Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-09-03 / 18. szám
vele egy cédulát, ne aggódjék az anyja, hol marad a kislány, maguk meg gyakoroljanak szépen egy kis félórát.“ Az igazgató problémái! Mindjárt kicsengetnek, vége a szabad órájának. Ugyan hasznosan eltöltötte! Nem, jövőre nem csinálja tovább, ha nem segít a központ, maga veszi kezébe a dolgot. Elmegy zöldségesboltba, káposztát válogatni, Katus cs betűinél érdekesebb feladat lesz. Ha az ember répát árul, legalább nem kell naponta harmincszor elmagyaráznia egy falka gyereknek, hogy az igazság mindig győz, és az élet gyönyörű. Szünetben megírta a cédulát Katus anyjának, felszaladt az emeletre, beszélt a Simon gyerekkel és Katussal is. Katus csak nézett rá mozdulatlan pillantású, szürke szemével. „Buta — gondolta a tanárnő. — Indolens. Utálok vele foglalkozni. Milyen értelmetlen minden, milyen felesleges.“ Volt még egy órája, a fiúosztályban, úgy ment be a kamaszok közé, mint egy vértanú. Nyelvtant tanított aznap, tudta, hogy roszszul csinálja, s állandóan érezte az osztály unalmát és ellenállását. Az igazgató benézett egyszer, a fiúk felpattantak, mikor meglátták az ajtórésben, s mindnek mosolyogni kezdett a szeme, pedig az igazgató nem is szólt semmit, csak éppen rájuk nézett. „Szeretik — gondolta a tanárnő. — Engem nem szeretnek. Nem maradok itt, nem érdekel az iskola. Nincs senkim, még csak a szüleim sem élnek, még rokonaim sincsenek semerre. Senkim sincs, aki tudná, mit vesztettem, aki ugyanarra gondolna, amire én. Idegenek között kell élnem." Ha nincsenek Katus rút cs betűi, tizenkettőkor hazamehetett volna, így meg kellett várnia, míg a gyerek is végez. A szabad órás asszonyok ott beszélgettek körötte, ételrecepteket cseréltek, megtanították egymást, mi készíthető a kukoricalisztből. Ö elővette a munkafüzetét, dolgozni kezdett, gyűjtötte a cs betűvel kezdődő szavakat. Kovácsné, az igazgatóhelyettes a válla fölé hajolt. Kovácsné mindig mindent tudott, ami az iskolában történik, most is csak ennyit kérdezett: „Katus?“ Mint az igazgató, Ő is írt mintának egy óriási cs betűt, s azt javasolta, mindjárt értelmeztesse is a gyerekkel a leírt szót, akkor egyben szókincsfejlesztési gyakorlatot is végezhet. „Csacsi“ — írta a tanárnő, s elbámult saját keserűségén. Ugyan hogy férhet meg ennyi reménytelenség egy ilyen játékos fogalom mellett, amin Katus nyilván mosolyogni fog ? „Csibe, cseresznye, cserebogár, csikó." örülhet az igazgató, csupa olyan szót talált* ami a gyerek fogalmi körébe tartozik, ami kellemes asszociációval jár. „Csemege. Csóka. Csipicsóka.“ Kipottyant a könnye, elmázolta. „Meg van fázva“ — sajnálkozott Kovácsné, s aszpirint kínált neki. Megrázta a fejét, hogy nem kér, gyakorolta tovább a cs betűit, és gyűjtötte a szavakat. Megtalálta a császár szót, a családot, meg ezt: csinnadratta. Egy iskolában örök a csinnadratta, itt mindig minden ajtó mögött mozgolódnak, beszélnek, és folyton szól a csengő. Csengő, ez is cs betűs szó. Felírta a füzetbe. Katus az első padban várta. Kihívta a táblához, s megmutatta neki, amire az igazgató és Kovácsné tanították. Rút cs betűt rajzolt, reszketett a keze, Katus engedelmesen másolgatta a torz vonalakat, arcán most sem látszott indulat. „Tied a világ, Katus — gondolta a tanárnő —, itt maradok miattad ebédidőben, és játszogatunk. Csibe, cserfa, csacsogás." — Csacsi — jdiktálta. — Csengős csacsi. Most vihogni fog — várta. Am a gyerek komoly maradt, majdnem rosszkedvű. Csikó, csóka. Csermely. Semmi vidámság a figyelő arcon, csak a csúnya betűk szaporodtak a táblán, a gyerek teljes közönnyel dolgozott. Csemege. Katus azt írta: csemeg. — Csemege! — mondta emeltebb hangon a tanárnő. — E a végén, mit nézel? Nem tudod, mi a csemege? Nem várt választ a kérdésére, ugyanúgy tette fel, ahogy néha azt kérdezte valamelyik gyerektől: „Nem tudsz beszélni?