Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-15 / 21. szám
о 00 N LU Q >О —I N oo О z о 5 A vonatablakból A Fehér Hattyú áruhúz egyre elmosódottabb fényreklámait figyelte. Szerette volna egymástól megkülönböztetni a piros és fehér neonok körvonalát. Nem emlékezett rá már biztosan, hogy a hattyú koronája vagy a csőre piros. Talán mégis a csőre, mert ez már egész kicsi pontnak látszott. Hirtelen elvált felesége jutott az eszébe, úgy érezte, mintha vele szemben ülne a vonatfülkében és veszekednének egymással. Mindig veszekedtek. Egyszer azt mondta: — Az a lány ott a kávéházban úgy mosolygott, mint egy kis malac. — A malacok sohasem mosolyognak. Pedig ha figyelembe veszed, hogy olyan rózsaszín csintalanság derengett az orra körül és azzal az apró szemével egyre hunyorgott... — A malacok nem mosolyognak. Igen, elvált feleségét sohasem lehetett meggyőzni. Ö maga is mosolytalan malac volt. De ő azért szerette a mosolytalan malacot. Mosolytalan malac nem szerette őt. Meg ts csalta. Pedig vakon bízott benne. Talán azért. Elvált tőle, s azóta nem bízik meg senkiben. Közben eltelt öt év. Most harmincnyolc éves. Nagyon árvának és egyedülhagyottnak érezte magát. A nők, akikkel néha összetalálkozott, még csak növelték bizalmatlanságát. Mosolytalan malac is így csalta meg, ilyen futó pasasokkal. Égy nő mindenre képes. Egy nő sokkal szemérmetlenebb, mint egy férfi. Szerette volna még ezt a gondolatsort részletezni magában, de nagyon fáradt volt és elnyomta az álom. Brünnben az egyik filmrendező barátja ébresztgette. Széles gesztusokkal csapkodta a vállát: — Ébredj Gábor, úgy horkolsz mint egy krokodilus. — A krokodtlusok nem horkolnak — mondta álmosan és mosolytalan malacra gondolt. A két beszélgetés összefolyt az emlékezetében. — Horkolnak, nem horkolnak, nekem édes mindegy. Különben sem erről van szó. Remek hírem van a számodra. Tegnap összetalálkoztam két cuki macskával. Sajnos el kellett utaznom, tudod, ma délelőtt keverésünk volt Brünnben, azt a százméteres sporthülyeséget csináltuk. De ma estére megbeszéltük, a lakásom közelében várnak. Egyébként már rólad is szóltam. Fenségesen bekonferáltalak. Van otthon egy üveg meggyálmom, meg két liter borom, harapntvaló is akad. Az állomásról mindjárt odavágtatunk. Gábor lassan kiegyenesedett az ülésen és barátját nézte. Mérhetetlenül irigyelte a lelkesedésért. — Nem is örülsz? — De. Aztán hivatali dolgokról beszéltek. Pozsonyban kiszálltak. Este a megbeszélt helyen a két nő valóban várt rájuk. Gábor abban bízott, hogy nem lesz az egészből semmi. Megpróbált jó képet vágni a komédiához. A két lány általában egyszerre beszélt. — Maga ts rendező? — kérdezték. — Nem, én csak közönséges hangvágó vagyok. Es az micsoda? Az egy közönséges senki. Juj, de vicces — ezt a sötétebb hajú kacarászta. Fent a szobában a lányok mindjárt felhajtottak egy-egy pohárka meggyálmot. Ügy látszott, ízlett nektk, mert a szájuk szélét nyalogatták. Az egyiket Ilonának, a másikat Máriának hívták. Mind a ketten most érettségiztek. Később zálogosdit játszottak és többször csókolództak. Gábor örült, hogy nincs lánya s arra gondolt, hogy vajon melyikkel kell aludnia. Úgy látszott, a barátjának Mária tetszett jobban. Egy idő múlva át ts surrantak a másik szobába s ő egyedül maradt Ilonával. Ilona a rekamié szélén kuporgott és nem akart elmozdulni onnan. Olyan volt, mint egy ijedt kis veréb. — Most mi lesz?- Most lefekszünk — mondta Gábor. Egy ágyba.? Nincs több. Gábor szerette volna, ha Ilona tiltakozik, de csak annyi történt, hogy kiment a konyhába levetkőzni. Az éjszaka mégis másképp végződött, mint ahogy gondolta. Még másnap a filmgyárban ts úgy érezte, mintha Ilonka kartávolságnyi közelben feküdne mellette. Pedig a keverés szokatlanul rosszul sikerült. A hangmester ki volt kelve magából: nem is tudom, honnan tudott ilyen nyamvadt tapsot keríteni a felvonulás alá. Ö azonban Ilonára gondolt. Ilona nem engedte, hogy hozzányúljon. Ilona azt mondta, hogy még sohase volt férfival. Otthon a házvezetőnője arról sopánkodott, hogy beteg a nővére. — Nézze Gábor úr — egy hétre lenne szükségem. Valahogy csak meglesz addig egyedül is. Nem tgaz? — Gábor Ilonára gondolt — és