Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-10-15 / 21. szám

о 00 N LU Q >­О —I N oo О z о 5 A vonatablakból A Fehér Hattyú áruhúz egyre elmosódottabb fényrek­lámait figyelte. Szerette volna egy­mástól megkülönböztetni a piros és fehér neonok körvonalát. Nem emlé­kezett rá már biztosan, hogy a hattyú koronája vagy a csőre piros. Talán mégis a csőre, mert ez már egész ki­csi pontnak látszott. Hirtelen elvált felesége jutott az eszébe, úgy érezte, mintha vele szemben ülne a vonat­fülkében és veszekednének egymás­sal. Mindig veszekedtek. Egyszer azt mondta: — Az a lány ott a kávéházban úgy mosolygott, mint egy kis malac. — A malacok sohasem mosolyog­nak. Pedig ha figyelembe veszed, hogy olyan rózsaszín csintalanság derengett az orra körül és azzal az apró szemével egyre hunyorgott... — A malacok nem mosolyognak. Igen, elvált feleségét sohasem le­hetett meggyőzni. Ö maga is mosoly­­talan malac volt. De ő azért szerette a mosolytalan malacot. Mosolytalan malac nem szerette őt. Meg ts csalta. Pedig vakon bízott benne. Talán azért. Elvált tőle, s azóta nem bízik meg senkiben. Közben eltelt öt év. Most harmincnyolc éves. Nagyon ár­vának és egyedülhagyottnak érezte magát. A nők, akikkel néha összeta­lálkozott, még csak növelték bizal­matlanságát. Mosolytalan malac is így csalta meg, ilyen futó pasasokkal. Égy nő mindenre képes. Egy nő sok­kal szemérmetlenebb, mint egy férfi. Szerette volna még ezt a gondolat­sort részletezni magában, de nagyon fáradt volt és elnyomta az álom. Brünnben az egyik filmrendező barát­ja ébresztgette. Széles gesztusokkal csapkodta a vállát: — Ébredj Gábor, úgy horkolsz mint egy krokodilus. — A krokodtlusok nem horkolnak — mondta álmosan és mosolytalan malacra gondolt. A két beszélgetés összefolyt az emlékezetében. — Horkolnak, nem horkolnak, ne­kem édes mindegy. Különben sem erről van szó. Remek hírem van a számodra. Tegnap összetalálkoztam két cuki macskával. Sajnos el kellett utaznom, tudod, ma délelőtt keveré­sünk volt Brünnben, azt a százméte­res sporthülyeséget csináltuk. De ma estére megbeszéltük, a lakásom köze­lében várnak. Egyébként már rólad is szóltam. Fenségesen bekonferálta­lak. Van otthon egy üveg meggyál­mom, meg két liter borom, harapnt­­való is akad. Az állomásról mindjárt odavágtatunk. Gábor lassan kiegyenesedett az ülésen és barátját nézte. Mérhetetle­nül irigyelte a lelkesedésért. — Nem is örülsz? — De. Aztán hivatali dolgokról beszéltek. Pozsonyban kiszálltak. Este a megbe­szélt helyen a két nő valóban várt rájuk. Gábor abban bízott, hogy nem lesz az egészből semmi. Megpróbált jó ké­pet vágni a komédiához. A két lány általában egyszerre beszélt. — Maga ts rendező? — kérdezték. — Nem, én csak közönséges hang­vágó vagyok. Es az micsoda? Az egy közönséges senki. Juj, de vicces — ezt a sötétebb hajú kacarászta. Fent a szobában a lányok mindjárt felhajtottak egy-egy pohárka meggyál­mot. Ügy látszott, ízlett nektk, mert a szájuk szélét nyalogatták. Az egyiket Ilonának, a másikat Máriának hívták. Mind a ketten most érettségiztek. Később zálogosdit ját­szottak és többször csókolództak. Gábor örült, hogy nincs lánya s arra gondolt, hogy vajon melyikkel kell aludnia. Úgy látszott, a barátjá­nak Mária tetszett jobban. Egy idő múlva át ts surrantak a másik szo­bába s ő egyedül maradt Ilonával. Ilona a rekamié szélén kuporgott és nem akart elmozdulni onnan. Olyan volt, mint egy ijedt kis veréb. — Most mi lesz?