“ vagy: „Hát néma vagy?" Am Katus felelt. Azt mondta, nem tudja, mi a csemege. Egymásra néztek. A tanárnő emlékeiben vérnaráncsok gurultak, rőt szemű datolyák, desszert, rumos meggy, csokoládé. Katus emlékei közt semmi. A csúnya cs betűk ott fehérlettek a táblán, a gyerek hozzápótolt egy e betűt a csemeg szóhoz. A tanárnő végiggondolta a szöveget: csacsi, csikó, csóka, csermely, és hirtelen rájött, hogy a vidékükön nincs is patak, és arra is, hogy a lovakat réges-régen mind behívták, és az erdőre nem lehet járni madárlesre, mert a fák között még ott az aknazár. Nézték egymást, Katus pillái nem rezegtek. — írj magadtól cs betűs szavakat! — mondta a tanárnő. — Tudsz? Katus azt mondta, tud. — És ha kérdezem, melyik mit jelent, meg tudod majd mondani a jelentésüket? Katus bólogatott, és írni kezdett. Már sokkal szebb betűket írt, mint a tanárnő, majdnem olyan elegánsakat, mint az igazgató. Felírta: csajka. — Mért nem csibe? — kérdezte magában a tanárnő. — Mért nem cseresznye, cserebogár, csillag. Mért csajka, uramisten? Miért?“ Amiből a katonák esznek — értelmezte a szót hangosan, tagoltan a gyermek, és megigazította az a betűt, hogy kerekebb legyen. Aztán mellé írta: csata. „Ne! — mondta a tanárnő gondolata. — Katus, irgalmazz! Ne értelmezd“! — Csata — mondta tagoltan Katus —, ahol a katonák meghalnak. Csizma. Amiben mennek. Csont. Megakadt, mert a kréta hegye letörött a táblán, ahogy roppant igyekezetében rosszul tartotta. „Sándor — mondta a tanárnő gondolata —, Sándor! A csajka, amiből ettél, a csizma, ami a lábadon volt, a csata, ahol meghaltál. Csont.“ Csönd — mondta Katus elgondolkozva, felírta, megakadt, mert ezt a szót valahogy nem tudta értelmezni. A tanárnő ránézett, életében először nézett.rá úgy igazán, hogy lássa is, és Sándor halála óta legelőször érezte, hogy mégis van hát valakihez köze a világon, és azt is érezte, hogy talán mégsem megy el az iskolából. felrántottam a jobb lábam. Óriási ordítás és a Feri összegörnyedt, mint egy aszalt szilva. Még egyet ütöttem, attól a földre esett. Akkor felnéztem és látom, hogy a girnyó pali, aki eddig némán állt, hirtelen eldobja a táskáját és felém rohan. Vigyázzon, ezt kiáltotta közben, de már későn, mert az a szemét férfi, a Feri haverja, fejbe csapott. Végigvágódtam a földön és szédültem iszonyatosan. A girnyó próbált felsegíteni, de azt is leütötte. Aztán újból rámrohant és alaposan kikészített. Ennyi volt az egész. A többi már smonca. Felálltam és elvánszorogtam a taxiig. Az orvosi táskás még mindig ott állt. Odajött és megkérdezte, hogy kell-e valami segítség? Annyi erőm volt még, hogy leköpjem. Aztán beültem a taxiba. A sofőr a pénzét számolgatta, angyali nyugalommal. Rámnézett és azt mondja: na, magát csúnyán elintézték, látja, mondtam én, hogy ne avatkozzon bele. Mi köze magának hozzá? Ügyis megveri, ha akarja. Én ismerem már. Jó fuvar különben. Mindig ugrik egy tízes tőle. Ilyenkor végighajkurássza a várost és addig nem nyugszik, amíg a nőt meg nem találja. Pedig egy művelt ember, de ilyenkor megőrül. Valami mérnök, a pincérektől tudom. Családja is van. Maga is egy szemét, mondtam a sofőrnek, ahelyett, hogy segített volna. Mi közöm hozzá, mondta és közben elindult a taxi. Álljon meg, szóltam rá, magával nem megyek, az ilyen ember dögöljön meg! Aztán hányingerem támadt, kihajoltam a kocsiból és a többire már nem emlékszem. Itt tjrtem magamhoz. Most már tényleg nincs tovább. Persze, te is megkérdezheted, hogy mi közöm hozzá, de akkor nagyon dühös leszek, mert az a borzasztó, hogy tulajdonképpen én sem tudom, mi közöm hozzá. Ha nincs az a német katona, akkor nem történik semmi, ezt tudom. Ilyen hülye az ember. Csak arra lennék kíváncsi, hogy ki volt az a girnyó pali. Ha láttad volna! Olyan volt, mint a