögtessék magukat. Egyszerre csodálatosnak tartotta, hogy ilyen ez a nap, a pörkölőbői kávéillat áradt, a kirakat mögött valódi tejszínhab tornyosodik. Ebben a városban első látogatása alkalmával, negyvennégyben, irgalmatlan éhséget, kétségbeesést és magányt érzett. Néha — mondotta — azon veszem észre magamat, hogy irigylem gondtalan fiatalságukat. Ez nem szép, ugye? Dita megijedt. — Bocsásson meg — mondta gyorsan. A napilapok címkéivel teliragasztott kioszk mellé álltak, ott nem fújt a szél. — Múltkor — jegyezte rneg a férfi —, két csirkefogót húztam le a hídról. A híd korlátján sétáltak, mezítláb, kilenc órakor. Mezítláb novemberben és sötétben 1 — És miért? — Egy varjútojásba fogadtak. És érdekessé akarták tenni a dolgot. — Mit akartak? — Izgalmat. Kalandot, értik? Gyűlésről jövök és ők velem szemben, mint a szellemek. Karjuk széttárva, az első pillanatban azt hittem — öngyilkosjelöltek. Nem tudják elképzelni, mennyire megdöbbentem. — Életet varjútojásért — mondotta Dita. — Értékes valuta ugye? — És milyen valutáért Játszottak maguk a troli előtt? — Mi? Csak ránk jött a nevetés ... A képviselő rágyújtott, Dita csacsogott; — Tudja, én néha irigyelem Dosztojevszkijt és mindazokat, akik túlélték a saját halálukat. Kizárólag pszichológiai okokból. Én ugyanis ... — Pont itt kell állnunk? — szólt közbe erélyesen a Vörös. Azt rebesgették, hogy a képviselő abból a kunyhóból menekült meg, amelyben a németek a partizánok egy csoportját bennégették. Állítólag a kisöccse is meg valami lány is köztük volt. Vanda előtt hihetetlennek tűnt, hogy az utcán, a legegyszerűbb ruhákban emberek járnak, olyan élményekkel, melyekhez képest Dante pokla bölcsődal csupán. Mintha megérezte volna a lány gondolatait, megszólalt: — Az egyedüli, amire az emberek nem képesek: okulni. — Ezt maga mondja, a mi oktatónk — kacarászott Dita. Hozzá jártak ugyanis pártoktatásra. — Megteszem, ami erőmből telik, de tudom, nincs olyan pedagógus, aki meg tudná akadályozni a gyermeket, hogy a kezét ne dugja a tűz- Ьед De hiszen ez nagyszerű — kiáltott fel Vanda, és a képviselő gyengéden ráplslantott idegesen ugráló szemével. — Azért beszél úgy, mert maga is gyermek még. — Ha magunkban hordanánk mások élményeit mint a sajátunkat, akkor az emberiség ma reménytelenül öreg lenne. Valaki beléjük ütközött, és a képviselő karon fogta a lányokat: — Az ilyen téma megéri, hogy fedél legyen a fejünk fölött. Én is megérdemlek egy csésze teát. Le kell öblítenem a nagy ijedelmet. — Maga most a mi megmentünk — mondta Vanda. — És ismeri a törvényt: aki megöli a sárkányt, megkapja a királykisaszonyt és a királyság felét. Csakhogy mi ketten vagyunk. Melyikünket választja? — Mindketten királykisasszonyok, én meg csak egy nyomorult szolgalegény vagyok. Nem illenék magukhoz. Vanda éppen azt akarta mondani, hogy a mesében mindig a szerény Jánosoknak adták oda a királykisasszonyokat, de úgy érezte, hogy ez a tréfálkozás most nem lenne helyénvaló. Bementek egy kávéházba, amely egyben aggmenhely volt. Ráncos arcok, divatjamúlt öltözetek és naftalinszag. Az öreg nők műfogaikat csattogtatták, és élvezték azt a jogukat, hogy életük hátralevő részét egy-egy csésze kávé mellett tölthetik. A közös fűtőtestek és a kényszerbarátság melegítette őket, mert az öregségnek már — akárcsak a fiatalságnak tizenhatodik életévéig — tilos a szerelem s azonfelül az álmodozás is. A helyiséget túlfűtötték, de az edzett Vanda megrázkódott. — Micsoda ridegség. Az egyetlen szabad asztalhoz ültek, az özvegyek és szánalmas