- Most lefekszünk — mondta Gá­bor. Egy ágyba.? Nincs több. Gábor szerette volna, ha Ilona til­takozik, de csak annyi történt, hogy kiment a konyhába levetkőzni. Az éjszaka mégis másképp végző­dött, mint ahogy gondolta. Még más­nap a filmgyárban ts úgy érezte, mint­ha Ilonka kartávolságnyi közelben feküdne mellette. Pedig a keverés szokatlanul rosszul sikerült. A hang­mester ki volt kelve magából: nem is tudom, honnan tudott ilyen nyam­vadt tapsot keríteni a felvonulás alá. Ö azonban Ilonára gondolt. Ilona nem engedte, hogy hozzányúljon. Ilo­na azt mondta, hogy még sohase volt férfival. Otthon a házvezetőnője ar­ról sopánkodott, hogy beteg a nővé­re. — Nézze Gábor úr — egy hétre lenne szükségem. Valahogy csak meg­lesz addig egyedül is. Nem tgaz? — Gábor Ilonára gondolt — és egysze­riben mérhetetlenül kopottnak és ri­degnek érezte szoba-konyhás lakását, a nagy csontú vénkisasszony házve­zetőnőt. Az ablakhoz lépett és lené­zett az utcára. Körülbelül az első emelet magasságában trolíbuszhuza­­lok feszültek, ktzöldült fák nyújtóz­kodtak. Innen a negyedik emeletről tenyérbe zárható kicsiségüvé zsugo­rodtak a tárgyak. Egy biciklistát gon­dolatban a hüvelykujjával tolt előre, de aztán eltűnt a kanyarban. „Per­sze. az is lehet, hogy nem szűz". Szé­dült és behúzta maga előtt az ablak függönyét. Ilonka két hónap múlva adta oda magát, akkor fehér és piros szegfűket vett és azzal szórta tele a lakást. A filmgyárban a gyártásvezetőnek ts vitt volna egy szálat a fehérek közül. De ez nevetséges és hülye ötlet lett volna. Valakivel azért mégis osztoz­kodni akart a csokron. — Tulajdonképpen az a legfonto sabb, hogy az ember bízzon valaki­ben. Ezen múlik minden. Szamárság — ezt a gyártásve­zető legyintette — senkiben se lehet megbízni. Mindenki egyedül van. Á gyártásvezetőnek természetesen nem lehet a szegfűcsokorból adni, úgyse értené meg. A gyártásvezető azt gondolja, hogy soha senkt nem változik meg. A gyártásvezető ostoba vicceket tud csinálni, amelyeken mo­solytalan malac is kárörvendöen tu­dott nevetni. Egyszer őt ts beugratta. Egy ételkiállításon történt. A gyár­tásvezető már bent ült a teremben. Vidám, zajos társaság vette körül. A büfé-asztalon különféle ínycsiklan­dó ételek sorakoztak. Gábort legin­kább az aszpikos libamájak érdekel­ték. Ez mibe kerül? — Semmibe — mondta a gyártás­­vezető — minden látogatónak ingyen osztogatják. Csak oda kell menni, rá­teszed a tányérodra és kész. A gyár­tásvezetőnek olyan meggyőző volt a hangja, hogy Gábor beugrott, oda­sietett az asztalhoz, megrakta a tá­nyérját és elindult az asztal felé. — Tíz korona ötven — szúrt a há­tába egy hang. — Gyorsan visszafor­dult. Egyszeriben mindent megértett, s tehetetlen haragra lobbant. Az asz­pikos libamájat a tíz korona ötvennel együtt odacsapta az asztalra. Az asz­­pik szertefreccsent a fehér térítőn. Igen, valóban nem lehet senkiben megbízni. Csakhogy, csakhogy azért mégsem így