egyszeriben mérhetetlenül kopottnak és ridegnek érezte szoba-konyhás lakását, a nagy csontú vénkisasszony házvezetőnőt. Az ablakhoz lépett és lenézett az utcára. Körülbelül az első emelet magasságában trolíbuszhuzalok feszültek, ktzöldült fák nyújtózkodtak. Innen a negyedik emeletről tenyérbe zárható kicsiségüvé zsugorodtak a tárgyak. Egy biciklistát gondolatban a hüvelykujjával tolt előre, de aztán eltűnt a kanyarban. „Persze. az is lehet, hogy nem szűz". Szédült és behúzta maga előtt az ablak függönyét. Ilonka két hónap múlva adta oda magát, akkor fehér és piros szegfűket vett és azzal szórta tele a lakást. A filmgyárban a gyártásvezetőnek ts vitt volna egy szálat a fehérek közül. De ez nevetséges és hülye ötlet lett volna. Valakivel azért mégis osztozkodni akart a csokron. — Tulajdonképpen az a legfonto sabb, hogy az ember bízzon valakiben. Ezen múlik minden. Szamárság — ezt a gyártásvezető legyintette — senkiben se lehet megbízni. Mindenki egyedül van. Á gyártásvezetőnek természetesen nem lehet a szegfűcsokorból adni, úgyse értené meg. A gyártásvezető azt gondolja, hogy soha senkt nem változik meg. A gyártásvezető ostoba vicceket tud csinálni, amelyeken mosolytalan malac is kárörvendöen tudott nevetni. Egyszer őt ts beugratta. Egy ételkiállításon történt. A gyártásvezető már bent ült a teremben. Vidám, zajos társaság vette körül. A büfé-asztalon különféle ínycsiklandó ételek sorakoztak. Gábort leginkább az aszpikos libamájak érdekelték. Ez mibe kerül? — Semmibe — mondta a gyártásvezető — minden látogatónak ingyen osztogatják. Csak oda kell menni, ráteszed a tányérodra és kész. A gyártásvezetőnek olyan meggyőző volt a hangja, hogy Gábor beugrott, odasietett az asztalhoz, megrakta a tányérját és elindult az asztal felé. — Tíz korona ötven — szúrt a hátába egy hang. — Gyorsan visszafordult. Egyszeriben mindent megértett, s tehetetlen haragra lobbant. Az aszpikos libamájat a tíz korona ötvennel együtt odacsapta az asztalra. Az aszpik szertefreccsent a fehér térítőn. Igen, valóban nem lehet senkiben megbízni. Csakhogy, csakhogy azért mégsem így van egészen. A gonosz tréfát azért csinálták vele, mert tudták, hogy milyen krajcáros. Viszont miből lett volna gavallér. A hangvágói fizetésből nem lehet nagyságos urat játszani. Igenis mindig takarékos volt. Beosztott minden fillért, másképp nem sokra ment volna. Most már megtakarított pénze is van a bankban... Es... és a gyártásvezető azt hiszi, hogy még mindig a libamájas aszptknál tart, pedig amióta Ilonát ismeri, nem törődik a pénzzel. Mégiscsak a bizalmon múlik mindtg. Ilonának odaadja a pénztárcáját. Nem is számolja meg soha, mennyit költött. Ilona szó nélkül visszaadja. Viszont az ts igaz, hogy az utóbbi időben gyakran pénzzavarral küzd. Pedig nem is költenek azért annyit. Utána kellene számolni azoknak a kiadásoknak. Meg kell mindenről győződni. Nem mintha Ilonkában nem bízna. De a bizalmatlanság öröklődik. Ilonkában bízni lehetne. Mosolytalan malacban nem lehet. Ö mégis bízott benne, s most különös, amit ott elmulasztott, az most kísértően körülveszi. A fehér szegfűkben nem lehet kételkedni, de hány más buktatója lehet az életnek. Egyáltalán miért ts szereti őt Ilona. Végeredményben csak egy egyszerű szürke ember. Ilonka fiatal, szép. Öt fiatal korában se szerette senki Igazán. Ilona meg néha túlzásba viszi a hízelgést. Soha egy rossz szót még nem szólt hozzá. Ebben is lehet valami számítás. Hiszen mindenki ideges, mindenki veszekszik. A házvezetőnő morog, hogy fáj a dereka és kevés a fizetés. A hangmester kevesli a tapsot, a gyártásvezető nem javasolta prémiumra, mert volt egy pár süket kocka a legutolsó híradóban, a rendező, pedig az barátja, a múltkor minden különösebb indok nélkül felborította a sakktáblát. Akt mindig jó, abban van valami megrendítő, valami szokatlan. De hiszen éppen ezért szereti. Es el fogja venni feleségül, Persze azért még sok mindenről meg kell győződni. Utána kell nézni a dolgoknak. Ha együtt vannak Ilonával, minden olyan egyszerűnek, olyan megnyugtatónak látszik. Ilona szerint az a drága véletlen éppen a legösszeillőbb párt hozta össze. Ilona biztos benne, hogy minden nappal jobban szeretik