kisujjam. Egyszer csak eldobja a táskát és rohan verekedni. Nem furcsa? Hát neki vajon mi köze hozzá? Neki is van német katonája? Különben mindegy. Kösz, hogy bejöttél, igazáh rendes dolog volt tőled. VARGA KATALIN: Első héten, iskolában — Olyan fáradt vagyok, tudod, utaztunk a Balatonra. Ktskoffer, gyorsvonat, villamos. Hogy siklottunk a dombraI S hogy döcögtünk a mélybeI Ёд volt alattunk, fű, föld felettünk, mert mindent, mindent fordítva tettünk. Jó móka voltI Vízen állt a villa. Ott lakiunk, én és Kamilla. Halványkék, kötött dresszben sütkéreztünk decemberi melegben a forró, aranyszín havon. — Nem volt ma tanítás? — Volt. A falakon három tábla, mindegyiken rajz, úgy hívták, hogy ábra. Első a nap, ö volt az egyes, másik a meggy, a kettes, harmadik kis szék, egyik lába levágva, hogy a hármas kilöjjön. S mi vártuk, hogy kinőjön a fák lefelé fordított koronája: úgy ültünk rája. S a tanító néni? Sok dolga volt. Apró köröket rajzolt; de sokszor elfáradt, s kérte, rajzoljon más is. Cserébe még egy mesét is mondott, épp mikor Kamilla bolyongott az erdőn, nagy sárga kalapban, én meg vásároltam: napolaj, parafaöv, gumisapka. — S mit szólt a néni? — Kiállított bennünket előre. Jaj, milyen jól szórakoztunkI S látod, milyen nagy baj lett belőle! Nem volt baji Ráértünk, mert éppen napoztunk. AZ ŐSZIRÓZSA Évike már alig várta, hogy az őszirózsák kinyíljanak a kiskertben. Pici kannájából naponta megöntözte őket, kiszedte közülük a gyomot, s kapácskájával meglazította körülöttük a földet. Milyen szorgalmas ez a kislány! — mondogatták a szomszédok Évike anyukájának, amint a virágok között hajladozó kislányt nézték. Ilyenkor Évike elmosolyodott, de nem szólt egy szót sem arról, miért gondozza olyan nagy szeretettel az őszirózsák fejlődő bokrait. Tavasszal, amikor a virágokat ültették, Évike még óvodás volt. Anyukája elmagyarázta neki, melyiknek mi a neve, milyen lesz a virága. — Ez az őszirózsa — mutatott a csipkéslevelű vékony palántákra. — Ez akkor fog majd kinyílni, amikor először mész iskolába. Ekkor fogadta a( szívébe Évike a gyenge virágokat. Egy délután, amikor a cicák lomhán heverésztek az eresz alatt a meleg napsütésben, Évikét magával vitte anyukája a városba. Egy piros iskolatáskával tértek haza. A kislány titokban kivitte a kertbe a hátára szíjazható új táskát, s igy szólt a bimbózó őszirózsáknak: — Nyíljatok ki gyorsan! Nagyon szeretnék már iskolába menni! — A virágok bólogattak, mintha megértették volna Évikét. Egy hét múlva pompás virágdíszben állt az egész kert. Az őszirózsák tarkán virítottak. Évike boldogan ámulva nézte őket. Tudta már, hogy itt a várvavárt nap. Letépett egy fehér őszirózsát, s az arcocskájához szorította. Aztán a rózsaszínből, kékből, pirosból, lilából is szakított egyet-egyet. — Elviszlek benneteket is az iskolába! A tanitónéninek — súgta halkan a kócosfejű virágoknak. Úgy látta, a kertben maradt sok-sok őszirózsa mind neki integet: — Viszontlátásra, Évike. Tanulj jól az iskolában! A csigarádió A gyerekek kirándulni mentek. Alig tudtak betelni a nyári világ varázsával. Sokan először jártak erdőben, minden új és szokatlan volt, amit maguk körül láttak. Marika egy csigát talált a csermely partján, egy bokor nedves árnyékában. Lehajolt, hogy közelebbről is megnézze. A csiga ijedten behúzta tapogatóit. A kislány egy pillanatra meglepődött, aztán sietett a többiek után. Este megkérdezte Marikától az anyukája, mi tetszett neki a kiránduláson a legjobban. — A csigarádió. Kár, hogy éppen vége volt az adásnak, behúzták az antennákat — válaszolta a kislány szomorú mosollyal, s lehunyta szemét, hogy a fehér csigaházikót újra lássa. Feküdj le gyorsan! — szólt anyukája. — Megmérem a lázad. — De mire a hőmérőt megtalálta, Marika elaludt. Álmában a csigarádió madárfüttyös adását hallgatta. Szenk Sándor