van egészen. A gonosz tréfát azért csinálták vele, mert tud­ták, hogy milyen krajcáros. Viszont miből lett volna gavallér. A hangvá­gói fizetésből nem lehet nagyságos urat játszani. Igenis mindig takarékos volt. Beosztott minden fillért, más­képp nem sokra ment volna. Most már megtakarított pénze is van a bankban... Es... és a gyártásvezető azt hiszi, hogy még mindig a liba­májas aszptknál tart, pedig amióta Ilonát ismeri, nem törődik a pénzzel. Mégiscsak a bizalmon múlik mindtg. Ilonának odaadja a pénztárcáját. Nem is számolja meg soha, mennyit költött. Ilona szó nélkül visszaadja. Viszont az ts igaz, hogy az utóbbi időben gyakran pénzzavarral küzd. Pedig nem is költenek azért annyit. Utána kellene számolni azoknak a kiadásoknak. Meg kell mindenről győződni. Nem mintha Ilonkában nem bízna. De a bizalmatlanság örök­lődik. Ilonkában bízni lehetne. Mo­solytalan malacban nem lehet. Ö még­is bízott benne, s most különös, amit ott elmulasztott, az most kísértően körülveszi. A fehér szegfűkben nem lehet kételkedni, de hány más buk­tatója lehet az életnek. Egyáltalán miért ts szereti őt Ilona. Végered­ményben csak egy egyszerű szürke ember. Ilonka fiatal, szép. Öt fiatal korában se szerette senki Igazán. Ilona meg néha túlzásba viszi a hí­zelgést. Soha egy rossz szót még nem szólt hozzá. Ebben is lehet valami számítás. Hiszen mindenki ideges, mindenki veszekszik. A házvezetőnő morog, hogy fáj a dereka és kevés a fizetés. A hangmester kevesli a tap­sot, a gyártásvezető nem javasolta prémiumra, mert volt egy pár süket kocka a legutolsó híradóban, a ren­dező, pedig az barátja, a múltkor minden különösebb indok nélkül fel­borította a sakktáblát. Akt mindig jó, abban van valami megrendítő, va­lami szokatlan. De hiszen éppen ezért szereti. Es el fogja venni fele­ségül, Persze azért még sok minden­ről meg kell győződni. Utána kell nézni a dolgoknak. Ha együtt vannak Ilonával, minden olyan egyszerűnek, olyan megnyugta­tónak látszik. Ilona szerint az a drá­ga véletlen éppen a legösszeillőbb párt hozta össze. Ilona biztos benne, hogy minden nappal jobban szeretik egymást. Dehát milyen drága vélet­lenről van szó? Hogy kerül egy fia­tal lány egy idegen férfi lakásába? Ha nem ts egyedül, ha barátnőstül ts. Mégiscsak furcsa. Igaz, Ilona ezt ts megmagyarázta. A veszéllyel szembe­nézni még nem bűn, ha az ember előre tudja, hogy fog viselkedni. Kü lönben is, hiszen azóta meggyőződhe­tett róla, hogy Ilonának nem lehettek kalandjat. Bár Pittgrtlll részletesen ír félszűzekről. Ilonának ehhez sem­mi köze. Valakiben bízni kell. Valaki­ben bízni kell. Nem lehet bizalom nélkül élnt. Ha együtt vannak Ilonával, minden olyan egyszerűnek látszik. De ha nin­csenek együtt... Ha egyedül ül az ember a vonatban, s az ablakból nézi, ahogy a Fehér Hattyú fényreklámtól lassan a messzeségbe vesznek. Megis­merkedésük előtt is ezt a fényreklá­mot nézte. Talán van ebben valami szimbolikus, valamt sejtelmes. Azok a fehér világosságok, s benne az az imbolygó pirosság. Rettenetesen las­san megy a vonat, rettenetesen ne­hezen múlik az idő. Annál is Inkább, mert Pozsonyban Ilona vár rá az állo­máson. Talán nem lesz ott. Valami közbejön. Valami