udvarlóik vizenyős tekintettel követték őket Vanda elhatározta: — Sosem öregszem meg. A képviselő helyeselt: — A mozgás és az öregség nem férnek össze. Maga a született tevékenység. Tevékeny az aktív tettek értelmében. Az ilyenek nem öregszenek. Ismeri a mi Kozlíkunkat? Hatvanöt éves korában sízik, dalol, könyvtárat vezet, köveket gyűjt, és állítólag most kezdett spanyolul tanulni. Az ám. És spóroll Egyszer megkérdeztem tőle: Kozlík elvtárs, miért nem pihen már? Erre ő: Uram, nem pihenhetek, én még élni akarokl Vanda ragyogott: — Ez gyönyörű. Majd teát és friss túrós kalácsot hoztak nekik, és a lány már elfelejtette az öregséget és a fáradhatatlan Kozlíkot is. Csak Díta ingerkedett: — Képviselő elvtárs, önnek már kitüntetést kellett volna kapnia anynyi emberélet megmentéséért. Múltkor azokat a haszontalanokat, most meg minket... Vagy talán ez is a kötelességei közé tartozik? — Nem önzetlenségből mentettem meg magukat. Nagyon meg kell majd hálálniuk, különösen magának, Vanda. A lány feléje fordította cukortól maszatos arcát. — Ért a katlanokhoz? — Még esetleg a bográcsgulyáshoz csipkelődött Dita. — Máig nem tudjuk megnyitni az óvodánkat, mert a fűtéshez hiányoznak a katlanok. Ezeket maga fogja beszerezni. — Én? Miért én? Ez Ortoft dolga. — Ortoü már egy éve jár utána, hiába. Az ő számára nincs. Fogadok, ha maga megy utána, lesz. — Hogy jött erre a gondolatra? — Ortoií máié, de magának senki se tud nemet mondani. A képviselő nem tréfált, és Vanda, aki talán jobban hozzászokott a hódolathoz mint a mindennapi kenyérhez, zavarba jött. A képviselő szeme pislogva nézett rá, és ebben a nézésben komolyság és fojtott bánat volt. Hány éves lehet? — villant át Vanda agyán. Szeme után ítélve hatvan, a mosolya szerint tizenöt. — Jó — felelte. — Utánanézek a katlanoknak. De kételkedem, hogy a tervgazdálkodást meg lehetne lágyítani egy női mosollyal. — Nem a tervgazdálkodásról van szó. Hanem az elosztóraktár főnökéről vagy a gyárban valakiről. Ott majd biztosan boldogul. Csak nézzen körüli Megfordultak, és körös-körül a nyugdíjasok szemével találkoztak, amelyek élvezettel melegedtek Vanda bronzos ragyogásának tüzénél. — Vanda aztán káder! — jelentette ki büszkén Dita. — Vanda kész hősugárzói A műépítész hölgy morcosán kifakadt: — Orléans-i szüzet akartok belőlem csinálni. Fölösleges. A képviselő az órájára nézett, és sietve megmagyarázta Vandának, ki után, hova és mikor kell mennie. Fizetett, és kopott felöltője eltűnt az utca kormos latyakkal — azaz pozsonyi hóval teli forgatagában. — Ügy látszik, szerelmes beléd — mondta Dita. Vanda megette a negyedik kalácsot és boldogan mosolygott. — Néha úgy érzem, mintha az egész világ szerelmes volna belém. Az emberek nagyon kedvesek. — Az emberek közönséges haszonlesők. Ügy húzza őket a mosoly, mint kutyát a kolbász. És te tudsz velük bánni. — Azt hiszem, fontosabb a figyelmesség mint a mosoly. Az embereknek az kell, hogy valaki meghallgassa őket. Engem ez nagyon szórakoztat. És 6 tetszik neked? Kicsoda? — Hát a képviselő? — Te csacsi. Különös ember, ez minden. — Különös? Mindenki azt mondaná, hogy semmitmondó, hétköznapi. — Lehet, hogy hétköznapi, de mindenképpen jó ember. — A jókból tizenkettő egy tucat. Szenzációs — kotyogta Dita, és kócos hajába vágta a sapkáját. Kimentek a forgóajtón, az öregecskék bent elszomorodtak. A vár felől csípős szél fújdogált, paprikának és sónak az illatát érezték. Pompás volt minden. Futottak a síkos utcán, fiatalon, nagyon fiatalon, és a hó elolvadt az arcukon. (Folytatjuk)