egymást. Dehát milyen drága véletlenről van szó? Hogy kerül egy fiatal lány egy idegen férfi lakásába? Ha nem ts egyedül, ha barátnőstül ts. Mégiscsak furcsa. Igaz, Ilona ezt ts megmagyarázta. A veszéllyel szembenézni még nem bűn, ha az ember előre tudja, hogy fog viselkedni. Kü lönben is, hiszen azóta meggyőződhetett róla, hogy Ilonának nem lehettek kalandjat. Bár Pittgrtlll részletesen ír félszűzekről. Ilonának ehhez semmi köze. Valakiben bízni kell. Valakiben bízni kell. Nem lehet bizalom nélkül élnt. Ha együtt vannak Ilonával, minden olyan egyszerűnek látszik. De ha nincsenek együtt... Ha egyedül ül az ember a vonatban, s az ablakból nézi, ahogy a Fehér Hattyú fényreklámtól lassan a messzeségbe vesznek. Megismerkedésük előtt is ezt a fényreklámot nézte. Talán van ebben valami szimbolikus, valamt sejtelmes. Azok a fehér világosságok, s benne az az imbolygó pirosság. Rettenetesen lassan megy a vonat, rettenetesen nehezen múlik az idő. Annál is Inkább, mert Pozsonyban Ilona vár rá az állomáson. Talán nem lesz ott. Valami közbejön. Valami történik? Mosolytalan malaccal is történt mindig valami, sohase volt pontos, mindig mindenről lekésett. — Nem vagyok vekker — ez volt egyetlen válasza. — Drága szívem — Ilona kiabálta felé a peronról. Színes sála derűsen lobogott. — Milyen sovány — gondolta Gábor, s hagyta, hogy a lány átölelje. Egymásba karolva távoztak az állomásról. Az utca reggeli fényektől csillogott. Ilona Gábor gyűrött kabátgallérját igazgatta. Gábor a lány klvlllanó csupasz térdét nézte. — El van szakadva a harisnyád. Igen. Es... — Es nincs másik és nincs egy vasam se — szinte úgy látszott, örül annak, amit mond. Pedig igazán semmi értelme, hogy örüljön neki — Igazította a lány mosolyához a saját fáradtságát Gábor és kivette a pénztárcáját. — Vegyen magának, én itt a sarki eszpresszóban megvárom. Amíg a lány távol volt, számolócédulát kért a pincértől és felírta a kiadásait. Még éppen ötszázötven koronája maradt. Este elmehetnének színházba és táncolni is. Ilona szeret táncolni. Ilona úgy látszik, mindent szeret. Tele van életkedvvel és bizalommal. Milyen vidáman lóbálja azt a kis csomagot, de a térde még mindig kilátszik. — Miért nem vette fel? — Nem volt hol, de ha akarja, itt felhúzom. — Nem, itt ne — tiltakozott Gábor és szégyenlősen a feketés csészéjébe bámult. Amikor fizettek, önkéntelenül a százasokra nézett. Négyszáz korona volt a pénztárcájában. Kétszer is végigtapogatta. — Ugye kivett egy százast — igyekezett szenvtelen maradni, de érezte, hogy a hangja remeg. Ilona csodálkozva bámult rá. Világoskék mandulavágású szemei mintha kikerekültek volna. — Én?... Csak a harisnyára vettem el ötven koronát és huszonötöt visszatettem a tárcájába. — Az megvan — mormogta Gábor és most már egész benseje reszketett. — Az megvan... de a száz korona az hiányzik... — Jól megszámolta... kérem számoljon utána. A lány szeme még mindtg kerekre feszült a csodálkozástól. Gábor idegesen felállt. Az egyensúlyát kereső szék nagyot zökkent mellette. — Nem én. ■ ■ maga számolja meg... itt van a tárcám... most el kell mennem... várnak rám a vállalatban. Egy órán belül itt vagyok. A filmgyár kapujában a gyártásvezetővel futott össze. — Micsoda szerelem, micsoda hevesség — dünnyögte a gyártásvezető. — Bocsánat, mentegetőzött Gábor s már rohant ts a vágóterembe, bár közben teljességgel elfelejtette, hogy mit is akart elintézni. Aztán rájött, hogy semmit. Hogy semmi se fontos. Csak az a száz korona. E mellett minden eltörpül. Az egész életnek semmi értelme nincs. Magára kapta a ballonkabátját és visszasietett az eszpresszóba. Ilona úgy ült ott, mint amikor otthagyta. Csak most még áttetszőbbnek látszott. Gábor tárcáját szorongatta a kezében. — Mennyi van benne? — kérdezte. .. és a tárca után nyúlt. Végigtapogatta a százasokat. Végtelen elernyedést érzett a tagjaiban. Bénának érezte az ujjait, a karját, a fejét. „Csak nyugalom, csak nyugalom — biztatta magát — semmit sem szabad elsietni" ezzel szemben a hangja ingerült és durva volt. — Szóval mégis meggondolta magát. Mit gondoltam meg? Visszatette a százast. — Nem tettem vissza semmit. — Nyugodtan vallja be, ha bevallja, megbocsátok.