történik? Mosolyta­lan malaccal is történt mindig valami, sohase volt pontos, mindig minden­ről lekésett. — Nem vagyok vekker — ez volt egyetlen válasza. — Drága szívem — Ilona kiabálta felé a peronról. Színes sála derűsen lobogott. — Milyen sovány — gondolta Gá­bor, s hagyta, hogy a lány átölelje. Egymásba karolva távoztak az állo­másról. Az utca reggeli fényektől csillogott. Ilona Gábor gyűrött kabát­gallérját igazgatta. Gábor a lány kl­­vlllanó csupasz térdét nézte. — El van szakadva a harisnyád. Igen. Es... — Es nincs másik és nincs egy va­sam se — szinte úgy látszott, örül annak, amit mond. Pedig igazán semmi értelme, hogy örüljön neki — Igazította a lány mo­solyához a saját fáradtságát Gábor és kivette a pénztárcáját. — Vegyen magának, én itt a sarki eszpresszóban megvárom. Amíg a lány távol volt, számolócédulát kért a pincértől és felírta a kiadásait. Még éppen ötszázötven koronája maradt. Este elmehetnének színházba és tán­colni is. Ilona szeret táncolni. Ilona úgy látszik, mindent szeret. Tele van életkedvvel és bizalommal. Milyen vi­dáman lóbálja azt a kis csomagot, de a térde még mindig kilátszik. — Miért nem vette fel? — Nem volt hol, de ha akarja, itt felhúzom. — Nem, itt ne — tiltakozott Gábor és szégyenlősen a feketés csészéjébe bámult. Amikor fizettek, önkéntele­nül a százasokra nézett. Négyszáz korona volt a pénztárcájában. Két­szer is végigtapogatta. — Ugye kivett egy százast — igye­kezett szenvtelen maradni, de érezte, hogy a hangja remeg. Ilona csodálkozva bámult rá. Vilá­goskék mandulavágású szemei mint­ha kikerekültek volna. — Én?... Csak a harisnyára vettem el ötven koronát és huszonötöt vissza­tettem a tárcájába. — Az megvan — mormogta Gábor és most már egész benseje reszke­tett. — Az megvan... de a száz ko­rona az hiányzik... — Jól megszámolta... kérem szá­moljon utána. A lány szeme még mindtg kerekre feszült a csodálkozás­tól. Gábor idegesen felállt. Az egyen­súlyát kereső szék nagyot zökkent mellette. — Nem én. ■ ■ maga számol­ja meg... itt van a tárcám... most el kell mennem... várnak rám a vál­lalatban. Egy órán belül itt vagyok. A filmgyár kapujában a gyártásve­zetővel futott össze. — Micsoda szerelem, micsoda he­vesség — dünnyögte a gyártásvezető. — Bocsánat, mentegetőzött Gábor s már rohant ts a vágóterembe, bár közben teljességgel elfelejtette, hogy mit is akart elintézni. Aztán rájött, hogy semmit. Hogy semmi se fontos. Csak az a száz korona. E mellett minden eltörpül. Az egész életnek semmi értelme nincs. Magára kapta a ballonkabátját és visszasietett az eszpresszóba. Ilona úgy ült ott, mint amikor otthagyta. Csak most még áttetszőbbnek látszott. Gábor tárcáját szorongatta a kezében. — Mennyi van benne? — kérdez­te. .. és a tárca után nyúlt. Végigta­pogatta a százasokat. Végtelen eler­nyedést érzett a tagjaiban. Bénának érezte az ujjait, a karját, a fejét. „Csak nyugalom, csak nyugalom — biztatta magát — semmit sem szabad elsietni" ezzel szemben a hangja in­gerült és durva volt. — Szóval mégis meggondolta ma­gát. Mit gondoltam meg? Visszatette a százast. — Nem tettem vissza semmit. — Nyugodtan vallja be, ha bevall­ja, megbocsátok.

Next

/
Oldalképek
Tartalom